Elhúz, vagy hülye marad

Kevesebb egyetemista, röghöz kötés, a "spórolásból" keletkező későbbi hatalmas állami terhek, gúzsba kötött intézmények - lendületben a felsőoktatás átalakítása. És ez még csak a kezdet.

"Valóban, a tandíjat ellenzem. Azt szeretném, hogy Magyarországon olyan felsőoktatási rendszer működjön, ahol képes legyen minden diák maga állni a tanulási költségét. Mindenki a teljeset" - nyilatkozta augusztus közepén Orbán Viktor a policity.eu oldalnak. Azóta hallgatóktól rektorokig, diákoktól az adófizető szülőkig mindenki azt próbálja kitalálni, vajon a fenti mondatokban mi volna a logika. Nem segített a megértésben a kőszegi Tranzit fesztiválon megejtett miniszterelnöki felvilágosítás sem. Eszerint "önműködő rendszerre van szükség, az egyetemet, főiskolát végzett embereknek a saját befizetéseikből kell folyamatosan működésben tartaniuk a felsőoktatást". Akkor most milyen is az a tandíjmentesség, ahol minden résztvevőnek százszázalékos tandíjat kell fizetnie? Vagy miért szállna ki az állam a felsőoktatás finanszírozásából, amikor Orbán szerint is "az egész nemzeti közösség érdeke, hogy tehetséges tagjai tanulhassanak, és tudásuk hasznából később az egész közösség részesedhessen"? Vagy ha még sincs társadalmi haszna a felsőoktatásnak, akkor miért fizeti az állam a diákhitelek jövőbeli horribilis kamattámogatását? A teljes elborultságban az egyetlen biztos pont, hogy a főember nem a levegőbe beszélt, és ha megteheti, tényleg "önfinanszírozóvá" alakítja a felsőoktatást.

Nem jött be

Itt ugyan még nem tartunk, ám az idei felvételivel megkezdődött a pénzkivonás, ennek következményei pedig már most világosan látszanak. Az államilag finanszírozott (új nevén: ösztöndíjas) egyetemi-főiskolai keretszámok csökkentése a jelentkezési kedvet is jelentősen visszavetette (lásd: Helyre igazítás, Magyar Narancs, 2012. május 10.). Ennél is többet mond a felvettek számának alakulása. Az oktatásirányítás ugyanis mindvégig azzal érvelt, hogy szűkítésről nincs szó, csak "átrendezésről": az ösztöndíjas helyekre be nem kerülők részt vehetnek költségtérítéses képzésben, a magas összegű tandíjukat pedig az új diákhitelből tudják fizetni. Ehhez képest 18 százalékkal kevesebb hallgatót vettek fel az idén, mint az előző évben (98 ezer helyett 80 ezret). De nemcsak az ösztöndíjasok száma csökkent (67 ezerről 51 ezerre), hanem a költségtérítéses képzésbe felvettek száma is (31 ezerről 29 ezerre). Ezekben a számokban a pótfelvételin bejutók még nincsenek benne, de mivel idén a pótfelvételizők száma is csökkent, az összes felvett hallgatónál ezek az arányok később már csak romlani tudnak (a "részösztöndíjas" képzésre pedig lényegében nem mutatkozott igény). Szó sincs tehát arról, hogy a fantasztikus diákhitelezés belengetése miatt az ösztöndíjas helyek csökkentését majd pótolják a tandíjas hallgatók. Ráadásul a beiratkozások szeptember első hetében kezdődnek, márpedig nagyobb tandíjas arány esetében igen valószínű, hogy a végül nem beiratkozók aránya is nőni fog.

A felvettek száma egyébként árnyaltabb képet mutat, ha munkarendenként vagy képzési területenként nézzük az adatokat. A költségtérítéses hallgatók létszáma az esti, levelező és távoktatásban részesülők körében csökkent (ők az "eltűnt" tandíjasok), míg a nappali tagozaton valamelyest nőtt. Az alap- és osztatlan nappali képzésben például az látszik, hogy bár ötödével csökkentették az ösztöndíjas keretszámokat, a felvettek "csak" kilenc százalékkal vannak kevesebben, és több lett a tandíjas: az itt kieső államilag finanszírozott helyek úgy 40 százalékát pótolhatják a költségtérítéses hallgatók - úgy tűnik, legalább részben valóban sikerült a kormány "átterelése" a fizetős helyekre.

