Abszurd jelenetek sora fordul elő az Országgyűlésben: a legutóbb hétfőn történt ilyen, amikor Németh Szilárd (Fidesz) rezsicsökkentés-felelős pro forma a kormányt, valójában saját magát interpellálta. (Németh-portrénkat lásd: Egy orbánista élmunkás, Magyar Narancs, 2013. május 9.) Mi több, a "Várhatóan mekkora megtakarítást jelent majd a magyar háztartások számára a rezsicsökkentés november 1-jétől bekövetkező 3. lépése?" c. öninterpelláció a harmadik fázist annak ellenére kész tényként tálalta, hogy a vonatkozó rendelkezések meg sem születtek. Az interpelláció benyújtásának napján, szeptember 25-én az "egyes törvényeknek a rezsicsökkentés végrehajtásához szükséges módosításáról" szóló javaslat még a Ház előtt sem volt; csak két nappal később, 27-én érkezett be. Amely javaslatot, ki nem találnák, Németh Szilárd jegyzi. Németh egyébként három hete is betámadott, "Folyamatosan csökkenő lakossági terhek, avagy sikeres volt-e a rezsicsökkentés?" címmel. A képviselő mindezt saját magától is megkérdezhette volna otthon, a konyhaasztalnál, de hát a cél nyilvánvaló: az Országházban, a tévékamerák előtt a kormánynak kell megveregetnie a saját vállát.
| ||
Befordít, kiforgat
Az interpelláció eredetileg a mindenkori kormány elleni országgyűlési fellépés egyik ellenzéki eszköze. A rá adott kormányzati válasz elfogadásáról a parlament szavaz. Előfordul - volt rá példa nálunk is -, hogy a kormányzattal elégedetlen kormánypárti képviselő interpellálja a kabinet valamely tagját. Az a fajta öninterpelláció azonban, amely kormányzati kampányelemmé fokozza le e klasszikus parlamenti ellenzéki műfajt, és amelynek egyetlen célja, hogy válaszukban a kormánytagok önmagukat és a politikájukat fényezhessék, bevett formává a Fidesz-kormányok alatt vált. Már az első Orbán-kormány idején is rácsodálkozhattunk erre, de a dömping 2010 után következett. A Fidesz eddig 118, a KDNP 62 propagandainterpellációt intézett a saját kormányához. De megérte: a rájuk adott összes választ elfogadta az Országgyűlés.
Eleinte, igaz, nagyritkán, de akadtak érdemi interpellációk is. Nagy Kálmáné (KDNP) például azt firtatta 2010 decemberében, "Hogyan oldjuk meg az otthon szülés kérdéskörét?" - és érdeklődésére normális, lózungmentes választ kapott Réthelyi Miklós minisztertől. De a trend más: jól mutatja ezt Selmeczi Gabriella magánnyugdíjpénztár-ügyi exmegbízott februári álaggódása, miszerint "Nemet mond-e a kormány a nyugdíjak megadóztatására?" Persze hogy nemet mondott. Ám a lényeg nem is ez volt. Ekkor épp azt kellett kommunikálni, hogy bár ezt kérik a nemzetközi pénzügyi szervezetek, a magyar kormány ellenáll. Azt, hogy valójában senki nem kért ilyesmit, a legkevésbé sem izgatta a Fidesz spin doctorait. Ezt a fajta öninterpellációt - démonokat kitalálni és azok ellen bátran megküzdeni - különösen bírják a jobboldalon, hovatovább a teljes fideszes univerzumot ez a mentalitás mozgatja. A kereszténydemokrata Lanczendorfer Erzsébet például azt kérdezte ijedten áprilisban: "Rémhírterjesztés-e a nők 40 éves munkaviszony utáni nyugdíjba vonulási lehetőségének megszüntetése?" Az államtitkári válasz szerencsére megnyugtatta; az interpelláló ezt boldogan elfogadta, majd viszontválaszában jól megszidta a szocialistákat, és megdicsérte a kormányt.
