Erdőtulajdon-viszonyok: Stihl-gyakorlatok

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyarország területét szántók, legelők, lakóházak, szemétlerakók és golfpályák borítják, no és persze erdő is akad, csak épp nem annyi, amennyit szeretnénk.

Magyarország területét szántók, legelők, lakóházak, szemétlerakók és golfpályák borítják, no és persze erdő is akad, csak épp nem annyi, amennyit szeretnénk. S lehet, hogy egy darabig ez így is marad: a honi erdők tulajdonviszonyai, ezek gyakori rendezetlensége ugyanis gátolja a szisztematikus gazdálkodást.Anyers számok akár biztatóak is lehetnének: Magyarországon jelenleg 1,76 millió hektár (17 600 négyzetkilométer) erdő található, ami az ország területének majdnem 19 százaléka. Volt ez még így sem: a történelmi Magyarország vadonjai Trianon után zömmel a határon túlra kerültek, s 1945-ben például még csak 1,1 millió hektár volt az összes erdőterület. A háborút követően mindenekelőtt a tulajdonviszonyok változtak meg, mégpedig radikálisan: elébb a ´45-ös földreform szüntette meg az egyházi és a világi nagybirtokkal együtt a mágnások és papi uradalmak nagy, összefüggő erdőségeit, majd a következő másfél évtizedben a kistulajdonosok erdei is az államra (illetve kis részben a szövetkezetekre) szálltak.

A fordulatot e tekintetben is a kárpótlás hozta: az addig egységesen állami tulajdonú erdők több mint 40 százaléka került a kárpótoltakhoz, a többi az állami erdészetek kezelésében maradt. Mondják, akkoriban jó üzlet volt erdőre váltani a kárpótlási jegyet: az ellenértéket aranykoronában számították ki, márpedig az erdők aranykorona-értéke nem túl nagy. Aki tudta, hova nyúljon, az jól bevásárolt, ráadásul a kárpótlási káoszt kihasználva, sokan jutottak védett erdőterülethez is: ez utóbbit az államnak, illetve a nemzeti parkoknak törvény által garantáltan vissza kell vásárolniuk tulajdonosaiktól, s mint tudjuk, ha a vásárlót a kényszer hajtja, az árat az eladó diktálja.

Maci, málnás

A tulajdonosi összetételből érdekes következtetéseket lehet levonni. Az erdőt - ami gazdálkodási szempontból összefüggő egység - a földbirtokkal ellentétben nem lehet felparcellázni, azaz az erdők újdonsült tulajdonosai mindenképpen társulni kénytelenek. Jelenleg az egy tulajdonosra jutó erdőterület 1,3 hektár: ez, ugye, parknak kicsi, ahhoz képest meg végképp semmi, hogy a gazdálkodási szempontból legkisebb erdőnagyság úgy 300-500 hektárnál kezdődik.

Ennek ellenére - noha az erdőbirtokossági társulás ismert intézménye a magyar mezőgazdaságnak - jelenleg nem lehet tudni hivatalosan, kik is birtokolják a honi erdőterület körülbelül egyharmadát. A kárpótlás során magánkézbe került erdők negyedén a tulajdonosokat sem jegyezték be, s körülbelül hasonló méretű azon erdőterület, ahol még mindig nem jöttek létre az erdőbirtokossági törvény által megkövetelt társulások. Ahol létrejöttek, ott sem éri el a kezelésükben lévő erdőterület a szükséges gazdaságos méretet; ami persze csak akkor érdekes, ha valaki kizárólag a fából akarna megélni.

A tulajdonos nélküli helyzet elvileg kedvező azoknak, akik orvul vágják az erdőt, hiszen a bizonytalan tulajdonosi háttér esetén nincs, aki felügyeljen, feljelentsen, kártérítést kérjen. A tulajdonos kiléte - a fekete favágókon kívül - leginkább azon százezer honfitársunknak nem mindegy, akik keresetkiegészítésként és/vagy fő bevételi forrásként gyakorolják az erdei gyűjtögető életmódot. Magánerdőkben csak a tulajdonos engedélyével lehet gyűjtögetni, míg az állami erdőkben saját célra szabadon és ingyen, kereskedelmi célra viszont csak az agrártárca engedélyével.

Pedig a Lyme-kóron kívül is sok mindent összeszedhet az ember egy erdőben, ha alaposan körülnéz: például vackort, kökényt, szedret, málnát, csipkebogyót, szarvasagancsot - ez a területileg illetékes vadásztársaság tulajdona, de azért sokan élnek belőle -, rőzsét meg többfajta gombát. Utóbbiak közül a szarvasgomba (kilója több tíz-, esetenként százezer forint lehet) és a vargánya (piaci ára már itthon is ezres nagyságrendű, csak éppen nincs sehol) a legnépszerűbb.

Üsd, vágd, vidd

Az erdő fáinak az a sorsa, hogy előbb-utóbb kivágják őket - de nem mindegy, mikor. Például az a 300 ezer köbméternyi (vagy 1200 millió forintnyi) fa, amennyit évről évre ellopnak (kivágnak, elhordanak) a bizonytalan tulajdonosi hátterű erdőkből, még biztosan élhetett volna egy kicsit. Jogos persze a kérdés, hogy ekkora irdatlan mennyiségű fa hogyan kelhet el legálisan a piacon; de hát tudjuk, van ebben az országban számos olyan termék (a teljesség igénye nélkül idetartozik a bor, a pálinka, a gázolaj, a rézkilincs és a kilós bronzszobor), amely eredetét nemigen firtatják a nagybani vevők.

