„Elszomorító a titkolózás” - Perger András a paksi bővítésről

Putyin rezidenciáján egy éve jelentették be a magyar kormányfő jelenlétében, hogy orosz hitelből épít Paksra két új blokkot a Roszatom. Az évforduló kapcsán beszéltük át a 4000 milliárd forintos projekt kérdéseit az Energiaklub szakértőjével.

Magyar Narancs: Mit gondol, az elmúlt egy évben nőtt vagy csökkent az esélye annak, hogy a tervezett két blokk megvalósuljon?

Perger András: Ezt nem én tudom megítélni.

MN: Ki tudja? Van ilyen ember?

PA: Nincs, vagy valószínűleg nem sok. Ez rengeteg, jelenleg még ismeretlen tényezőtől függ. Az valószínűsíthető, hogy mind az orosz, mind a magyar oldalnak főleg politikai céljai lehetnek, mivel a projektnek ebben a formában energetikai szempontból nincs sok értelme. Míg Putyin célja világosabbnak látszik – olyan szövetségesekre van szüksége a régióban, akiket könnyen mozgathat –, addig a magyar kormány szándékai lényegesen homályosabbak.

MN: Azt mondja, hogy nincs energetikai indokoltság. Ez biztos? A kormányzati érvelés mindig úgy kezdődik, hogy nukleáris energiára szükség van, mivel az ország áramfogyasztásának majd 40 százalékát Paks adja, a maradék 30-30 pedig megoszlik az importáram, illetve a gáz- és a szén­erőművek közt. Tekintve, hogy az áramot előállító hazai erőműpark is elöregedett már, ez nem tűnik légből kapott érvnek.

PA: Egy nyelvészeti problémával kell kezdeni. Tavaly januárig arról volt szó, hogy Pakson bővíteni fognak, azaz a most működő négy blokk mellé építenek még kettőt. Tehát, hogy a mostani 2000 megawattos kapacitást 4000–4400-ra „tolják fel”. A 2009-es parlamenti határozat indoklásában is erről volt szó, meg arról, hogy szeretnék ezeket 2020–21-re üzembe helyezni. A kapacitásfenntartás kifejezés tavaly januárban jelent meg a politikai PR részeként, a döntés alátámasztására. Ez azonban félrevisz, hiszen a most még üzemelő reaktorok a 30-as évek közepéig működni fognak, és addig már az újakkal együtt duplázzák meg az áram­termelést Pakson. A magyar villa­mos­energia-rendszernek azonban nincsen szüksége erre.

MN: De ez csak pár évig fog tartani.

PA: Ez a pár év 6-8 is lehet.

MN: A többletet exportálni akarják.

PA: A 2020-as évek közepére tervezik a két új blokkot, ám akkor idehaza nem lesz szükség ennyi áramra. Ilyen túltermelés esetén éjszaka minden hazai erőműnek le kell majd állnia, működjön az széllel, gázzal, bármivel. Miért? Mert működik a hat blokk Pakson, és ez a probléma 2026-tól 2034-ig létezni fog. És ha mindent lekapcsoltunk, még akkor is exportkényszer marad. Az pedig kérdéses, hogy lesz-e vevő azon az áron, ameny-­nyiért Paks 2 termelni fog.

MN: De ilyen túltermelés esetén nem szorulnánk importra.

PA: Igazán most sem „szorulunk” importra. A hazai erőművek azért állnak, mert az import olcsóbb. Új erőművekre előbb-utóbb Paks 2 mellett is szükség lenne, csak nem látom, hogy ki építene erőművet egy olyan piacra, amelynek a közepébe az állam betol egy atomerőművet, jelentős nuk­leáris túlkapacitást létrehozva vele. A projekt az adminisztratív és financiális támogatásokkal mindennemű versenyt el fog lehetetleníteni, miközben túl drága, és nemcsak a megtérülése, de a finanszírozása is bizonytalan. És még az sem lehetetlen, hogy ezért eladhatatlanul drága áramot kapunk cserébe. Ezért problémás, hogy a 20-as évek közepére tervezik ezt a projektet. Kapacitásfenntartásról akkor lehetne beszélni, ha a 30-as évek közepére lennének ezek készen. Ebben az esetben lehetne szakmai vitát is folytatni erről a dologról, hogy akkor, amikor a régi blokkok leállnak, hogy váltjuk ki a kapacitásokat, szükségünk van-e egyáltalán nukleáris ener­giára, vagy sem.

MN: Reális arról beszélni, hogy a 30-as években Magyarországon ne legyen nukleáris erőmű?

