Az állami erdőgazdálkodás olyan fakitermelési gyakorlatot folytat, amely nincs szinkronban sem a természetvédelem, sem a társadalom elvárásaival.
A tizenöt éve minden tavasszal megrendezett 56 kilométeres Mátrabérc teljesítménytúra a hegység S alakú gerincének vonalát követi Siroktól Szurdokpüspökiig. A tortúra fő vonzereje, hogy az ország legszebb összefüggő erdőségében lehet gyalogolni. Ezért is kiábrándító, hogy az első ellenőrző pontnál a többhektáros lejtőn fák helyett csak csonkok huzatos pusztaságát találjuk. Laikus szemmel: szanálták az erdőt. A Kékes után, a Galya-tetői kaptató előtt több leborotvált hegyoldal éktelenkedik. Olyan érzésünk támad, mintha nem is társadalmi tulajdonú erdőben, hanem egy faipari tröszt ültetvényén kutyagolnánk, habár közelebb érve mindig kiderül, hogy a vágások helyén új nemzedék sarjad. "Ezekből, fajtól függően, úgy 70-100 év múlva lesz újra lombos erdő" - mondja a soproni erdőmérnök-hallgató.
Végvágás
Magyarországon Mária Terézia uralkodása alatt kezdődött a tudatos erdőgazdálkodás, azóta minden kivágott fa helyére újat ültetnek. Egy ideig Európa-szerte a mai szemmel brutálisnak tetsző tarvágás ment, vagyis a fűrészelés után a tuskókat is kikapták, a talajt pedig gondosan simára gyalulták. Bár - főleg a sík- és dombvidéki erdőgazdaságoknál - még ma is előfordul ez, a magyar erdészetek zöme fokozatosan áttért az úgynevezett felújító vágásos módszerre. Ekkor először csak kisebb-nagyobb foltokban bontják meg az erdőt, kivesznek némi fát, hogy több fény jusson a talajra és a fiatal növényeknek. Aztán pár év múlva már több hektáron szedik le a vágásérett idősebb állományt, de elvileg ekkor már nem holdbéli tájba ütközünk. Mivel azonban a végvágásra viszonylag hamar sor kerül, a korábbi masszív erdő helyén rendszerint csak aljnövényzetnek tetsző újszülött fákat találunk.
"Egy pár hektáros végvágás egyáltalán nem valami borzasztó katasztrófa az erdő életében" - állítja Karnis Gábor, az Ipoly Erdő Rt. főmérnöke, hozzátéve, hogy azért ők sem repesnek, amikor egy 120 éves bükkös leszedésének kell nekigyürkőzni. A zöldek és a hivatásos természetvédők azonban nincsenek túl jó véleménnyel a mai fakitermelési gyakorlatról. "Ahol egyszerre több hektáron döntik ki a fákat, ott vége egy életközösségnek, menekülnek az állatok, felborul a mikroklíma, a talajtakarót erózió fenyegeti" - sorolja kifogásait Sódor Márton, a Természetvédelmi Hivatal illetékes osztályvezetője. Gulyás Levente erdőmérnök, a WWF Magyarország természetvédelmi igazgatóhelyettese szerint ez a módszer aláássa az adott terület biológiai sokféleségét, és ökológiai értelemben természetesnek aligha nevezhető erdőket hagy örökül. "Egy egészséges erdőben fák számtalan korosztálya él együtt, ahol minden generációnak megvan a sajátos szerepe, például más és más növény, állat számára nyújt élőhelyet. Az újratelepített területen azonban zömmel egykorú fákat találunk, ráadásul a serdületlen állomány jó darabig tökéletlenül látja el környezet- és természetvédelmi szerepét" - mondja a WWF munkatársa. "Miközben az ország erdősültsége a világháború óta örvendetes módon 12 százalékról 19-re emelkedett, és a fával borított terület évről évre 10 ezer hektárral gyarapodik, a fenti gazdálkodási gyakorlatnak köszönhetően lassan alig marad ökológiai értelemben természetesnek mondható erdőnk" - összegezte a zöldek aggodalmait Jávor Benedek biológus, egyetemi tanár, a Védegylet tagja.
Amíg az erdő nagy, sötét fáskamraként élt a társadalom képzeletében, és csak az ipar igényei számítottak, ez a probléma fel sem merült. A XX. században a növekvő környezettudatosság és az életminőséggel szembeni fokozott elvárások miatt a lakosság a faanyag mellett egyre többre tartotta az erdő immateriális - környezet- és természetvédelmi, közjóléti és szociális - szerepét, így az is érdekelni kezdte, hogy mennyire lehet megőrizni az erdő természetességét. A társadalmi elvárások sokat változtak és változnak ma is, és nyilván mást várnak a növénytakarótól Svájcban és mást Brazíliában, mint ahogy az erdők kezelője és a lakosság elképzelései egy országon belül sem fedik feltétlenül egymást.
