Magyar Narancs: Én is a kései Kádár-rendszerben nőttem fel, és már akkor megtapasztalhattam, hogy Kádárnak létezett egy sajátos kultusza. Ennek egyik csúcspontja volt Gyurkó László 1982-es Arcképvázlat történelmi háttérrel c. biográfiája. Az az érzésem, hogy amit mostanában gondolunk Kádárról, illetve ahogy vélekedik róla még manapság is a közvélemény, az nagymértékben e kultusz terméke.
Fotó: Sióréti Gábor
Rainer M. János: Részben így gondolom én is, részben nem. Olyan kultusza, amilyen Horthy körül működött, és amilyet Rákosi szeretett volna magának, neki nem volt - bár akadtak, akik ezt sem bánták volna. Voltak nagyon határozott elemei annak a sajátos, látszólag nem kultikus Kádár-imázsnak, amit tudatosan formáltak mindjárt 1956-tól kezdve. Ilyen a szenvedéstörténet; az egyszerűség, az emberközeliség, a dolgozó ember képe, az, hogy ő világéletében keményen dolgozott, ezért ő átérzi a kétkezi munkások minden búját-baját. Ennek kevés alapja volt, hiszen Kádár valódi fizikai munkásként szinte soha nem dolgozott. Vagy pártmunkás volt, vagy alkalmi, peremmunkákat végzett - mondjuk, mint kifutófiú. Eredeti szakmájában, írógépműszerészként alig dolgozott. A Gyurkó-könyv nem Kádár intenciója volt, hanem Aczél György - e tekintetben egyetlen sikeres - kísérlete arra, hogy valamiféle kanonikus történetbe rendezze Kádár "nem történetét". Azon ugyanis óriási lyukak tátongtak. Szemben Horthyval, de akár Rákosival is, akiknek fel volt építve a sztorijuk a származástól a csúcspontig, Kádár hivatalos életrajzaiból a kínos és egymásnak ellentmondó részleteket egyszerűen rendre kihagyták. Ilyen volt a peremléti származás, a törvénytelen gyermek státusza, konfliktusainak sorozata a mozgalommal - mindjárt az illegális pártba való belépését követően, a 30-as években. Hogy a kétszeri letartóztatása alkalmából hogyan viselkedett, s hogy emiatt kizárták a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségéből. Ilyen volt részvétele, pontosabban nem részvétele az ellenállási mozgalomban is.
MN: Ő ehelyett inkább dekkolt, lapult...
RMJ: Így van: meglapult, és ezért pártfegyelmit is kapott. Ám e látszólagos történetnélküliség nagyon is megfelelt az akkori kádári Magyarországnak, ahol a legtöbb embernek ilyen vagy olyan okokból érdeke volt, hogy kihagyja saját személyes élettörténetének ezt vagy azt a részét. Sokkal inkább ebben hasonlított a magyar társadalom nagy részére, mint abban, hogy világéletében dolgozó ember lett volna. Aczél Györgyöt, akinek alighanem a legtöbb intellektuális hajlama volt az akkori pártvezetőségen belül, ez kicsit zavarta is. Ő úgy gondolta: bár helyes, hogy a Kádár-imázson belül a szándékolt és a véletlen elemek ilyen kellemes vegyüléket alkotnak, ezeket fel lehetne fűzni egy kerek történet köré. Így azután köteleztette Kádár Jánost arra, hogy egy napon és megszabott óraszámban - talán három vagy négy órát írtak elő neki - fogadja Gyurkó Lászlót, és meséljen neki az életéről. Gyurkó azután ezekre a beszélgetésekre építette fel a könyvét, ami abból a szempontból is vicces, hogy végül nem sikerült kitölteni ezeket a hézagokat.