PA: Én ezt el tudom képzelni, és nem is vagyunk elkésve vele. Számos erőforrást kell csoportosítani, mind a megújuló energiaforrások, mind az energiahatékonyság felé.

MN: De ha megnézzük, hogy világszinten mi az eloszlás, akkor azt látjuk, hogy az atom mellett gázzal, olajjal és szénnel állítják elő a legtöbb áramot. Nincsenek egy kicsit túlbecsülve a megújuló energiák?

PA: Döntés kérdése, hogy az or­szág milyen irányba indul. A 30-as évek közepére 100 százalékig megújulón alapuló rendszert nem lehet elképzelni, még Dániában is csak 2050-re tervezik a 100 százalékos átállást. Ám egy paksi méretű fejlesztést, azaz a régi blokkok kiváltását húsz év alatt meg lehetne oldani. Ha viszont beindul az erőmű építése, akkor a már említett kiszorító hatás ­miatt megújulók sem fognak épülni. A fő problémának azonban nem azt tartom, hogy a paksi 40 százalékot kell majd pótolni, hanem sokkal inkább azt, hogy a magyar rendszerben, amelynek Paks csak az egyik eleme, túl sok energiát fogyasztunk, és azt nem tudjuk előállítani, ezért importálni kell. Hosszú távon a legfontosabb cél az lenne, hogy minél fenntarthatóbb és helyi forrásokból megoldható legyen Magyarország energiaellátása. Ez nem csak környezeti értelemben fontos: a magyar gazdaság energiaintenzitása rossz, azaz egységnyi GDP-t túl sok energiából állítunk elő. Az igényeket csökkenteni kellene, és utána lehetne arról beszélni, hogy ezt az energiamennyiséget miből állítsuk elő. Még egyszer mondom: reálisan megoldható lenne a 30-as évek közepén Pakstól megválni. Ezért is indokolatlan most két új blokk építésébe fogni.

MN: Bár az üzlet magyar és orosz fél közt köttetett, másoknak is juthat szerep. Az uniónak biztosan, az USA-nak talán. Előbbinek mi a szerepe a projektben?

PA: Az uniónak komoly beleszólási joga nincs, hogy a tagállamok építenek-e atomerőművet, vagy sem. Bejelentési kötelezettségek vannak, ha nem uniós ország is benne van az ügyben, az külön bejelentést igényel. Be kell mutatni a szerződéseket, ezeket a magyar állam, úgy tudjuk, teljesítette. Döntéshozatali joga nincs az EU-nak ebben az ügyben. Ellenben akad egy sor olyan uniós szabályozás, amelynek meg kell felelnie a projektnek. Ez nemcsak atomerőműre vonatkozik, szél­erőműre ugyanígy érvényes lenne. Innen nézve már lehetnek problémák, és az is tudható, hogy elindult már egy vizsgálat az unióban Paks 2-vel kapcsolatban.

MN: Ami az állami támogatást nézi.

PA: Igen. Miközben azt kell bizonyítani, hogy nem lesz benne állami támogatás, az állam veszi fel a hitelt az építéshez. Innentől kezdve pedig meg kell indokolni, hogy ez miért is nem állami támogatás, hiszen az egészet közpénzből finanszírozzák. Persze lehet úgy cipőgyárat építeni, hogy az állam fizeti vissza a hiteleket, és a cégnek csak a működési költségeit kelljen kitermelni, csakhogy egy ilyen konstrukció komoly hátrányokat okozna a magánbefektetőknek. Ezt az unióban nem lehet megtenni. Azt, hogy a magyar állam hogyan érvel amellett, hogy ez a konstrukció nem minősül állami támogatásnak, nem tudjuk. Erre várha­tóan idén mond valamit az Európai Bizottság, ám abban, hogy mit mondanak, feltehetően nemcsak szakmai, de politikai szempontok is szerepet játszanak majd. Az is érdekes, hogy az unió részéről, amikor elhangzott Magyarország felé kritika az elmúlt évben, akkor Paksot nem említették. Egyedül az amerikai adminisztráció volt az, amelyik tavaly ősszel behozta a témát a kitiltási botrány után.

MN: Lát-e kapcsolatot Lázár János karácsony előtti bejelentése – miszerint fejvadászokkal fog Paks élére nyugati szakembereket keresni – és az unió visszafogottsága közt?