A másik alapvető interpellációs irány az elmúltnyolcévezés - és az öninterpellációkban különösen szorgos Tarnai Richárd (KDNP) már a ciklus első évében rátalált a megfelelő hangra. "Szocialista szőnyegbombázás után - újjáépítés előtt; avagy mi lesz a gyermekek után járó adókedvezménnyel?" - már a felszólalás címe is tökéletes, mindenben megfelel a "sötét múlt - fényes jelen - még fényesebb jövő" kormánypárti üdvtanának. És természetesen a szöveg is: "A szocializmusban a legfőbb érték az ember - lódítottak a szocialisták pár évtizeddel ezelőtt az általuk irányított diktatúrában. A gyermekek kormánya - füllentette magáról pár éve a szocialista kormány, immár a demokrácia keretei között." Következtetés: "Ilyen a szocialisták úgymond igazságbeszéde, aminek valahogy mindig pont az ellenkezője az igaz." És a folytatás: "Egyre elkeserítőbb adatok látnak napvilágot a születendő gyermekek számának drámai csökkenéséről. Most már átléptük a 10 milliós lélektani határt is. (...) A gyermekvállalás az élet azon része, ahol talán a legnagyobb szükség van a tervezhetőségre, a kiszámíthatóságra." A nemzethalál rémképével hadakozó képviselőt Cséfalvay Zoltán, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára próbálta megnyugtatni: "próbálják kezelni" a helyzetet a kidolgozás alatt álló 16 százalékos, egykulcsos adóval, amely adó, tette hozzá az államtitkár, "nem büntet. Kétféleképpen nem büntet. Nem bünteti a tehetséget, a szorgalmat, az iparkodást. Aki dolgozni akar, azt nem bünteti. S mivel gyermekkedvezményt építünk be ebbe az adórendszerbe, nem bünteti azt, aki gyermeket vállal."
Ám Tarnai képtelen volt lehasadni a témáról, két és fél hónapra rá ezt tudakolta: "Véglegesen 10 millió alatt, avagy hogyan támogatja a kormány a gyermeket vállaló családokat?" Az "életből vett példával" hívta fel a figyelmet egy "rendkívüli igazságtalanságra, amely az utóbbi évek adótörvényeit jellemezte". "Adott két férfi, mindketten ugyanakkora bruttó összeget keresnek, és a jelenlegi adószabályok szerint ugyanakkora adót vonnak le tőlük. De míg egyikük egyedül él, addig a másik ember három gyermekét és gyesen lévő feleségét is eltartja ugyanebből a pénzből. Egyiküknek tehát bőven jut szórakozásra is a fizetéséből, míg a másiknak úgy kell a hó végén kölcsönkérnie pár ezer forintot azért, hogy meg tudjanak élni. (...) Kérdezem tehát államtitkár urat, fel kívánja-e számolni a kormány ezt az igazságtalanságot." Az államtitkár úr pedig fel kívánta számolni: "A kérdésben is szereplő száraz és elszomorító tények természetesen a kormány előtt sem ismeretlenek", de a kormánynak hála, a gyerekkedvezmény "a viszonylag kisebb keresettel rendelkezők esetében is teljes egészében kihasználható". (Már megint a valósággal hadakozás: a Cséfalvay által mondottak ellenkezője igaz, amennyiben a gyerekkedvezmény elsősorban a magas keresetűeknek kedvez.) És Tarnai képviselő meg lett győzve! Íme: "A bejelentett munkahellyel rendelkező, gyermeket nevelő családok lassan két évtizede várnak arra, hogy ők ne másodrendű állampolgárok legyenek, adózás szempontjából sem. Hogy ne mondhassák el a barátok, ismerősök, hogy milyen lúzerek vagytok, hogy alkalmazottként dolgoztok különböző munkahelyeken, gyermeket is vállaltok, ahelyett, hogy egyébként ügyeskednétek, hisz lám-lám, mi értelme van, a gyermeknevelés költségeit senki nem ismeri el, az állam nem foglalkozik veletek."
