Abban mindenki egyetért, hogy az 1998-ban elindított nyugdíjreformot folytatni kellene - de hogyan? A jegybank szakértői a minap a magánpénztárak működé-sében rejlő hosszú távú kockázatokra hívták fel a figyelmet, de napirenden van az esetlegesen bevezetendő negyedik pillér gondolata is. A teljes magánosítás a sze-gényebb rétegek nyugdíjrendszerből való kiszorulását eredményezné, ráadásul nálunk a magánpénztárakra vonatkozó szabályok elsősorban nem a járulékfizetők érdekeit védik - mondja Simonovits András matematikus-közgazdász.
Magyar Narancs: Hét évvel az áttérés kezdete után levonhatunk-e érdemi következtetéseket a többpilléres nyugdíjrendszer eredményessé-géről?
Simonovits András: A Horn-kormány 1997 nyarán Európában először határozta el magát átfogó nyugdíjreformra: a teljesen egységes állami nyugdíjrendszerből kivágták az egynegyed nagyságrendű kötelező magánpillért. Ezt Nyugat-Európában addig semelyik kormány nem merte meglépni. Nagyon büszkék is voltak rá, vezető ideológusok máig arról beszélnek, hogy ez volt a reform, ilyenekre lenne szükség máshol is. Noha a leglátványosabb elemet valóban a magánpillér megjelenése képviselte, a lényege mégis az volt, hogy több ígéretet burkoltan visszavontak. Bevezették a svájci indexálást, azaz a reálbérek növekedésével párhuzamosan nem adták oda a növekményt a nyugdíjasoknak, hanem csak a felét, és megemelték a korhatárt is. Ezek védhető intézkedések, de semmi közük nincs a privatizáláshoz, ezt úgy is meg lehetett volna csinálni, ha a tb száz százalékig állami kézben marad. Végezzük el a következő gondolatkísérletet! Kettévágjuk az állami tb-t, az egyik része közösségi marad, a másikat tíz pénztárra osztjuk, de azokat továbbra is a Pénzügyminisztérium felügyeli, csak éppen lehet közülük választani. Világos, hogy egy ilyen kozmetikai műtét semmit nem változtat a rendszeren. Érdemes megnézni, hogy ettől mennyire tér el a mai helyzet. Abban tudományos egyetértés van, hogy egy reform akkor jó, ha az emberek az új struktúrát előnyben részesítik a korábbival szemben. Ez nem következett be.
MN: Ennek az is oka lehet, hogy csak egynegyedes arányuk van a magánpénztáraknak. Ha növelnénk a részesedést, akkor már inkább megtakarításnak éreznénk a nyugdíjjárulékot, mint adónak.
SA: Hadd mondjam el az angol példát. Thatcher 1980-ban befagyasztotta az állami nyugdíj értékét, tehát ahogy nőttek a bérek, hozzájuk képest úgy csökkentek a nyugdíjak. Az volt az elképzelés, hogy az emberek majd átmennek a magánba. Az elértéktelenítést a későbbi miniszterelnökök is folytatták, mostanra az állami nyugdíjkiadások már csak a GDP 5 százalékát teszik ki. Akkor is a dolgozók fele volt a magánrendszerben, és most is annyian vannak. Blair már pótlékokat vezetett be a rászorulóknak, tehát aki nem gondoskodott magáról, annak ad az állam, aki gondoskodott, annak nem. A nyugdíjrendszert eddig egyetlen ország privatizálta teljesen: Chile. Mondjuk úgy, szuronyok mellett. A reform sikeres volt, működik, de ez egy olyan országban valósult meg - erről valamiért nem beszélnek a Világbanknál -, amelyik a világ egyik legegyenlőtlenebb országa, és a dolgozók fele nem vesz részt a nyugdíjrendszerben. Nálunk is csodálatos nyugdíjrendszert lehetne kialakítani, ha a szegényebb felét kihagynánk belőle.
MN: Az 1998-as kormányváltás után megszüntették a vegyes rendszer kötelező jellegét, a magánpénztári járulék addig növekvő kulcsát befagyasztották. Négy évvel később a reformerek visszatértek a hatalomba, megemelték a magánpénztár részesedését, és a pályakezdőknek újra kötelezővé tették a vegyes rendszerben való részvételt. A döntő hányadot kitevő állami tb-ről mintha mindenki megfeledkezett volna.