A Kádár-kultuszban voltak spontán és tudatosan alakított elemek, mozzanatok. A kádári szenvedéstörténetet 1956 után dobták be a köztudatba, részben a forradalom emlékének ellensúlyozására, és azért is, hogy némi távolságot tartsanak a Rákosi-korszaktól. Eközben maga Kádár számos alkalommal a kontinuitást hangoztatta - főként belső pártkörökben. Nincs itt semmi különös, mondogatta, csak visszatérünk a szocializmus építéséhez - persze a hibák kiküszöbölésével. Most már jobban fogunk vigyázni. A mai Kádár-kép valóban sok mindenben visszanyúlik a Kádár-korszakbéli imázshoz, de azért alapjában véve ezt az utóbbi válsága és a rendszerváltó időszak formálja. Ekkor ugyanis az érett Kádár-kor, uralmának középidőszaka viszonyítási pontként jelenhetett meg: akkor jobb volt, más volt - pláne a demokratikus átmenettel együtt járó gazdasági nehézségek tükrében. Hogy Kádár idejében milyen lehetett a társadalom véleménye a pártvezetőről, az ma már rekonstruálhatatlan, hiszen akkoriban nem tettek fel ilyen kérdéseket. Habár voltak akkoriban közvélemény-kutatások - csak éppen az eredményeiket nem hozták nyilvánosságra -, erre még "belső használatra" sem kérdeztek rá.
MN: Készültek a korról nyersanyagot szolgáltató "vizsgálatok": ezek eredményét a besúgójelentésekben találjuk. Ezekből is kirajzolódik, hogy mit mondtak az emberek Kádárról.
RMJ: Azért ehhez elég sok besúgójelentést kellene elolvasni. Persze az egész információs hálózat - aminek az állambiztonság csak egy köre volt, hiszen a pártban, a KISZ-ben, a szakszervezetekben, a tanácsokban mindenhol készültek ilyen jelentések - nyilván erről is szolgáltatott adatokat. Csak éppen nekem az a tapasztalatom, hogy például a besúgók, informátorok jelentéseiben nem sok szó esett Kádár Jánosról. Még olyan politizáló emberek sem beszéltek túl sokat róla, mint Antall József vagy éppen az édesapja, akiket sok ember figyelt meg intenzíven. A jelentéstevőnek előírták, pontosan miről is gyűjtsön információt. A 60-as évek elejétől ugyanakkor akadnak e jelentésekben is visszatérő elemek Kádárról: mégpedig, hogy hamarosan megbukik. Lemondatják, elviszik a Szovjetunióba, felfelé buktatják, kinevezik az Elnöki Tanács elnökének, vagy egyszerűen nyugdíjba megy, esetleg eltűnik. Kádár bukása a legváltozatosabb kontextusokban jelenik meg a politizáló emberekről szóló jelentésekben, akiket alapvetően nem ezért figyeltek meg, hanem hogy milyen a viszonyuk a rendszerhez. Ők rengeteg dologgal argumentálták a véleményüket: elmondták, hogy ez jó vagy rossz dolog-e, romlik, vagy javul-e tőle az ország helyzete. A 70-es években rendre hozzátették, hogy nagyon rossz lenne, ha megbukna, hiszen aki utána jönne, mondjuk, Biszku Béla vagy Komócsin Zoltán csak rosszabb lehet, mert visszakanyarodást jelent a sztálinizmushoz, a Rákosi-időkhöz. Ez a motívum a 60-as évek elején még hiányzik a jelentésekből.
MN: A történeti kutatások az utóbbi évtizedekben elég sokat tettek azért, hogy betömjék a Kádár-életrajzon tátongó lyukakat. Az első izgalmas kulcsmomentum az a történelmi pillanat, amikor Rajk nyomdokain rendőrminiszter, formálisan belügyminiszter lesz, és Rákosival, Gerővel együtt rövid időre tagja annak a trojkának, amelyiknek a legnagyobb a hatalma; egyik legfőbb irányítója a represszív gépezetnek, főszerepet játszik különböző kirakatperekben. Kádár uralma idején ezt a legkevésbé sem hangoztatták.