PA: Nem igazán. Korábban nem volt semmilyen utalás arra, hogy akár uniós, akár amerikai szakemberek részt vegyenek Pakson bármiben is. A Lázár-nyilatkozatból az látszik, hogy a már működő atomerőmű gazdasági hatékonyságán szeretnének „javítani”. Bár ez ügyben sem ismertek a kormányzati szándék részletei, kevés információ is elég ahhoz, hogy aggályaim legyenek. Egy atomerőműben a gazdasági és a biztonsági szempontok örök konfliktusban vannak egymással. A napvilágot látott hírek – pél­dául, hogy csökkenteni szeretnék a dolgozók létszámát – alapján félő, hogy olyasmit terveznek, ami később visszaüthet. Két éve megpróbálták összevonni az Országos Atomenergia Hivatalt és az Energiahivatalt. Az energetikai és a biztonsági kérdéseknek egy hatóságban történő egyesítése súlyos összeférhetetlenséget okozott volna. Ez végül meghiúsult, de a kormány akkor is úgy viselkedett, mint akinek fogalma sincs, mihez nyúl hozzá.

MN: Ez a hatékonysággal operáló érvelés nem emlékezteti arra, amikor a 2000-es évek elején elkezdődött Pakson ez a „szakmai alapú”, illetve „menedzserszemléletű vezető” szembeállítás? Ez a Baji Csaba-, majd a Kocsis István-korszak, előbbi fideszes, utóbbi szocialista hátszéllel érkezett, abban viszont nagyon is hasonlítottak egymásra, hogy egyiküknek sem volt komolyan vehető nuk­leáris múltja.

PA: Nagyon is emlékeztet rá, igen. És a 2003-as üzemzavarhoz nagymértékben ez a szemlélet is vezetett. A túlzott hatékonyság igénye miatt a biztonsági kultúra háttérbe szorult, ráadásul akkor egy francia–német cég „nyugati szakemberei” is felelősei voltak annak az esetnek, miután egy rosszul tervezett mosótartályt ajánlottak Paksnak.

MN: A meghiúsult erőműprojektek kapcsán a bolgár eset, Be­lene merül fel leggyakrabban. Itt az történt, hogy 2009-ben a Rosz­atommal szerződést kötő balol­dali kormányt egy konzervatív váltotta, amely 2012-ben lefújta a projektet. Nálunk a jelenlegi parlamentben a képviselők mintegy 90 százaléka atompárti – ez, úgy tűnik, ki is zárja, hogy itt is valami hasonló történjen.

PA: Az MSZP, a DK, a Jobbik a kormánypárthoz hasonlóan mindig is bővítéspárti volt, tehát ilyen forgatókönyvet nehéz elképzelni. A bolgároknál volt egy nyugatosabb kormány, amely végül ki mert lépni a projektből, de ehhez kellett az a nagyon elrontott szerződéscsomag is, amit a bolgárok az oroszokkal kötöttek. Megjegyzem, hogy mi milyet kötöttünk, azt nem tudjuk. Amit látunk, az az államközi szerződés a bővítésről, illetve a financiális szerződés – ezek már önmagukban nem túl kedvezőek. A döntő kérdéseket tartalmazó szállítói-építői szerződéscsomagot, amit decemberben írtak alá, megint csak nem ismerjük, és javarészt vélhetően nem is fogjuk megismerni. Ugyanakkor a magyar kormány legalább olyan költségvetésről beszél, aminek már hihető a nagyságrendje. A bolgároké úgy indult, hogy kétmilliárd euróba fog kerülni, ami egy rossz vicc volt. Aztán egyszer csak kiderült, hogy 10 milliárd lesz… Később olyan pofonokba is belefutott Bulgária, amiről nem is álmodtak: például a szerződés nem szabályozta, mi történik, ha infláció lesz Oroszországban, és erre hivatkozva az oroszok magasabb összeget követeltek tőlük. Reméljük, hogy Paks 2 esetében az ilyen jellegű kérdéseket sikerült Magyarország számára megnyugtatóan a szerződésbe foglalni. Erre mondja azt Aszódi Attila kormánybiztos, hogy nagyon sok garanciát építettek a szerződésekbe – csakhogy Magyarországon negyven éve építettek utol­jára atomerőművet, ezért az ezzel kapcsolatos szakértelem erősen korlátozott. Ebből a szempontból az oroszoknál van az előny, akikkel rohamtempóban kellett egyez­tetni.

MN: Milyen következményekkel lehetne kiszállni?