SA: Svédországban, ahol sokkal kisebb a magánnyugdíj részaránya - 18,5 százaléknyi járulékból kettő -, vagy a lengyelországiban, ami nagyon hasonlít a magyarhoz, olyan állami nyugdíjrendszert hoztak létre, ami ugyanolyan szorosan tapad az életpálya-befizetéshez, mint a magánnyugdíj. Az tehát hazugság, hogy nem lehet az állami rendszerben ugyanolyan szigorú összefüggést teremteni a befizetések és a kifizetések között, mint a magánrendszerben. Csak ezért nem érdemes magánosítani.
MN: Az állami tb-ben az egyéni számlák vezetésére többféle módszer is van. Az egyikben a kereset nagyságától és a munkában eltöltött időtől függő pontokból számolják ki a nyugdíjat. Az eszmei számlás rendszerben a valójában nem felhalmozott járulékok "virtuális hozamát" számítják ki biztosításmatematikai módszerekkel. Melyiket lenne célszerű alkalmazni?
SA: Bizonyos idealizált körülmények között a kettő ugyanazt az eredményt adja. A pontrendszert Németországban használják, az eszmei számlarendszert pedig Svédországban, Lengyelországban, Olaszországban. Az utóbbi nehezebben fordítható le köznapi nyelvre, de jobban összeilleszthető a vegyes rendszerrel.
MN: A tb egyszer már küldött a biztosítottaknak egy levelet, amelyben vicces módon az előző évi befizetésekről tudósított.
SA: Az ilyesminek természetesen semmi értelme nincs. A tb-nek évente folyamatosan kellene jelentenie, hogy áll a számlám. Ez nálunk egyik kormányt sem érdekelte. A lengyel reform később indult, mint a miénk, de egyből meg tudták csinálni. A jelenlegi diszfunkcionális állami rendszert le kellene egyszerűsíteni, hogy mindenki tudja, körülbelül milyen nyugdíjra számíthat.
MN: A valódi biztosítási rendszerré való átalakításnál viszont azzal is számolni kellene, hogy csökkenne az újraelosztó jelleg.
SA: Itt van egy félreértés. Az amerikai állami nyugdíjrendszer például erősen szegénypárti, tehát komoly pénzeket vesz el a gazdagok befizetéseiből, s odaadja a szegényeknek. Formailag a magyar rendszerben is így van, de mostanra kiüresedett, gyakorlatilag semmilyen degresszió nincsen benne. Azzal lehet a legjobban érzékeltetni, hogy az átlag felét és az átlag kétszeresét kereső dolgozó a fizetésének mekkora részét kapja meg nyugdíjként. Nálunk ez egyaránt 70 százalék a gazdagoknál és a legszegényebbeknél is.
MN: Ezek szerint az állami tb mostanra biztosítási jellegű, csak ezt nem érzékelik az emberek?
SA: Igen, mert nem lehet átlátni. De van még egy komoly ellentmondás. A pénzügyi vezetők utálják az állami pillért, alacsonyabb rendűnek tartják, ezért abszolút nem érdekli őket a reformja. Az Orbán-féle hivatalnokok sokat beszéltek róla, de nem csinálták meg. Olyan vezető közgazdász is volt komoly állami funkcióban, aki annyira utálta a tb-nyugdíjrendszert, hogy az alapvető működésével sem volt tisztában, és nem is akarta megérteni - a járulékok háromnegyedével gazdálkodó rendszert! A reform hívei büszkék arra is, hogy a dolgozóknak a fele lépett át az új rendszerbe, miközben az átlépők jelentős része súlyos összegeket veszített ezen. Nem gondolták végig, hogy a domináns első pillért lejáratják. Miért nőne a járulékfizetési hajlandóság, ha ennyi rosszat hallanak róla? Egyébként ha én 1998-ban átléptem volna, akkor megfosztanak az addigi 28 éves befizetéseim egynegyedétől, amit a magánpénztári hozamok nem pótoltak volna.
MN: Körülbelül hány ember járt így Magyarországon?
SA: Különböző számítások vannak. Szerencsére az idősebb generációkból kevesebben léptek át, de így is százezrekről van szó.
MN: Eddig a magánpénztárak sem muzsikáltak túl jól, az általuk befektetett járulékaink reálértéken veszítettek az értékükből. Az okok között a magas adminisztrációs költségeket emlegetik és azt, hogy a pénzintézetek alapította pénztárak nem versenyeztetik a vagyonkezelőket, hanem az anyacégek alapkezelőit bízzák meg, nem kifejezetten olcsón.
