Magyar Narancs: A már decemberben kirobbant Völner–Schadl-ügy a 444.hu-n közölt nyomozási anyag alapján egyre terebélyesebb, és nemcsak egy vagy több konkrét bűnügyről van szó, hanem a NER működéséről is. Bár a kormánymédia látványosan hallgat róla, az ügy érezhetően kínosan érinti a Fideszt. Számomra éppen ezért meglepő, hogy a nyomozó hatóságok eljuthattak idáig – miközben a nem kisebb súlyú Elios-ügy vagy a Híd a munka világába projekt körüli botrányok szép csendben elhaltak.
Ligeti Miklós: Nyilván vannak forró krumplik, amiket nem szívesen tart a kezében egyetlen hatóság sem. A sokat emlegetett, elhíresült Elios-ügy is ilyen volt: a nulladik percben látszott, hogy nagy nevek, komoly szereplők érintettek benne (például Orbán Viktor veje, Tiborcz István is – B. I.). A NER-nek van egyfajta képessége bizonyos ügymenetek akadályozására, vagy – még óvatosabban fogalmazva – hogy megelőzze azt, hogy bizonyos ügyekben vádemelésre, bírósági eljárásra kerüljön sor. A bíróságot ugyanis egyelőre nem sikerült teljesen leuralnia a NER-nek, a tárgyalóteremben az állam nem számíthat arra, hogy eleve neki kedveznek majd. Továbbá azok a csúcshatóságok – ombudsman, Közbeszerzési Hatóság, Gazdasági Versenyhivatal –, amelyeknek a tétlenségéről sokat hallani, néhány tucat, maximum 100 fővel működnek. Rendőrből viszont bűnügyi vonalon tízezer ember dolgozik, ügyészből van 2500, bíróból körülbelül 3000. Hiába erősen hierarchizált a rendőrség és az ügyészség, ilyen sok embert nem lehet féken tartani. A bíróság ráadásul decentralizált is. A politika könnyen befolyásolhatja a Közbeszerzési Hatóságot vagy a Versenyhivatalt, de ugyanez nem megy maradéktalanul az igazságszolgáltatás jóval kiterjedtebb szerveinél.
MN: Most mi történhetett?
LM: A Völner–Schadl-ügynél is azt láthatjuk, hogy hiába van a NER-nek igénye és akár képessége is arra, hogy nehezítse az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés előrehaladását, Magyarország azért nincsen annyira keletre, mint amennyire keleties vágyai a NER-elitnek vannak. Ukrajnában, Oroszországban az ügyek „megfogása” egészen más dimenzióban történik, mint nálunk. Magyarországon a 80-as évek végéig működött egy informális, ún. koordinációs bizottság, amelyben a bűnüldözésben érintett főhatóságok vezetői meg az MSZMP KB adminisztratív osztályának a képviselői ültek. A rendszerérzékeny ügyekben – például az elvtársi ittas vezetésekről, de mondjuk a Tiszatáj folyóiratról is – ez a koordinációs bizottság döntötte el, hogy lesz-e vagy nem lesz belőlük „rendes” ügy. Ez a testület hivatalosan persze nem létezett. Manapság semmi nem utal arra, hogy ilyenfajta előzetes politikai szelekció működne az igazságszolgáltatásban. Igény persze volna rá, de nálunk még ma is lényegében egy jól és szabályozottan felépített bűnüldözési és büntető igazságszolgáltatási rendszer működik. Az egyik legfontosabb újítás a 2018 óta hatályos büntetőeljárási törvényben a vádalku intézménye: szerintem emiatt lettek fideszes – Simonka-, Boldog- és most Völner–Schadl- – ügyek is. Ez a lehetőség a büntetőeljárás logikájából fakad, és így sokkal nagyobb a mozgástere az ügyészségnek abban, hogy megpróbáljon megegyezni a terhelttel. Korrupciós ügy ugyanis, tetszik vagy sem, általában akkor lesz, ha megcsípnek valakit, aki aztán, hogy magát mentse, beszélni kezd a vádhatóságnak. A NER-hez hasonló autoriter rendszerek, bármennyire is igyekeznek mindent kontrollálni, bizonyos ügyeknél két tényezővel nem tudnak mit kezdeni. Az egyik a véletlen. Jelen esetben a hatóságok valószínűleg a végrehajtói területen korrupcióra utaló magatartásokat figyeltek meg. A nyomozó hatóságok ilyenkor voltaképpen tesztelnek, és úgy vannak vele, hogy meglátjuk, jutunk-e valamire. Lehet, hogy semmire. Ha viszont valaki fönnakad a hálón, akkor mennek tovább. Ezután a folyamat már majdhogynem leállíthatatlan. Ez a másik faktor: a működő igazságszolgáltatási rendszer.
MN: Ha valamiről aktát nyitnak, azt már nehéz meg nem történtté tenni…
LM: Igen, ahogy Rejtő Jenőtől is tudjuk: a legnagyobb veszély az, amikor valakiből akta lesz. Ha információ keletkezik, azt nem lehet eltüntetni; ha van bizonyíték, gyanújel, az nem maradhat elvarratlan szálként, azzal valami történni fog – ez következik a rendszer logikájából és szabályozásából. Ha pedig a bizonyítékot feltárták, akkor annak a sorsa már a bűnüldözés, illetve a büntető igazságszolgáltatás menete szerint alakul, és abba a politika nagyon nehezen tud beavatkozni.
MN: Az Elios-ügyben közbe tudott avatkozni a politika azzal, hogy kivette az uniós projektek közül a vizsgált tendereket.
LM: Igen, és ezek után a nyomozás megszüntetésével lezárták az ügyet. Mivel a kormány visszavonta a vonatkozó számlákat Brüsszelből, megszűnt a külső hatáskör. Inkább más, ehhez az ügyhöz jobban passzoló nyugtalanító epizódot említenék. Például soha nem kaptunk és talán nem is fogunk választ kapni arra, hogy Simonka Györgyöt miért nem tartóztatták le, noha befolyásolta a tanúkat, megvesztegette az ügyében eljáró felszámolót, azaz megvalósította a letartóztatás törvényi okainak a többségét. Ilyenkor nem lehet nem arra gondolni, hogy a kétharmad miatt nem tartóztatták le. (Simonka nélkül nem lett volna meg a Fidesz kétharmados parlamenti többsége, ami szükséges a sarkalatos törvények meghozatalához – B. I.).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