A fideszes Lakatosné Sira Magdolna úgy tud mesélni a szegények devianciájáról, hogy az egyúttal a kormánynak is jó legyen. "Miért jó a gyerekeknek, hogy a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményt Erzsébet-utalványban kapják?" - érdeklődött 2012 novemberében. Sajnálkozott, hogy "a rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény sok esetben nem a gyermekek védelmét, a gyermekekre fordítandó kiadásokat fedezi, hanem bizony félkarú automatákban és az úgynevezett kocsmahivatalokban tűnik el. Ez a juttatás elsősorban készétel, tanszer vásárlására és ruházkodásra használható fel, bizony sokan ennek az összegnek másféle módon léptek a nyakára." Láthatjuk, a válasz ezúttal is benne volt a kérdésben; és a labdát ezúttal Halász János államtitkár csapta le: "Sajnos a szociális támogatások egy része ma nem a szegényekhez, hanem az uzsorásokhoz jut el", illetve "az egy évvel ezelőtt tartott szociális konzultáción a válaszadók 89 százaléka támogatta, hogy aki szociális segélyben részesül, az részben pénzben, részben más formában kapja meg azt".
Önvállveregetés
Idővel természetesen fontossá vált a "megvalósulást" dicsérni; 2011 végétől az öninterpellációk hosszan sorolják a kabinet érdemeit is. Ez év májusában Zsigó Róbert szóvivő imigyen rontott saját kormányára: "Várható-e a fogyasztói jogok további szélesítése és a rezsiárak újabb mérséklése?" Merthogy a "baloldalnak mindig, amikor valami pénzügyi problémával szembesült, a megszorítás jutott eszébe. Szinte minden alkalommal a külföldi érdekek mellé álltak, és nem a magyar emberek érdekeit képviselték. Ezen intézkedéseket tetézte, hogy devizaadósságba kergették az embereket, ezzel szinte már elviselhetetlen terhet raktak a magyar családok vállára." Erre ez következett: "A növekvő rezsiárak megfékezésének és a lakosság terheinek enyhítése érdekében döntött úgy a kormány, hogy 10 százalékkal csökkenti a gáz, a villanyáram és a távhő árát. Ez egy átlag magyar családnál 60-70 ezer forint megtakarítást is jelenthet évente. Magyarország jobban teljesít, hiszen ilyen mértékű közüzemi árcsökkentésre az elmúlt évtizedekben nem volt példa. Ez is azt bizonyítja, hogy a kormány, a kormánytöbbség a magyar emberek, a magyar családok oldalára állt." Gondolnák, hogy ez még nem a kormányzati válasz, hanem az interpelláció része volt? A válasz ismertetése ezek után fölösleges.
Idén aztán gátszakadás: a kormánypárti interpellációkban dübörög a sikerpropaganda és a történelmi távlat. A fideszes, kereszténydemokrata képviselő feláll, és számonkérésében felmondja a kormány álláspontját, majd elfogadja a kormány válaszát. Patay Vilmos (Fidesz) például azt kérdezte áprilisban: "Hogyan lettünk Európa sereghajtóiból éltanulók a költségvetési hiány terén?" Balázs József (Fidesz) júniusi interpellációja is keményre sikeredett: "Hogyan sikerült több mint harmadára csökkenteni a költségvetési hiányt?" Áprilisban Stágel Bence (KDNP) adta a tájékozatlant: "Segítette-e a családi adórendszer és a családtámogatások a népességcsökkenés mérséklését? Részesülnek-e a kedvezményekből a bérből és fizetésből élők is?" Tarnai Richárd is tartja jó formáját, szeptember elején ezt kérdezte: "Kisegítették-e a közigazgatási reformok Magyarországot a súlyosan versenyképtelen helyzetből?" A kormányzati válaszokra pedig kár is szót vesztegetni. Jól elvannak magukkal.
