Imrédy Béla a múlt század egyik légfényesebb karrierjét befutó pénzügyi szakembere és államférfije volt - éppen ezért több tételben bekövetkezett bukása sem tanulságok nélküli. Imrédy a jeles Heinrich kereskedőcsalád sarjaként úgy tudta, hogy német eredetű, színkatolikus családból származik, egyik felmenője csupán a XIX. század közepén magyarosított Heinrichről Imrédyre. Imrédy Béla már fiatalon kitűnt a gazdasági és pénzügyi kérdések iránti kivételes érzékével és elemzőkészségével - amit sokan felismertek, közöttük báró Weisz Fülöp, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke, aki maga is egyengette a tehetséges ifjú szakember útját. 1926-tól a Magyar Nemzeti Bank igazgatóhelyettese, két év múlva pedig igazgatója. Politikai karrierje 1932-től ívelt fel: ekkor lett tagja Gömbös Gyula kabinetjének, aki már a kormányalakításakor is felkérte: segítsen kidolgozni nevezetes Nemzeti Munkatervét. 1935-ben még visszatért a Magyar Nemzeti Bank élére - itteni működésével, briliáns pénzügyi meglátásaival, frappáns gazdasági analíziseivel sok tisztelőt szerzett magának a nemzetközi pénzügyi és bankvilágban is. A kiemelkedően tehetségesnek tartott szakember 1938 tavaszán mégis otthagyta a jegybank elnöki tisztét, s inkább a Darányi-kormány gazdasági csúcsminisztere lett.
Célzott adók
| ||
Döntése nem véletlen: ekkor még kevesen tudtak róla, de Imrédyt saját gazdaság- és társadalompolitikai reformvíziói hajtották, melyek magyarázzák későbbi, a kortársak számára sokszor követhetetlen politikai fordulatait is.E társadalompolitikai reformvíziók, melyeket először csak szűk körben ismert memorandumokban osztott meg a döntéshozókkal, nála mintegy szükségszerűen társultak az ebből a szempontból pusztán instrumentálisnak tekintett antiszemitizmussal. Imrédy az általa mind társadalmi, mind gazdasági téren túlreprezentáltnak tartott zsidóság kárára, sőt annak költségére tervezte megvalósítani mind a gazdaságélénkítő, mind a társadalmi mobilitást serkentő, a szociális különbségeket pedig csökkentő programjait. Ezt célozta a gazdasági csúcsminiszterként a nevéhez fűződő úgynevezett győri program (valójában az 1938. évi XX. törvénycikk) is, melyről az utókor főleg úgy emlékezik meg, mint hogy a háborús felkészülésünket szolgálta (ami részben igaz is). Pedig ennél fontosabb volt a gazdaságélénkítő funkciója a jövedelmek erőteljes, kényszerű átcsoportosításával. A törvény által kirótt egyszeri vagyondézsma kiemelten sújtotta a zsidó származású vállalkozók kezében lévő ipari tőkét - Ungváry Krisztián történész becslései szerint például a győri programmal kirótt adóteher mintegy 50 százalékát zsidó adófizetők fizették. A láthatóan a zéró végösszegű játszmák bűvöletében élő Imrédy direktebb eszközöket is kiötölt a zsidóság korlátozására és a rovására elképzelt keresztény térfoglalás elősegítésére. Ő volt az egyik atyja az első zsidótörvénynek (a másik kétségtelenül Hóman Bálint), legalábbis az ő feladata volt a törvény kulcsfontosságú gazdasági fejezeteinek a kidolgozása. E törvényt már Imrédy miniszterelnöksége alatt fogadták el: ő utólag, a perében is arra hivatkozott, hogy a jogi csomagot már készen kapta - ezek szerint a saját kezéből. Az elfogadott jogszabály foglalkoztatási kvótát szabott meg az egyelőre még csak vallási alapon megkülönböztetett zsidók számára: a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20 százalékban maximálta a foglalkoztatható zsidók arányszámát; a kívánatos arány eléréséhez öt év türelmi időt adott a törvény. A jogszabály "nagylelkűségét" jelzi, hogy hatálya alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919. augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra.
Amikor végképp elfogyott a kormányzó és a hozzá még mindig közel álló Bethlen István exkormányfő bizalma a nyilasokkal szembeni erélytelenséggel, sőt a velük való paktálással vádolt Darányi miniszterelnök iránt, logikusan következett a miniszterelnöki székben a győri program atyjának is tartott Imrédy, akit felelős, konzervatív pénzügypolitikusnak ismertek (a fentiek alapján: félre). Ráadásul hithű katolikusként ideális személynek látszott a közelgő nagy egyházi eseményre, a Budapesten megrendezett 34. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszusra, illetve az ebből az alkalomból is meghirdetett Szent István-évre tekintettel is. Nyilván kevésbé volt ismert, hogy az ebbéli reprezentatív feladatait bravúrosan abszolváló Imrédy elkötelezett híve a XI. Pius pápa által is támogatott keresztényszociális hivatásrendi elképzeléseknek, ami reformelképzelései szellemi hátterét adta.