RMJ: Azt azért nem gondolnám, hogy őt a fontossága egy pillanatra is a harmadik helyre emelte volna. Az biztos, hogy tagja volt a párt legszűkebb vezetőségének, amely akkoriban öt emberből állt: a négy moszkovita (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) mellett Kádár volt a feltörekvő hazai reménység, amely szerepet korábban Rajk töltötte be. A fontos pártvezetők közé tartozott 1948 előtt Nagy Imre és Vas Zoltán is, azaz ezek a hatalmi viszonyok idővel változtak. A Kádár-rendszer utólagos konstrukciója volt, hogy minden rosszról a négy moszkovita tehet, és akik hozzájuk képest a vezetőség peremén, e kis körön kívül foglaltak helyet, mint maga Kádár, azok maguk is áldozatok voltak. Kádár is a körön belül volt, szerepe és felelőssége nagyon is érdemi. Itt egy nagyon kemény, kíméletlen, esetenként elvakult és rendkívül hataloméhes emberről van szó - ezek a jellemvonások pedig mind ellenkeznek az utóbb kiépült Kádár-imázzsal, amely azt próbálta érzékeltetni, hogy valósággal rá kellett tukmálni a hatalmat erre a szerény és barátságos férfira. Sok mindent lehet rá mondani, kivéve, hogy kedves és barátságos lett volna. Az országban a 40-es évek végén keveset tudtak róla - az igazi terepe a pártapparátus volt. Ők tényleg jól ismerték, velük egy nyelvet is beszélt. Ott észrevették a tehetségét is: azt, hogy e körben jól tud kapcsolatot teremteni az emberekkel, van egy egyszerű és követhető gondolkodásmódja, amiben nincsenek olyan furcsaságok, mint a Rákosiéban. Hiányzik belőle Gerő sugárzó aszketizmusa, Révai intellektualizmusa vagy Farkas durvasága, sőt bunkósága. Az apparátuson belüli népszerűségének tehát vannak nagyon is racionális okai. Ugyanakkor becsülték benne a keménységet, a gorombaságot, a kíméletlenséget, a gátlástalanságot is: ennek a körnek e tulajdonságok jelentették a lételemet, hiszen maguk is előre akartak jutni. Kádár rendőrminiszterként azért merült feledésbe, mert őt is...
MN: Elkapta a gépszíj...
RMJ: ...és ezzel ezt a dolgot mintegy eliminálta - magában is. Hogy ő is így élte meg, azt bizonyítja, mit mondott 1985-ben Gorbacsovnak. Amikor először beszélgettek hosszasabban - a leiratnak megjelent a magyar fordítása is -, akkor Kádár azzal kezdte, hogy szeretne beszélni kicsit a magyar történelemről és saját magáról. Magyarország történelmét 1956-tal kezdte, onnan ugrált egy kicsit visszafelé, legfeljebb 1945-ig - ez volt a képe a történelemről. Nem igaz tehát, hogy soha nem beszélt volna '56-ról vagy Nagy Imréről: nagyon is sokat beszélt róla. Ennek során elmondta a saját történetét, hogyan tárgyalt Moszkvában a szovjet elvtársakkal, és hogyan vette át ezt követően a hatalmat. Mindezt érdekes módon, azzal a meghökkentő képpel zárta le, hogy "ekkor, mint egy új keresztelés után, tiszta voltam és bűntelen". Mindez legalábbis meglepő egy olyan embertől, aki kora fiatalságától kezdve ateista, antiklerikális közegben nőtt fel, és nem csupán laikus, de határozottan materialista nyelven beszél. Ezt a képet biztosan nem a beszélgetést lejegyző oroszok találták ki - ők ugyanis szintén ezt a nyelvet beszélték, és ilyen nem is jutott volna az eszükbe. Mindez rávilágít, hogy Kádárnak volt egy sajátos és egészen élete végéig kísértő problémája a bűnnel, amit elkövetett a párt, a munkásmozgalom ügye, az egyetlen instancia ellen, ami - talán a feleségét leszámítva - fontos volt számára. Ezzel ő nem ideológiai alapon azonosult - az ideológiáról neki nagyon egyszerű fogalmai voltak. Semmilyen intellektuális hajlama sem volt - szemben mondjuk Nagy Imrével, aki sokszor nagyon doktriner módon tudott gondolkodni, ám a maga módján igenis foglalkoztatta a párthoz és ideológiájához fűződő intellektuális viszonya. Kádár nagyon korán kialakította a maga igazságait: a párt jelentette számára az emberi közeget és pótolta számára a maga teljességében soha meg nem kapott családját is. Amikor bűnről beszél, akkor ezt csakis a párt ellen követhette el - például amikor a harmincas évek végén feltáró jellegű vallomást tett a rendőrségen, amikor a háború alatt feloszlatta a pártot, amikor szörnyű szerepet játszott a Rajk-ügyben, vagy amikor két évvel később magára vállalta az ellene hozott koncepciós vádakat. Ez mind összekeveredett benne, és úgy érezte, azzal, hogy a maga módján kikeveredett a forradalom alatti és azt követő kutyaszorítóból, hogy elvállalta azt, amit egyébként akart - ti. a hatalmat -, mindent jóvá is tett, amit valaha a párt ellen vétett. Ama bizonyos, élete végén elmondott híres beszédében megint csak a bűn problémájára tért vissza: attól félt, hogy ezúttal nem elégednek meg azzal, hogy kiakolbólítják a hatalomból, hanem le fogják csukni, mint 1951-ben, s még ez sem lesz elég: halálra ítélik és ki fogják végezni.
MN: Ahogy ő tette Rajkkal és Nagy Imrével is. Amúgy vajon mindkettejük esete bántotta?
RMJ: Szerintem nem bántotta, inkább mentségeket keresett, és szerette volna életében először az elejétől a végéig elmondani a maga verzióját. Szerette volna elmondani, hogy ő ugyan követett el bűnöket, de azok nem azok, amelyeket akkor, 1989 tavaszán kezdtek emlegetni és felróni neki: ezekre ugyanis van magyarázata. Először is: értsék meg, akkor itt voltak az oroszok! Ez olyan dolog volt, amiről ő őszintén soha nem beszélhetett. Nagy Imréék kivégzésére pedig a beszéd végén adott magyarázatot - ezt a részt nem nagyon szokták idézni, pedig itt számos állítással szemben igenis nevén nevezte Nagyot. Itt Kádár azt mondta: "Most már rájöttem, [19]56. október 28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket." Itt a pártfunkcionáriusok, illetve az ávósok elleni lincselésekre célzott. Vagyis a szemet szemért, fogat fogért elvvel szerette volna elmagyarázni a dolgot: azért kellett kivégezni őket, mert itt is emberek haltak meg és a halálért halál jár. Az ősi talioelvet szerette volna kifejteni, persze már nem sikerült koherens módon. Eme beszéd kulcsmozzanatának én nem a lelkiismeret-furdalást gondolnám, hanem a félelmet. Márpedig a félelem végigkísérte Kádárt az élete során. Az illegalitás alatt félelem a rendőrségtől, a letartóztatástól - utána gyorsan be is vallott mindent. Persze nem szeretnék ítélkezni: vannak, akik képesek ellenállni a vallatásnak, de biztos, hogy nagyon kevesen. A félelem azonban később is megmaradt benne.
MN: Ez a későbbi letartóztatásánál is megmutatkozott, akkor is hasonlóan viselkedett.
RMJ: Az 1951-es letartóztatásánál sem tanúsított ellenállást: lényegében nem is érték őt atrocitások, nem vetették alá durva vallatásnak.
MN: Pedig később buzgón terjesztették, hogy letépték a körmeit, kiverték a fogait, s hogy Farkas Vladimir a szájába vizelt.