Konkrétan ez a helyzet a meglehetősen mostohán kezelt gazdaságtudományi képzésben is: annyival azért nem csökkent a nappali alapképzésre felvettek száma, mint amennyivel az ösztöndíjas helyeket visszavágták; ha tényleg mindegyikük beiratkozna, akkor az ingyenes helyek egy részét feltöltenék a fizetősök. A pontszámok kihirdetésekor éppen ezzel büszkélkedett több helyütt Kis Norbert, (akkor még) felsőoktatási helyettes államtitkár is: megmozdult a magánbefektetés, ez volt a cél. Mint mondta, a szakmák utánpótlása nincs veszélyben, hiszen még a gazdasági és a jogi képzésben is nagyjából annyian kezdenek idén, mint tavaly. Az adatok alapján persze a "nagyjából annyian" a gazdasági képzésben 20, a jogászoknál 30 százalékos csökkenést jelent. A jogi képzésben ráadásul a bő hétszázzal kevesebb ösztöndíjas (maradt: száz, jövőre: nulla) mellett tandíjasból is háromszázzal kevesebb a felvettek száma, nyilván az utánpótlást biztosítandó.

Érdekes módon még a kormány által preferált műszaki és természettudományos képzésben is csökkent a felvettek összlétszáma. A megemelt ösztöndíjaskeret pedig oda vezetett, hogy a legtöbb szakra alacsony vagy éppen minimális pontszámmal is be lehetett kerülni. Ez azt jelenti, hogy az egyetemek - amennyiben nem akarnak engedni az eddigi színvonalból - az elsőévesek igen nagy részét ki fogják szórni, tehát a végzett szakemberek száma nem fog nőni. Úgy látszik, hogy pusztán kormányzati óhajra a fiatalok preferenciái nem tolódnak el a reáltudományok irányába. Az pedig egyértelműen kijelenthető: a felsőoktatási "reform" következtében a diplomásképzés összlétszáma csökkent, a diplomások népességen belüli arányának emelésére vonatkozó uniós előírás betartása nagyjából lehetetlenné vált. A végzettség szerinti statisztikák alapján az is egészen biztos, hogy néhány év múlva pusztán emiatt is több lesz a munkanélküli, és az országos átlagfizetés is csökkenni fog.

Távlatos gondolkodás

A kormány ugyanakkor senkit nem akart kihagyni a jóból, ezért az állami ösztöndíjas helyekre bekerülőket a hallgatói szerződés bevezetésével boldogítja: aki nem akar tandíjat fizetni, az idejében köteles befejezni a tanulmányait, és utána jó sokáig Magyarországon dolgozni (a részletekről lásd Szerződő felek című írásunkat). A kormányzati kommunikáció szerint röghöz kötésről természetesen szó sincs, hiszen az aláírásról mindenki kényszer nélkül dönt - ha a feltételek mégsem felelnének meg valakinek, az még mindig lehet tandíjas (és onnan már soha nem léphet át az ösztöndíjas képzésbe; igaz, az átjárás egyébként is minimális). Míg a tanulmányok indokolatlan elnyújtásáért követelt térítés Európában több helyütt is ismert, a hazai munkavállalásra kötelezés - mint az eduline.hu utánajárásából kiderült - egyedül Fehéroroszországban dívik, ámbár a feltételek még e remek országban is sokkal puhábbak. A Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának kezdeményezésére Szabó Máté az Alkotmánybíróságtól kérte a hallgatói szerződés felülvizsgálatát: az alapvető jogok biztosa is úgy látta, a szerződés aránytalanul korlátozza a hallgatók önrendelkezéshez, valamint a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jogát. Az Alkotmánybíróság újkori szokásának megfelelően tartalmilag nem vizsgálta a kérdést, viszont formai okból kimondta az alkotmányellenességet, mivel a szerződés szabályait csak kormányrendelet rögzítette. A kormány megköszönte az iránymutatást, és lényegében ugyanazt a szabályrendszert a parlamenti többséggel a felsőoktatási törvénybe foglaltatta. Ezzel az ügy nem feltétlenül zárult le, hiszen nem elképzelhetetlen, hogy a röghöz kötés ellentétes a személyek szabad áramlására és munkavállalására vonatkozó uniós előírással.