Vadhajtás a családfán
Miniszterelnöksége első néhány hónapja beváltotta a hozzá fűzött reményeket - például erőteljesen fellépett a nyilasmozgalom ellen. Szálasit ekkor tartóztatták le harmadízben, s ítélték háromévi börtönbüntetésre. Más kérdés, hogy Szálasi megosztó személyének a hiánya végül is jót tett a nyilasmozgalomnak, amely az ő "mártíromsága" idején ért fel a csúcsra.
Imrédynél a fordulatot látszólag 1938 augusztusi németországi útja hozta: az ottani (őt kétségtelenül lenyűgöző) tapasztalatai és találkozása a Führerrel (és a szociális reformok hiánya miatt tőle kapott fejmosás) valóban erős lökést adtak neki ahhoz, hogy elkezdje megvalósítani régóta dajkált elképzeléseit. A nagyszabású szociális reformokat továbbra is a zsidók rovására tervezte kivitelezni - ezért született meg az év végére a II. zsidótörvény tervezete, amelyet (már bukása után) nagyjából változatlan formában fogadott el az Országgyűlés. A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló1939. évi IV. tc. már nyíltan faji alapon diszkriminált. Zsidónak minősült az, aki saját maga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A törvény 6 százalékban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, továbbá megtiltotta zsidók alkalmazását az állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél, valamint a középiskolákban. A színházakban és a médiában zsidónak minősülő személy nem tölthetett be olyan pozíciót, amelyből befolyásolhatta az adott színház vagy média szellemi irányvonalát. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból pedig teljesen kizárta a törvény a zsidókat. Mindez csupán megalapozta volna a további, széleskörűen elképzelt, s egy nevezetes beszédében "csodálatos forradalomnak" nevezett társadalmi reformokat, melyek zavartalan kivitelezése érdekében lépéseket tett a rendeleti kormányzásra való áttérésre. Ez utóbbi azonban nem várt ellenállásba ütközött: még a korábban engedelmesnek látszó kormánypárti többség sem állt szilárdan mögé. Mi több, egy házszabály-módosítási tervezet ürügyén 62 képviselő (igen nagy részük amúgy nem is Bethlen körébe tartozó, azaz "csáklyás", hanem Gömbös egykori híve) kilépett a kormányzó Magyar Élet Pártjából, és az ellenzékkel együtt leszavazta Imrédyt. A bukástól ekkor még megóvta Horthy bizalma: lemondása után újra ő kapott kormányalakítási megbízást, amit aztán felhatalmazásként értelmezett reformpolitikájának folytatására. Ne felejtsük: az ezzel járó népjóléti intézkedések és a győri programmal beindított konjunktúra sokak élethelyzetét javította érdemlegesen. Amikor azonban 1939 elején a miniszterelnök a csodaszarvas jegyében és annak jelképe előtt meghirdette saját, lényegében a pártok felett álló Magyar Élet Mozgalmát, Bethlen István és köre úgy döntött, hogy bármi módon megbuktatja az immár elszabadult hajóágyúként viselkedő, s nyíltan a fasiszta mozgalmak eszköztárából és szimbolikájából szemezgető kormányfőt. Ebben Rassay Károly, a kis létszámú (ennek dacára párthovatartozását tekintve megosztott) liberális képviselői csoport hangadója, a zsidótörvények elleni agitáció elkötelezett vezetője játszotta a kulcsszerepet, akire (nem utolsósorban ellenforradalmi érdemei miatt) nem csupán Bethlen, de Horthy is hallgatott. Ma sem egyértelmű, honnan és pontosan mikor jött az ötlet, hogy Imrédy felmenői között kell kutakodni. Ami biztos: Bethlen és Rassay kezdeményezésére külön kis csoport kezdett nyomozni, benne Dinnyés József kisgazda képviselővel (az utóbb a kommunistákkal kollaboráló miniszterelnökkel), Sombor-Schweinitzer József ismert rendőrségi vezetővel, az Esti Kurír című lap újságíróival és számos ügyvéddel. A nyomozás révén, mit ad isten, kiderült: Imrédy egyik nagymamája Csehországban született, akinek édesanyja (azaz Imrédy egyik dédmamája) zsidó származású volt. A megszerzett bizonyíték birtokában Rassay előbb négyszemközt felszólította Imrédyt a zsidótörvény visszavonására (kvázi megzsarolta a miniszterelnököt), majd miután a kormányfő gúnyosan visszautasította, megosztotta a dokumentum tartalmát Bethlennel is, aki azt egy kormányzói kihallgatásán megmutatta Horthynak. Ezt követően előbb a belügyminiszter (Keresztes-Fischer Ferenc) és Rassay - egy-egy képviselője révén - gondosan csekkolta a dokumentum tartalmát, amelynek valódiságát az újabb vizsgálat is igazolta.