RMJ: A legképtelenebb és legrémesebb történeteket adták elő erről, amikből semmi nem volt igaz. Kádár azonnal teljes körű vallomást tett - azt mondta, amit a szájába adtak. Egyrészt pozíciójából is adódóan jól ismerte az ottani viszonyokat, ráadásul alkatilag, fizikai értelemben is gyáva volt. A stresszhelyzeteket is nehezen viselte, és a fizikai megpróbáltatásokat sem bírta. Pedig kifejezetten jó felépítésű és kondíciójú ember volt. Utolsó levelében, amit talán már nem is ő írt, azt kérte a Központi Bizottságtól, hogy állítsák bíróság elé, és ha kell, ítéljék el, ha viszont alaptalanok az ellene felhozott vádak, akkor hagyják békében. A személyiség bomlása során ezek a mélyen fekvő, zsigeri vonások felerősödnek és mindent áthatnak - s a félelem, úgy látszik, ilyen volt. Ez elég érdekes fénybe állítja azt, hogy azért 32 éven keresztül hatalmon tudott maradni, egyáltalán nem könnyű körülmények között. Mert sok mindenben ugyan szerencséje volt - például, hogy Sztálin halála után került az ország élére. De azért ennyi időt végigrettegni a hatalom birtokában igencsak embert próbáló feladat.
MN: Pedig az a benyomásunk lehet, hogy volt 25-30 nyugodt éve a hatalomban, nagyobb megrázkódtatások nélkül.
RMJ: Valójában nem volt nyugodt.
MN: De annak látszott, és ő - kívülről úgy tűnt - végig ügyesen lavírozott.
RMJ: Kádár minderre teljesen ösztönösen tett szert. Ő aztán semmilyen politikai képzésben sem részesült - a moszkoviták odakinn több-kevesebb tréningjellegű időszakot átéltek, mire beletanultak volna a politikába. Kádár ezzel egy időben itt féllegalitásban, illegalitásban, néha börtönben - még talán az utóbbiban tanulhatott a legtöbbet, tekintve, hogy ott azért folyt politikai nevelőmunka, ideológiai továbbképzés. Ezt leszámítva azonban mindent ösztönösen tanult meg, és kiválóan teljesített ezekben a dolgokban. A 60-as évek elejére, 1962-63-ra teszik azt, hogy kialakul a kádárizmus, amikor már kivehetővé válik a rendszer önálló arca, de 1964-ben megbukott Hruscsov. Ezt követően Kádár éveken át nem tudta, hogy az új vezetés ellenséges-e vele szemben, közömbös vagy barátságos, és nem tudta, mik a szándékai vele. A fennmaradt dokumentumok igazolják, hogy Moszkvában 1968-ban és azután a 70-es évek elején is nagyon komolyan felmerült Kádár leváltása - és ezt megérezte. Kádárt szabadulása és a hatalom közelébe kerülése, 1954-55 óta sokan számításba vették itthon is mint Rákosi utódját, de nagymértékben a szovjet vezetés, egészen pontosan Hruscsov "találta ki". A szovjetek 1956 nyarától maguk is keresték az utódot, mert akkor már látták, hogy Rákosival nem nagyon lehet mit kezdeni. Kádárt is számításba vették, de végül nem őt választották ki, hanem a biztosabbnak hitt megoldást.
MN: Azaz Gerőt.
RMJ: Kádár nagyon jól tudta, mennyire függ a szovjetektől. Az 1964 és 1972 közötti időszak ma már halványuló módon, de az intellektuális emlékezetben is valamiféle új reformkorként, szinte aranykorként él: ott a filmművészet, az irodalom...
MN: És az új gazdasági mechanizmus.