Az egész felfordulást magyarázhatná a költségvetési spórolás, de hosszú távon még ez sem lesz igaz. És nem is csak arról van szó, hogy milyen kiesést okoz a gazdaságnak, ha az állam rosszul bánik a társadalom "tehetségpotenciáljával", hanem a közvetlen költségvetési ráfordításokról is. Azzal ugyanis, hogy az állam a Diákhitel 2. hitelösszegét a magas tandíjakhoz emelte, illetve a kamatok kettő százalék fölötti részét a hiteligénylőktől átvállalja, hatalmas terhet vett a nyakába. Még nem lehet tudni, hogy az első évben hányan élnek a diákhitel e második pillérével (a Diákhitel Központ a 29 ezer potenciális igénylő harmadára tippel), de a következmények nagyjából kalkulálhatók. Röviden: megnő a nem fizetők aránya, a kockázatviselő az állam lesz, nőnek a forrásköltségek, a hitelösszeg az államadósság részévé válik, ami drágítja az ország finanszírozását is, ráadásul míg az ösztöndíjat 3-5 évig fizetné az állam, a tandíjat kiváltó diákhitel kamattámogatását legalább 15-20 évig. Tehát amit most megspórol az állam, annál jóval többet fizet ki később (részletesen lásd: Felsőoktatás életre-halálra, Magyar Narancs, 2012. február 9.), miközben a tandíjas hallgatók is évtizedekre eladósodnak. Az már csak mellékkövetkezmény, hogy a differenciálatlan támogatás alkalmat ad a spekulációra is: akinek a családja ki tudja fizetni a tandíjat, az is felveheti a diákhitelt (a külföldiek is), és tanulmányai idejére befektetheti. A támogatott hitelkamat és a piaci befektetések kamata közötti különbségből adódó hozam pár év alatt a több százezer forinttól a milliós nagyságrendig terjedhet - és aki szerint a hülye államot kihasználni nem illetlenség, annak ez a magatartás kifejezetten ajánlható is.

Csak okosan

De bármekkora későbbi költségekbe is veri magát az állam, mindez a felsőoktatási intézményeken nem segít. A felsőoktatás állami támogatása a válság kezdetéig megfelelt az OECD-országokban bevett gyakorlatnak, a GDP egy százaléka körül mozgott. Azóta csökken, az Orbán-kormány pedig durván belehúzott: idén 157 milliárd forint, a jövő évi terv pedig 134 milliárd, a GDP 0,5 százaléka. Ilyen alacsony arány néhány - teljesen más képzési rendszerű - távol-keleti országot leszámítva sehol nincsen (a magánegyetemeiről nevezetes Egyesült Államokban is több az állami hozzájárulás a GDP egy százalékánál). Bár az Európai Unió a tagállamok felsőoktatásra fordított összkiadásainak növelését irányozta elő, nálunk még a szinten tartás sem fog megvalósulni. Legalábbis az első "reformév" tapasztalatai alapján a tandíjak nem pótolják az állami forrásokat. Időről időre a maradék állami forrás elosztásáról is felröppennek tervek, melyek szerint a hallgatói létszám alapú finanszírozás súlya csökkenne, helyette ún. kormányzati preferenciák alapján osztanák a pénz nagyobbik részét. Nyilván vannak olyan kultúrországok, ahol minőségi mutatók alapján megoldható a finanszírozás egy része, de ez nálunk egész biztosan a politikai zsarolás eszközeként működik majd, ha így lesz.

Ezzel együtt a felsőoktatási, az államháztartási és a vagyontörvény módosításával az intézmények gazdasági autonómiáját, így a saját bevételi lehetőségeit is beszűkítették. A vagyongazdálkodás a nemzeti fejlesztési miniszter hatásköre lett, a rektor és az egyetemek szenátusa helyett immár szintén ő gyakorolja a gazdasági igazgató feletti munkáltatói jogokat. Szeptembertől az egyetemek gazdasági társaságai a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. kezelésébe kerülnek. Az elképzelések szerint állami kezelésbe veszik az egyetemi-főiskolai kollégiumokat, menzákat, büféket, sportpályákat is. Év eleje óta közbeszerzési stop van érvényben, csak miniszteri engedéllyel van lehetőség fejlesztésre, beruházásra - emlékezetes eset volt, amikor az ELTE felújított kollégiumába csak hallgatói tiltakozás eredményeképpen sikerült bútorokat vásárolni. A Nemzetgazdasági Minisztérium több intézménybe - függetlenül annak gazdasági helyzetétől - költségvetési felügyelőt rendelt ki, aki engedélyezi a kifizetéseket. Úgy tudni, a felügyelők eddig nem sok vizet zavartak, de a fenyegetési potenciál mindenképpen megvan az intézkedésben. És ha ehhez hozzávesszük, hogy már a keretszámok elosztása is jórészt pofára ment, és rendszeresen megjelenik az egyetemek megszüntetésére, elszámoltatására vonatkozó fenyegetés, akkor nem meglepő: komolyabban panaszkodó egyetemi vezetőről nem is nagyon hallani. A felsőoktatással valamilyen formában kapcsolatba kerülők - úgy tízmillió ember - már most rosszul jártak. És hol van még az orbáni átalakítás vége?