Önterápia
Nem is Magyarországról lenne szó, ha nem szivárgott volna ki mindez. Egy idő után már maga Imrédy is kénytelen cáfolni egy vidéki beszédében a dédanyja zsidóságával kapcsolatos állítólagos híreszteléseket - igaz, ezzel csak erősítette a szóbeszédet. Végül Horthy egy 1939. február 16-i kormányzói kihallgatáson tárta Imrédy elé a bizonyítékot, aki ennek hatására előbb fizikailag is rosszul lett, majd azonnal lemondott. (Utóda Teleki Pál, amit Horthy már korábban megígért Rassaynak.) Az aznapi Újság című liberális lap joggal állapította meg: "Elsősorban az Imrédy Bélától kezdeményezett és irányított politika felelős azért, hogy ezek az okmányok most előkerültek." Az efféle eszközök alkalmazásának helyességéről, "morális" megalapozottságáról és célszerűségéről máig lehet vitatkozni. Akadnak olyan történészi vélemények is (lásd például Romsics Ignác Bethlen-monográfiáját), amelyek szerint a származási dokumentumok csupán a németek felé is jól prezentálható ürügynek kellettek Imrédy elmozdítására - amit Horthy, többek között Bethlenék határozott érvei hatására, már korábban eldöntött. Történetünk utóéletéhez tartozik, hogy a II. zsidótörvény elfogadását végül nem sikerül megakadályozni - sőt, mint tudjuk, az irgalmatlanul érvényesített diszkriminatív jogszabályokat egyre újabbak követték.
Bár a valóban konzervatívabb Teleki alatt a korábbi reformlendület kissé alábbhagy, a háború végéig vezérlő elv marad, hogy a szociális problémák megoldását antiszemita alapon, a zsidóság kárára kell érvényesíteni. Imrédyt pedig a származási titok nyilvánosságra kerülése sem akadályozta meg további politikai pályafutásában. Előbb még Telekivel együtt levezénylik az 1939-es választásokat, amelyen a manipulatív választási matematikának is köszönhetően fölényesen győztes Magyar Élet Pártjának frakciójában (hála az általa is alkalmazott rekrutációs elveknek) többségbe kerülnek a nácibarát elemek. (A parlamentbe bekerült nagyszámú nyilas és más nemzetiszocialista képviselő már csak ráadás.) 1940-ben párthívei jó részével együtt kivált a kormánypártból, és ettől kezdve a szélsőjobboldali, nyíltan nácibarát Magyar Megújulási Párt vezéreként a németek legfőbb hazai bizalmasa. Pártjában a karlendítéssel kísért "Jobb jövőt! - Adjon Isten!" mai füllel is ismerős köszönéspár honosodik meg. Hamarosan szoros szövetségese lett az önfejű, kezelhetetlen és zavaros gondolkodású Szálasival szembefordult magyar náciknak, a Baky László és gróf Pálffy Fidél vezette Magyar Nemzetiszocialista Pártnak (vigyázat: több más párt is létezett ugyanilyen vagy hasonló brand alatt). A parlamentben például a Magyar Megújulás Nemzetiszocialista Pártszövetsége néven működtek együtt. 1944 tavaszától, a német megszállás után ő az első számú miniszterelnök-jelölt: Horthy ugyan megfúrta, de ismét betölthette a gazdasági csúcsminiszteri posztot, immár a kollaboráns Sztójay-kormányban. Más kérdés, hogy többek között a rabolt zsidó vagyon elosztása körüli nézeteltérések és a németek bizalmának részleges elvesztése miatt néhány hónap után kénytelen volt lemondani - de azért a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagjaként mindvégig kitartott az értelmezése szerint törvényes magyar kormány, azaz Szálasiék mellett. (Amúgy mint azt naplója is tanúsítja, Szálasi kevés embert gyűlölt annyira, mint éppen Imrédyt.)
Az amerikaiak természetesen a háborús főbűnösök között adták ki a volt miniszterelnököt, aki a fogságban - ahol állítólag enyhébb ítélettel kecsegtették - kidolgozott egy pénzügypolitikai tervezetet Az infláció elleni küzdelem elvei és eszközei címen. Ám a Sulyok Dezső (intranzigens kisgazda politikus, az Imrédy-per népügyésze) által is terjesztett legendával szemben a stabilizáció során egyáltalán nem fogadják meg a tanácsait (Imrédy a régi pénznem megtartását, időzítésként pedig a békeszerződés aláírásának kivárását javasolta). Az 1945 őszén kezdődött, a másodfokkal 1946. február 4-én zárult perében golyó általi halálra ítélték, amit február 28-án végre is hajtottak. Bár a népbíróság illetékességét nem ismerte el, utolsó szavaiban (melyekből a Rubicon 2011/7. számában hosszasan idéznek) a mentségek keresése mellett jórészt elismeri politikai felelősségét. "De szabad legyen elmondanom, megmondanom, hogy akik tévedtek, azoknak is fáj az, ami történt. Tudom, hogy ezzel semmi sincs elintézve, hogy tévedtünk. Ez nem mentesít senkit a felelősség alól."