RMJ: Az új mechanizmus és a reform-közgazdaságtan, ami a mából visszatekintve inkább groteszk kísérlet, de akkor nagyon komolyan vették. Éppen ez volt a legkiélezettebb időszak Kádár számára, amikor nem tudhatta, hogy vajon a reform, Csehszlovákia ügye vagy a nyugati kapcsolatok miatt gyengülhet meg a pozíciója a szovjeteknél, és mikor jöhet egy trónkövetelő. Ebből a szempontból értékelendő a híres lemondási sztori.
MN: 1972-ben hivatalosan benyújtotta lemondási szándékát a pártvezetésnek.
RMJ: Ez a lemondás - voltaképpen bejelentette, hogy 60. életévét betöltvén nyugdíjba akar menni - nagy húzás volt, amivel ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. De valószínűleg kiszámította azt is, hogy pont azok fogják megerősíteni pozíciójában, akik éppen a fogukat fenik rá. Ráadásul joggal gondolta: ha itthon ügyesen taktikázik, akkor ezt fel tudja mutatni Moszkvában is. Közvetlenül a lemondólevél közzététele előtt a legkeményebb bírálatokat kapta Brezsnyevtől a mechanizmusreform miatt. Miután bebetonozta magát itthon, szépen végrehajtotta a szovjet utasítások nagy részét: a reform mint folyamat elakadt. Vissza nem vonta, ami szintén kitűnő húzás volt, de innen már idegenkedett mindenféle reformtól, s közömbössé, ha nem éppen ellenségessé vált a változással szemben. A rendszer megmerevedése nem annyira életkori sajátosságból következett, habár a 80-as években ez is rárakódott, sokkal inkább az óvatosság diktálta, aminek végső oka megint a félelem: csak nem túlmenni egy bizonyos határon. Az biztos, hogy nem mindennapi politikai tehetség volt. Érdekes lett volna kipróbálni, hogy valódi demokratikus viszonyok között mire jut mint politikus: mindenesetre fénykorában a nyugati lapok, sőt emigráns magyar szerzők is úgy fogalmaztak, hogy egy szabad választáson is többséget kapott volna.
MN: Milyen alapokat szolgáltatott a kádárizmus, a sajátos gulyáskommunizmus a sikeres rendszerváltáshoz? A mából visszatekintve hasznosabb volt-e nekünk, hogy Kádár vezetésével egy szoft posztsztálinista-brezsnyevista rezsim uralkodott harminc éven át, s nem egy (a román példát most szándékosan mellőzve) Husák- vagy Honecker-féle rendszer?
RMJ: Magyarország rendszerváltás utáni teljesítménye egy cseppet sem volt jobb attól, hogy itt előtte kádárizmus volt, és hogy reformok is történtek. Maguk a kádári reformok annak idején semmiféle érzékelhető növekedési többletet nem okoztak, és a későbbi problémáknak sem sikerült elejét venniük. Az eladósodási folyamat ettől független eseményként zajlott: nagyjából párhuzamos pályán haladt a lengyel adóssághelyzettel, és egy ideig Románia is ilyen adósságspirálban mozgott. Kvantifikálható előnyt Magyarország a kádárizmusból nem szerzett. Az akkori közhangulat, az atmoszféra valószínűleg kedvezőbb volt, mint bármely más országban - habár az, hogy a mi országunk a tábor legvidámabb barakkja, Lengyelországban is közhely volt mondjuk Gierek alatt. Azt pedig biztosan merem állítani, hogy ott szabadabb volt az atmoszféra, elvégre Lengyelországban a katolikus egyház körül mindig is volt egy erősen átpolitizált, széles infrastruktúrával rendelkező és tömeges részvételre támaszkodó politikai ellenkultúra, egy második, alternatív kulturális intézményrendszer, ami Magyarországon nem létezett. Azt szokták mondani, hogy nálunk a piacosító reformok eredményeként valamiféle szellemitőke-felhalmozás zajlott, amiből előnyünk származott. Ezt az igazolhatná, ha Magyarország 1989 után máshogyan, jobban fejlődött volna, mint a térség többi országa. De nem így van.