Gazdálkodnál okosabban!
"Az erdők gazdasági jelentősége még jó ideig domináns marad" - tette világossá a magyar állam álláspontját Holdampf Gyula, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Erdészeti Hivatalának elnökhelyettese, aki rámutatott, hogy az Európai Unió erdészeti stratégiája és a tavaly társadalmi vitára bocsátott Nemzeti Erdőstratégia is ugyanezt a prioritást tartja.
"A magyar társadalom ma már elsősorban nem azt várja az erdőtől, hogy fát adjon, hanem azt, hogy létezzen. Nem tehetünk úgy, mintha ezt nem hallanánk meg" - vallja ezzel szemben Sódor Márton, aki elismeri, hogy az erdő vagyontárgy is egyben, de a fakitermelés szerinte akkor sem lehet fontosabb a lakossági és természetvédelmi elvárásoknál.
Egyelőre azonban a hazai erdők 60 százalékát kezelő állam - bár a törvényi szabályozáson keresztül óvja az erdőket - olyan eredményorientált gazdasági környezetet tart életben, ahol az erdészetek fő dolga a fakitermelés. A tulajdonos ÁPV Rt. az erdőgazdaságokat részvénytársaságként működteti, és évről évre profitot vár a menedzsmenttől. "A piaci alapú működést az ország teherbíró képessége teszi szükségessé" - magyarázta az Erdészeti Hivatal elnökhelyettese, aki ugyanakkor elismeri, hogy a fán megtermelt nyereség nemzetgazdasági léptékkel mérve csekély. "Az állami vagyonkezelő portfóliójába tartozó tizenkilenc erdészet, amely az ország ökológiailag legértékesebb területeit felügyeli, 2001-ben 1,8 milliárdos, 2002-ben pedig 1 milliárd forint alatti üzleti eredményt ért el. Természetesen örülnénk neki, ha az erdőgazdálkodás mellett több pénzt és figyelmet fordíthatnánk az erdők környezetvédelmi és rekreációs szerepének fenntartására" - mondta a Narancsnak dr. Széles Attila, a Vértesi Erdő Rt. vezérigazgatója, a hangsúlyeltolódás gyors bekövetkezését azonban a legtöbb erdészetnél épp gazdasági kihatásai miatt ítélik valószínűtlennek. A Soproni Egyetem erdőmérnöki karának munkatársai azonban úgy számolnak, hogy évi 1,5-2 milliárd forintból valamennyi magyarországi erdőt ki lehetne vonni a profitorientált gazdálkodás kényszere alól. (Csak összehasonlításképp: a magyar Forma-1-es futam megrendezését 3 milliárd forinttal támogatja az állam egy évben.) Ez különösebb véráldozattal sem járna, hiszen az erdő termékein nálunk korántsem nyugszik olyan hatalmas gazdasági felépítmény, mint például Finnországban, az erdőgazdálkodás éves forgalma pedig a GDP-nek legfeljebb 0,5-0,7 százalékát teszi ki. A változást sürgető hangok szerint az erdészeteket közcélú feladataik ellátásában jó lenne például költségvetési forintokból segíteni, abban viszont már megoszlanak a vélemények, hogy az erdészeteknek milyen gazdálkodási formát kéne követniük.
Arra azonban senki sem gondol, hogy a fakitermelést le kellene állítani, hiszen a helyettesítő anyagok kitermelése, feldolgozása nagyságrendekkel jobban leterhelné a környezetet. A zöldek szerint nyersanyagigényünket egyre inkább a faültetvényekből kellene kielégítenünk, miközben a természetvédelem és a fakitermelés igényeit a mainál nagyobb összhangba kell hozni. "Léteznek alternatív, természetkímélő fakitermelési módszerek, amelyek alig károsítják az erdőt. Egy 10-15 éves átállási periódusban az erdő valóban inkább vinné a pénzt, de ezt követően ugyanannyi fát lehetne kiszedni, mint most" - állítja Gulyás Levente.
Tuskók az útban
"Minden erdész azt szeretné, ha kíméletesen bánhatna a rá bízott területtel" - vallja Csépányi Péter, a Pilisi Parkerdő Rt. erdőgazdálkodási osztályvezetője (lásd Pro Silva című keretes írásunkat), ám ez a társaságok jó részénél épp a jelenlegi rendszer sajátosságai miatt egyelőre aligha érvényesülhet. Az erdészetek kapnak ugyan pénzt az agrárbüdzséből a kivágott fák pótlására, de arra nem, hogy védjék, fejlesszék az erdőt, hogy új módszereket alkalmazva megpróbálják rekonstruálni természetességét, vagyis a társadalom egésze számára fontos funkcióik fenntartására senki sem áldoz. Ebben a környezetben pedig lehetetlen olyan gazdálkodást folytatni, ami szinkronban lenne a lakossági és természetvédelmi elvárásokkal.