Szerződő felek

A tandíjmentes képzésbe beiratkozási feltétel, hogy az alap- vagy mesterképzését megkezdő hallgató aláírja az ösztöndíjszerződést. Ebben az állam vállalja, hogy elengedi a képzés költségeit, illetve "foglalkoztatáspolitikai eszközrendszerére támaszkodva törekszik arra, hogy a képzés befejezését követően megfelelő munkalehetőséget biztosítson". Utóbbinál viccelődhetnénk azon, hogy az állam már az aláírás előtt megszegte a szerződést, de a helyzet ennél persze komolyabb. A hallgató ugyanis kötelezettséget vállal arra, hogy legfeljebb az előírt képzési idő másfélszerese alatt lediplomázik, az azt követő húsz évben pedig - akár több részletben - a képzési idő kétszeresének megfelelő időtartamban Magyarországon dolgozik. Ha a hallgató az első feltételt nem tartja be, az elengedett tandíj felét, ha a másodikat, a teljes tandíjat visszafizeti kamatostul (jegybanki alapkamat plusz három százalék), különben az adóhatóság behajtja. Vannak azért kivételek is. Nem kell kapkodnia a tanulmányaival annak, aki három gyereket szül, vagy halmozottan hátrányos helyzetű, illetve tartósan beteg; a minimum kétgyerekesek, a betegek és a megváltozott munkaképességűek az itthoni munkavégzés kötelezettsége alól is mentesülnek. És mi sem természetesebb annál, mint hogy az itthoni munkavállalás kötelezettsége egyáltalán nem vonatkozik a hitéleti képzésben részt vevőkre. A határon túli magyaroknak pedig minden ledolgozott év kettőt számít, és a kötelezettséget származási országukban is teljesíthetik - a ki fizet vissza kinek, mennyit és miért kérdések itt már végképp értelmezhetetlenek.

"Egy sor tévképzet"

Tausz Katalin, az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánja

Magyar Narancs: A társadalomtudományok a jelenlegi kormányzati felfogásban nem élveznek prioritást. Hogyan jelentkezik ez az ELTE TáTK gyakorlatában?

Tausz Katalin: A jelenlegi átalakítás egy sor tévképzetre épül, kezdve azzal, hogy mi a szerepe, a haszna egy társadalomtudományi végzettségű embernek. A karunkon például oktatunk egészségpolitikát és egészség-gazdaságtant, ami a mai társadalom egyik legégetőbb problémájának a megoldására készít fel, és a mostani kormányzati szándékokkal kifejezetten egybeeső tudást adunk át. A gyógyszerpolitika szakunkra pedig állami szervek is beiskoláznak hallgatókat. A társadalomtudományi végzettség nem alanyi költőket jelent, hanem olyan szakértőket, akikre szükség van. Tévképzet az is, hogy a társadalomtudományi diplomával nem lehet elhelyezkedni, ezt a statisztikai adatok egyértelműen cáfolják. A diplomásoknak minden területen jóval nagyobb esélyük van a munkára, hiszen tolódnak felfelé a kompetenciák, egy jobb helyre diploma nélkül érdemi ügyintézőnek sem lehet bekerülni. A diplomások álláskeresési ideje még úgy is rendkívül rövid, hogy a munkaerőpiac egyelőre nem teljesen tanulta meg, mire képesek a bolognai rendszer szerint alapszakon végzettek. A tényleges hallgatói létszámot a beiratkozás után fogjuk megtudni, de a felvételi eredményekből az látszik, hogy a családok reálisan mérlegelik a költségeket és hasznokat, és valahogy másképp mérik fel a munkaerőpiac igényeit, mint amit a kormány feltételez.