PA: December 9-ig ingyen ki tudtunk volna szállni, azóta viszont aláírtuk a szállítói-építői szerződést, és ezek után biztos, hogy Magyarország elkezd pénzt önteni a projektbe. Tudható, hogy a költségvetés idén legalább 28 milliárd forintot ad rá. Közben az oroszok is elkezdenek dolgozni, azaz idővel egyre drágább lesz a kiszállás. A bolgároktól az oroszok egymilliárd eurót követeltek úgy, hogy konkrétan a telephelyen semmi nem történt! Tehát minél később szállnánk ki, az annál drágább lesz. Ami még megakaszthatja a beruházást – és ez döntő különbség Bulgáriához képest –, az az EU. Vagy az, ha az oroszoknak nem lesz rá pénzük.

MN: Milyennek látja mindeközben Amerika attitűdjét? Az világos, hogy az Egyesült Államok komoly energiákat fordított a Roszatom ellen Bulgáriában, nem mellékesen azért is, mert a saját cégükkel szerették volna az erőművet megépíteni. De azért is lobbiznak, hogy a Moltól ne a Gazprom kapja meg az INA-pakettet. Paks 2 esetén mi várható tőlük?

PA: McCain és Goodfriend részéről is elhangzott a Magyarországgal szembeni kifogások között Paks. Minden bizonnyal nem annyira a korrupció, hanem inkább a térségben erősödő orosz befolyás miatt aggódnak. És itt nem igazán az energiafüggőség kérdéséről van szó, hanem arról, hogy ezzel a hátrányos és értelmetlen szerződéssel az oroszokhoz láncoltuk magunkat vagy harminc évre. Azt látom, hogy részükről megkezdődött a nyomásgyakorlás az ügyben.

MN: Többször elhangzott kritika, hogy tender nélkül kapta meg a Roszatom a projektet. De min segített volna egy tender? Ebben a szektorban nem ritka a tender kihagyása.

PA: Valóban, az Európában zajló erőműépítések esetén sem volt mindenhol tender, sőt… Ez nem kötelező. A paksi esetben igazából az az érdekes, hogy 2009 óta végig arról beszéltek, hogy tender lesz. Az MVM-ben éveken keresztül dolgoztak azon, hogy ezt a tendert előkészítsék.

MN: Még 2012 végén Nagy Sándor, a Paks 2 Zrt. vezetője is mond­ta azt, hogy lesz tender.

PA: Utoljára 2013 novemberében volt az utolsó nyilatkozat, amit MVM-es munkatárs tett a tenderről. A szakma nagyon készült rá, ehhez képest elég nagy meglepetés volt, amikor kiderült, nem lesz tender, sőt, már le is szerződtünk az oroszokkal. Az indok az volt: ők adtak hozzá finanszírozást. Ez igaz is lehet, mégis mocorog az emberben a kisördög, hogy a hiteltörlesztésen túl kell-e valamilyen árat fizetni cserébe? Nem csökkenti-e ez a helyzet a magyar kormányzat mozgásterét az oroszokkal bonyolított egyéb ügyeinkben? Ne feledjük, Pakson kívül még előttünk áll az idén, a 2015-ben lejáró hosszú távú gázszállítói szerződés újratárgyalása, néhány számunkra kellemetlen ponttal, és ott volt a Déli Áramlat... Nem szeretek spekulálni, ezért így fogalmazok: nagyon izgalmas volt, amikor egy november végi kedden az oroszok lemondták a Déli Áramlatot, vasárnap Putyin fel­hívta Orbánt, majd kedden alá is írtuk a paksi szállítói-építői szerződést, amiről a magyar kormánybiztos nem sokkal korábban úgy nyilatkozott, hogy még nem tudni, mikor fogják aláírni.

MN: Azt is mondta Aszódi Attila, hogy a projekt azért térül majd meg, mert a létesítmény 15-17 forint kilowattóránkénti áron fog termelni. Azt tényleg meg lehet jósolni ma, hogy húsz év múlva mennyiért állít elő áramot az erőmű, és hogy az az ár akkor versenyképes lesz-e, vagy sem?

PA: Azt, hogy a jövőben mi lesz, senki nem tudja megmondani. Az energetikai beruházások problémája, hogy nagyon sokba kerülnek, és évtizedekben mérik a megtérülést. Ez nemcsak atomerőművekre igaz, de a gázvezetékekre is. Nem lehet tudni, mi lesz ötven év múlva. De a kérdésre visszatérve: hogy mennyibe fog kerülni a termelt energia, az egy erőmű esetében jól kalkulálható. Ami nem kalkulálható, csak becsülhető, az a villamos energia ­piaci ára. Már amennyiben azt feltételezzük, hogy mondjuk 2042-ben még EU-tagok leszünk, és az uniós piacról is azt gondoljuk, hogy a mostanihoz hasonló lesz. A kormánybiztos számai ráadásul nem tekinthetők hivatalos, kormányzati álláspontnak, számításait, módszertanát energetikával foglalkozó közgazdászok vitatják.