SA: Egyszerűsíteni kellene a működésüket és elszámoltatni őket, hogy mégis mi kerül annyiba. De ezt álszent módon nem lehet megtenni, mert elvileg nem profitorientáltak. Azonkívül a hozamszámítást is egységesíteni kellene. Ne lehessen olyan jelentéseket megjelentetni, hogy a befizetett 100 forintból 95-öt írnak jóvá, és ha én visszakapom a 100-at, akkor ők már öt százalékos hozamról beszélnek. A tudományos cikkekben Magyarországgal nem is foglalkoznak, mert az adatok értékelhetetlenek. Meg kellene követelni, hogy csak egyféleképpen és értelmes módon lehessen számolni. A nominális és a reálhozamok folyamatos összekeverése pedig csibészség. Ugyanilyen fontos, és erről egyáltalán nem beszélnek, hogy ki fogja fizetni az életjáradékokat - a pénztárakat a törvény ugyanis nem kötelezi erre! Mi van, ha a pénztár és az életjáradék-kezelő szövetséget köt, és önt kifosztják? Ráadásul nálunk a magánnyugdíjakat is svájci módon kell indexálni. De egy magánbank nem vállalhat olyan kockázatot, hogy ha a kormányzat 50 százalékkal megemeli a béreket, akkor az abból adódó nyugdíjemelkedést ő majd pótolja. A bérindexálásnak semmi helye nincs a magánnyugdíjban, akkor sem, ha eltávolítása után a két pillér összehasonlíthatósága nehezebbé válna. Amúgy csodálatos az összjáték: lehetetlent kívánunk az életjáradék majdani fizetőitől, ezért nem is kell foglalkozni velük a törvényben. A vegyes rendszer újbóli kötelezővé tételénél pedig elfelejtették visszaállítani a garanciát. Aki a teljes magánnyugdíját elveszíti - ez már többször előfordult a világban, a világháborúk után Magyarországon is -, az 25 százalékkal kevesebbet fog kapni.
Amerikában most akarják átalakítani a nyugdíjrendszert, és úgy tervezik, hogy a rokkantsági nyugdíjat kiveszik a magánpillérből, egyfajta nulladik, állami pillérként. Nálunk, abszurd módon, ha megrokkan a magánpénztártag, visszamehet az államiba.
MN: Tavaly már pozitív volt a magánpénztárak nettó reálhozama. Lehet, hogy tényleg csak a kezdeti nehézségeket kellett legyőzni, és jól fognak gazdálkodni a növekvő vagyonnal?
SA: Nem tudjuk, hogyan lesz ez a jövőben. A dicsőített amerikai tőzsde 2001 óta reálértékben nem volt képes növekedni. A magyar tőzsde viszont az utóbbi egy évben szárnyalt.
MN: A magánpénztárak azonban a vagyonuk döntő hányadát állampapírokba fektetik.
SA: Egyszerű matematika, hogy ha állampapírokat vesznek, annak nincs semmi értelme. Ha én nyugdíjba megyek, a lányaim pedig a vegyes rendszerben vannak, akkor az átmeneti időszakban az ő állampapírban tartott magánpénztári befizetéseik hiányoznak az én nyugdíjamból. Ezt a költségvetés állampapírok eladásából finanszírozza. Senki nem gondolhatja, hogy van értelme beiktatni közém és az állam közé egy harmadik szereplőt. De 1997-ben valószínűleg érvényesült a szakszervezeti lobbik és a már meglévő önkéntes nyugdíjpénztárak nyomása, és ez hihetetlenül nagy kár. Ahelyett, hogy profi pénztárakat hoztak volna létre szigorú, világos pénzkezelési szabályokkal, a mostaniak inkább egyfajta szövetkezetek - a tagok a tulajdonosok. Ez pedig azoknak kedvez, akik a pénztárak körül sertepertélnek. A svéd - és valószínűleg a most alakuló amerikai - példa alapján drasztikusan át kellene alakítani a működésüket, korlátok közé kellene szorítani az élősködést és az uzsoraköltségek szedését. Olyan egyszerűnek kellene lennie a magánrendszerben való részvételnek, mint egy kincstárjegy megvásárlása vagy egy befektetési alapban való részvétel - azzal a különbséggel, hogy csak befizetni tudok, a korhatár eléréséig kivenni nem.
MN: Az ön elképzelése igencsak hasonlít a tőzsde elnökének az önkéntes pénztárak utáni negyedik pillérre vonatkozó javaslatára.
SA: Igen, csak nem értem, miért kellene negyedik pillér, újabb adókedvezményekkel. Alkalmazzák az eddigire: legyen egyszerű, olcsó, és érvényesüljenek bizonyos normatív dolgok. Az igazán üzletbarát konzervatív amerikai kormányzat így akarja megvalósítani az ottani nyugdíjreformot, nem engedik, hogy a Wall Street kifossza az úgynevezett kisembereket. Az átlépés nem lenne kötelező, aki pedig önként megteszi, azt nem fosztanák meg a korábbi arányos befizetéseitől.