Az erdészeti finanszírozás és az erdőkezelési gyakorlat esetleges reformjának útjában a költségvetési politika szempontjain kívül egyéb akadályok is állnak. Nem biztos, hogy az erdészetek vezetősége szívesen cserélné fel a gazdasági önállóságot állami bábáskodásra, mint ahogy az erdésztársadalomban sem nyernek teret túl könnyen új megoldások a hagyományok rovására. Az erős érdekérvényesítő képességgel bíró vadászati társaságok nyilván nem könnyen mondanának le bevételeik egy részéről csak azért, hogy a túlszaporított nagyvadállomány csökkenjen, és a szarvasok, őzek, muflonok ne okozzanak hatalmas károkat a csemetékben. Enélkül azonban, ha valahol alternatív erdőkezelésre akarnak áttérni - amely nem pár hektárt arat le egyszerre, hanem nagyobb területről egyenként szedi ki a fákat -, egész erdőket kellene kerítéssel védelmezni. A változás ellenérdekeltjei a fafeldolgozók is, és nem siettetik a reformot az erdészetek igazgatótanácsainak, felügyelőbizottságainak politikailag delegált tagjai sem, akik a biztos megélhetést kínáló részvénytársasági formát féltik a változástól.
Pro Silva
A Pilisi Parkerdő Rt. 1999 óta fogadja kísérleti bemutató területén azokat a szakembereket, akik az egyik legelterjedtebb alternatív, természetkímélő erdőgazdálkodási gyakorlatot, a Pro Silva (az erdőért) módszert jönnek tanulmányozni. A Pilisszentkereszthez közeli elkerített erdőrészlet pont úgy fest, ahogy azt a kirándulók és a tájképfestők szeretik: buja, szép és vadregényes. A különböző fajtájú hatalmas fák, fiatal törzsek, csemeték és viruló aljnövényzet mellett a talajból a viharban derékba tört fák gigászi csonkjai merednek az égbe, elhalt fák fekszenek keresztbe a földön. "Ezeket szándékosan hagyjuk a helyükön, mert kimúlásuk után is élőhelyek maradnak a gombáknak, madaraknak, rovaroknak" - mondja Csépányi Péter, aki egyben a Pro Silva Hungaria közhasznú társadalmi szervezet elnökségi tagja is. A 26 nemzeti tagozatot összefogó európai szervezet azon munkálkodik, hogy minél több olyan erdő létezzen a kontinensen, amely a gazdaságosan kitermelhető faanyag csökkenése nélkül folyamatosan nyújtja az ember és az élővilág többi tagja számára nélkülözhetetlen egyéb szolgáltatásokat. A Pro Silva módszerrel gazdálkodó erdészek ennek szellemében egy adott erdőben nem több hektáron vágnak egyszerre, hanem minden évben sok ponton egy-egy vágásra érett fát szednek ki, amelyet aztán nem traktorral, hanem állati erővel cipelnek az erdő szélére. "Minden egyes fatörzzsel egyedileg foglalkozunk, vágás előtt értékeljük a korát, minőségét, alakját és a környezetében betöltött szerepét. A legoptimálisabb időpontban szedjük ki a törzseket, így csak kiváló minőségű fákat nyerünk, ezért szerintünk a módszer hosszú távon üzletileg is versenyképes. Négy éve sikerül teljesíteni az üzemtervet" - érvel módszerük mellett Csépányi, aki hozzáteszi, hogy ez a rövid időszak persze aligha győzi meg a szkeptikusokat. A Pilisi Parkerdőben alapvetően azt szeretnék, hogy aki tíz év múlva erre jár, nagyjából ugyanezt az erdőt találja itt. Most az átállási periódusban az a cél, hogy a homogén korú állományból több korcsoport jöjjön létre, hogy később az erdő minden szegletében találjanak a fiatalok mellett idősebb, vágható fákat is. A helyi erdészek emellett arra törekednek, hogy minél több fajta verjen gyökeret az erdőben. A monokultúrákban ugyanis gyorsabban terjednek a károkozók, és egy természeti haváriának valószínűleg több fa esik áldozatul, ami gazdasági szempontból sem mellékes. Egy elegyes erdő tulajdonosa ráadásul nem sínyli meg a fapiac gyakran változó divathullámait sem. "Ez a gazdálkodási forma bonyolultabb, több elszántságot, szakmai tervezést, időt visz el" - ismeri el a parkerdő szakembere, aki éppen ezért tartja különösen biztatónak, hogy példájukat követve máris több állami tulajdonú rt.-ben és magáncégnél kísérleteznek a Pro Silva eljárással vagy egyéb alternatív módszerekkel.