MN: A forráskivonásnak milyen hatásai vannak?

TK: A Széll Kálmán Tervben előre jelzett forráskivonást lehet kritizálni vagy egyetérteni vele, de a legnagyobb nehézséget a bizonytalanság okozza. A források mennyiségét, összetételét, a folyósítás módját, belső elosztási képletét sem tudjuk, és azt sem, hogy a forráskivonás hogyan fogja a különböző intézményeket érinteni. Ezért a karunk működését ugyanaz a bizonytalanság jellemzi, mint a most az első évüket megkezdő egyetemistákat. Nem tisztem bírálni az államigazgatást, de az önmagában zavarokat okoz, hogy minimum három tárca között oszlanak meg az irányítási funkciók, kompetenciák, felelősségek. Emiatt rengeteg az információs veszteség, ami rontja a hatékonyságot. Az olyan horderejű változtatáshoz, mint ami most zajlik, kiszámítható szabályozás kellene, és idő a felkészülésre. A kereslet és a kínálat sem rögtön reagál a megváltozott kormányzati szándékokra, a megváltozott finanszírozási helyzetre. Ahhoz, hogy érdeklődés legyen bizonyos területek iránt, a közoktatás színvonalát is meg kellene változtatni. Mi a karunkon szerencsére nem veszítettünk annyi hallgatót, mint amennyit várni lehetett, persze meg is teszünk mindent, hogy láthatóak legyünk.

MN: Ilyen körülmények között hogyan lehet tervezni a következő évet?

TK: Aki most kezd felkészülni, szerintem el van késve. A karunk évekkel ezelőtt felmérte a belső tartalékait: az oktatási párhuzamosságokat megszüntettük, nagyon figyelünk arra, hogy mikor éri meg felvenni teljes állású oktatót, mikor érdemes inkább óraadót alkalmazni, és még sorolhatnám. Állíthatom, azon a határon vagyunk, ahol a finanszírozás további csökkentése már jelentős minőségromlással és elbocsátásokkal járna.

MN: Milyen külső bevételekkel lehet pótolni az állami forráskivonást?

TK: Az biztos, hogy annyi költségtérítéses hallgatót nem tudunk behozni, ami pótolná a forráselvonást. A megváltást minden intézmény a külföldi hallgatók ide csábításában látja, de nem lehet minden szakkal úgy kilépni a nemzetközi piacra, mint az ebből a szempontból sikeres orvos- vagy állatorvosképzéssel. A nemzetközi nyári egyetemünkön az egészség-gazdaságtan nagyon sikeres volt, a kisebbségpolitika szakunkra is vannak külföldi hallgatók, de ezek csak kiegészítő források lehetnek. A nemzetközi piackutatásunk szerint szociálpolitikát vagy szociális munkát tanulni nem nagyon jönnek ide. És ha csak a külföldre eladható képzéseinket fejlesztjük, az komoly egyensúlytalanságot is tud okozni. A kar múltja, működési filozófiája nem teszi lehetővé, hogy kizárólag nemzetközi tanulmányokat oktassunk, mert éppen az a szakunk a legnépszerűbb. Elkezdtünk nyitni a szakértői piac felé is, de ezek a munkák a társadalomtudományok területén nem bírnak akkora volumennel, mint például a természettudományos képzésben vagy az informatikában. A pályázatokban is bízunk, bár a közép-magyarországi régióban egyre szűkül ez a lehetőség - de itt is próbálunk a többi karral együttműködni. Egyelőre nem lehet egyértelműen látni, hogy az új felsőoktatási törvény hogyan fogja befolyásolni az egyetem gazdálkodási autonómiáját, de a mi képzési területünk finanszírozása nagyobb részt amúgy is a képzésből tud származni. De akármit csinálunk, egy statisztikus nem tudja a szociális munka szenvedélybetegekkel című tárgyat oktatni. Ráadásul mi a forrásokkal kapcsolatban mindig csak a pénzről beszélünk, holott a felsőoktatásban dolgozó kutatók, oktatók olyan nemzeti kincset testesítenek meg, amely a magyar felsőoktatás nemzetközi versenyképességét, forrásvonzó képességét alapvetően befolyásolja.