MN: A felosztó-kirovó rendszert mindig sújtja a demográfiai helyzet, azaz öregedő társadalomban egyre kevesebb ember befizetéseiből kell megoldani az egyre több nyugdíjas ellátását. Ez mégis inkább a magánpénztárakba befizetendő rész növelése mellett szól.
SA: A felosztó-kirovó rendszernél a demográfiai hatás pofonegyszerű: az eltartottak és a befizetők aránya kedvezőtlenül változik. A tőkésített rendszernél ez a hatás közvetetten jelentkezik. Képzeljük el, hogy minden házaspárnak csak egy gyereke van, és az élettartam nem nő. A népesség harmincévente a felére csökkenne, lakásbőség lenne, lemennének az ingatlanárak, rengeteg felesleges termelőeszköz lenne. Ekkor csökkennének a kamatlábak, velük együtt a hozamok is. Szélsőséges esetben, ha a nullagyerekes családmodell válik uralkodóvá, akkor megsüthetjük a ragyogó magánpénztárat, mert nem lesz, aki öregkorunkban alánk tolja az ágytálat.
MN: Ez azért elég elméletinek tűnik.
SA: Hosszú távon soha nem láttunk még ilyen folyamatokat, nem tudjuk, hogy ha ez tartóssá válik, az hogyan érinti a kamatlábat.
MN: Hiszen a korábbi tőkésített rendszereket elsodorta a világválság és a világháborúk, vagyis azokból az időkből vannak tapasztalataink, amikor még nem csökkent a népesség.
SA: Másrészt, ha drasztikusan csökkenne a népesség, akkor elviselhetetlen korosztályi ellentétek alakulnának ki. Egy öreg társadalom nem tudja az öregkori szolgáltatások termelékenységét javítani, ott csak ápolókra lesz szükség, meg aki kimossa az ágyneműt.
MN: Tehát a társadalom elöregedése ellen egyébként is kell valamit tenni, mert előbb-utóbb annyi egyéb gondunk lesz, hogy a hajunkra kenhetjük, ha csak a magánnyugdíjunk van rendben?
SA: Igen. De valószínűleg nem lesz a demográfiai helyzet mindig ilyen rossz, az emberek előbb-utóbb "gyerekhiányban" fognak szenvedni, és a bevándorlás is változtat ezen. A tudósok körében egyébként abban sincs egyetértés, hogy Amerikában - ahol egyedülálló módon komoly állami tőkésítés van - a felhalmozódó hatalmas tb-tartalékalapnak milyen hatása lesz. Évente befizetnek 560 milliárd dollárt, ebből 170 milliárdot (többlet és kamat) nem használnak föl, gyűlik a kasszában a rossz napokra. Miközben az ország rettenetesen eladósodik, amit majd akkor kell törleszteni, amikor már öreg lesz a társadalom. Bonyolult kérdés, erről senki nem beszél. A külső adósságok visszafizetésével is hasonló eredményeket lehet elérni, mint a nyugdíjrendszerben való előtakarékossággal.
MN: A meglévő korrekciójával megteremthető egy hosszú távon életképes szisztéma?
SA: Nincs egyértelműen jó megoldás. A vegyes rendszer már megvan, butaság lenne lebontani, az ésszerű reformjára kellene sort keríteni: bevezetni az eszmei számlarendszert, bármikor át lehessen lépni, a biztosítottnak állami és magánszámlája is képződne, és ezek összehasonlíthatók lennének. Ne dicsérjük túl a magánszférát, és ne fessünk túl rossz képet az állami nyugdíjról, teremtsünk közöttük összhangot!
MN: A társadalom gyógyítási elvárásai lassan olyan országokban is teljesíthetetlenek, ahol normálisan működik az egészségügyi rendszer. Nem válhat ugyanígy finanszírozhatatlanná a nyugdíjrendszer is?
SA: Az egészségügyben sokkal bonyolultabb etikai kérdések merülnek fel, mint a nyugdíjnál. Nem gondolom azt, hogy teljes egyenlőség kell. De nem tudom, egy társadalom hogyan viseli el azt, hogy aki gazdag, az kap új szívet, aki szegény, az meghal. Látjuk, hogy micsoda tragédia az egészségügyi költségek eszkalálódása; a piac sem működik. Viszont ahogy nem lehet megsértődve a társadalom egyik rétege sem, ha nem Mercedesen jár, hanem csak Suzukin vagy villamoson, a nyugdíja is kinek több, kinek kevesebb.