MN: A kormány nem hozza nyilvánosságra a szerződéseket, sőt, egy előterjesztés szerint a vállalkozói szerződéseket se akarja. Állítják, sehol a világon nem nyilvánosak ezek a kontraktusok. Ehhez mit szól?

PA: Itt két dolog ütközik. A magyar állam az ügyben egyfelől a gondoskodó állam szerepében tetszeleg, aki megoldja energetikai problémáinkat: ennek érdekében jogszabályokat alkot, intézményeket hoz létre, közpénzeket csoportosít. Amikor azonban meg szeretnénk tudni valamit az ügyről, akkor üzleti szereplőként igyekszik viselkedni, és azt mondja, neki üzleti titkai vannak. Ez komoly konfliktus. Nem tudom megítélni, hogy ezekből a szállítói-építői szerződésekből mennyit kellene napvilágra hozni, de valamennyit biztos. A kormány alapvető kérdésekről nem hajlandó beszélni, például azt sem mondja meg, hogy mennyibe fog kerülni a projekt.

MN: Nem biztos, hogy pontosan meg lehet most mondani.

PA: Ha autót veszünk, arról is tudjuk, hogy mennyibe fog kerülni.

MN: Egy atomerőmű-építés azért jóval bonyolultabb.

PA: Akkor is kell lennie egy ilyen árnak. Azt sem ártana tudni, hogy ebben az árban mi van benne, mit kapunk az oroszoktól és mennyiért, mire terjed ki pontosan a projekt? Hogy az új blokkok termelni tudjanak, további beruházásokra lesz szükség a paksi kerítésen belül és kívül, ám ezeket az oroszok nem finanszírozzák. De akkor ki fogja? Hogyan, miből? És még számos kérdésről kellene beszélni. Vajon mit gondol a kormány a projekt államháztartási hatásairól? Hogyan kívánják kezelni a korrupciós kockázatokat? Az ezekre vonatkozó elképzeléseket, számításokat nyilvánosságra kellene hozni, már ha vannak ilyenek. Kívülről nagyon úgy néz ki, hiányzik az átgondoltság, és folyamatosan a gombhoz igyekeznek igazítani a kabátot. Elkezdünk valamit, amiről nem tudjuk, hogy az unió leállíttatja-e, vagy sem, miközben ez a projekt idén legalább 28 milliárd forintjába kerül az országnak. Nem világos, hogy miért nem lehetett a brit példát követni, akik előre kimondták, hogy állami támogatást akarnak nyújtani a tervezett Hinkley Point B atomerőműhöz, és megkérdezték az EU-t, futhat-e az általuk kitalált mechanizmus.

MN: Ennek az a lényege, hogy rögzített, igen magasan meghatározott áron vásárolnák fel az áramot, akkor is, ha ennél alacsonyabb vagy magasabb a piaci ár.

PA: Igen, és ezt számos ponton kritizálta az EU, de végül, bizonyos feltételek mellett, enge­délyezték. Mi viszont kötöttünk előbb egy szerződést az oroszokkal, és utána kezdtünk el alkudozni az EU-val. Egy atomerőművet az előkészületektől a lezárásáig legalább 60-70 évre terveznek, ehhez képest furcsa ez a kapkodó, előkészítetlen döntéshozatali folyam. Az elköltendő közpénz nagyságrendjét – ez a járulékos beruházások nélkül is 4000 mil­liárd forint – tekintve pedig kifejezetten elszomorító a titkolózás mértéke. Épp ebben a devizahitelekkel megvert országban nem hajlandók beszélni a 10 milliárd eurós hitel devizakockázatáról. Mi lesz, ha elszáll a forint? Akkor a hitelünk sokkal többe fog kerülni, ami érzékenyen érinti majd a kilowattóra árát vagy az adófizetők zsebét. Mert egy azért biztos: amit felveszünk az oroszoktól, azt ki is kell fizetni.

névjegy

Perger András 2002 óta az Energiaklub munkatársa. Környezeti mérnökként az atomenergia, a hagyományos energiahordozók és az energiapolitika kérdéseivel foglalkozik. Rendszeres résztvevője hazai és külföldi konferenciáknak. Munkáját nemzetközi zöld szervezetekkel és ökológiai intézetekkel fenntartott napi kapcsolat is segíti.