Mindezen kedvezőtlen és kellemetlen esetek dacára mind a magángazdák már létező érdekképviseletei, mind az állami erdészetek (s legfőbb tulajdonosuk, az ÁPV Rt.) állítják: nemhogy romlott, de egyenesen javult a hazai erdők állapota, rablógazdálkodásról pedig nem lehet beszélni. Az erdőbirtokosok nem csinálhatnak kényükre-kedvükre akármit a papíron saját tulajdonú erdeikben: ezeket ugyanis az állami erdőfelügyelőségek által előírt (mondjuk tízéves) ütemterv alapján művelik, amely szigorúan kiköti a kivágható fa mennyiségét meg a vágás pótlásának ütemét is. Az újratelepítést törvény írja elő: aki pedig véglegesen von ki a művelésből erdőt (mondjuk kivágja, és még le is aszfaltozza, mint az autópálya-építők), annak az újratelepítési költség kétszeresét kell leperkálnia.

Az ütemterv tehát megengedi a fakitermelést bizonyos határok között; kötelezővé azonban nem teszi, amivel a magángazdaságok éltek is, igaz, jórészt kényszerből. Az erdőbirtokosok köbméterben számolt vagyona ily módon évről évre nő, s az így keletkező folyó növedéknek 90 százalékát legálisan ki lehet vágni. (A magángazdaságok kvótájuk alig több mint felét használták ki.)

A magánerdő-tulajdonosok érdekképviselete állítja: a privát vadon jobb üzlet, elvégre a magántársulások már tavaly is jobb üzemi mutatókat produkáltak, mint az államiak. Az állami erdészetek többnyire persze nem követik (s általában nem is követhetik) a magánültetvények gyakorlatát, ahol gombaként nő az akác meg a nyár, s hamar fejsze alá is kerül.

Akácos út

Mint már említettük, az ország területének bő 19 százaléka erdő, ami alaposan elmarad a világ- (27 százalék) és az európai átlagtól (35 százalék). Egyébként ez a szint a szocialista építőmunka szorgos tervezőinek köszönhető (jobboldali és klerikális elődeik e tekintetben is inkább a revízióban bíztak), akik negyven év alatt vagy hatszázezer hektárnyi erdőt telepíttettek; mondjuk olyat, amilyent, de kétségtelen, hogy az általuk preferált, kevésbé nemes fák is megtalálhatók a kis növényhatározóban. A csúcs az ötvenes években volt, amikor Magyarország egyszerre próbált a vas és acél, továbbá a fák, virágok, fény országa lenni. A másik véglet a most kifutó évtized, ami mélypont a honi erdőtelepítés történetében: mindössze 56 ezer hektár, s hiába szeretné minden szakmai szervezet az erdőterületek arányának növelését, erre valahogy soha nem jut pénz. A 2000-es költségvetés erre az évre mindössze háromezer hektár erdő telepítését tenné lehetővé, ami még tavalyhoz képest is komoly visszaesés (akkor 8400 hektárral nőtt az erdőterület).

Pedig volna hová telepíteni, s a szaktárca mindenható főnökének szóvirágai között is gyakorta szerepel az erdőtelepítési program. Torgyán József többször említette, hogy leendő (bár egyelőre a ködbe vesző) uniós csatlakozásunk alkalmából igen jelentős területeket kellene kivonni a mezőgazdasági művelésből, s az erre a célra kiválasztandó, vélhetően rossz adottságú és/vagy ár- és belvízveszélyes területek egészét csak nem lehet lebetonozni vagy krokodilfarmmá alakítani. E területeken meg a hozzájuk csapható elhagyott szőlők, gyümölcsösök, feleslegessé vált legelők helyén települhetne erdő dögivel, s mi közeledhetnénk az európai átlag felé.

A földművelésügyi tárcának azonban látnivalóan fontosabbak a gyorsabban (lehetőség szerint még e cikluson belül) megtérülő befektetések. Pedig az erdő sok mindenre jó, felsorolni sem lehet; még az akác is, ami képes megkötni a nitrogént. Az akácot mégsem szeretik az erdészek: telepítésekor gyakran csapnak össze ökológiai és rövid távú gazdaságossági szempontok.

Az új erdők faösszetétele a következőképp alakul: háromnegyedük akác meg nyár, amelyek gyenge minőségű faanyagot adnak, bár az akác jó a méztermelőknek (és állítólag a zsiráfok is szeretik, de ez a szempont Magyarországon kevésbé játszik). Hiába ad az állam nagyobb támogatást akkor, ha nemesebb fát (tölgy, bükk) ültet a gazda - ezek ugyanis eleve drágábban telepíthetők, és később kerülhetnek a láncfűrész alá is. Az akác és a nyár pedig így is pestisként terjed (az akác például nő telepítés nélkül, magától is), már az össz-erdőterület 30 százalékát ezek teszik ki: ha nem vigyázunk, a békásmegyeri lakótelepet is elnyelheti a lila ákác egy hűvös éjjelen.

Lehúz, altat, befed

Érdekesség, hogy az új telepítések legnagyobb része magánerdőkben történik, s így idővel akár fölénybe is kerekedhetnek az állami erdőkkel szemben (Európa jó részén ez a helyzet). E tendenciát fékezheti, hogy az államnak eszében sincs privatizálni erdeit. Igaz, a környezetvédők örülnek ennek, ők ugyanis nem bíznak a magángazdákban (széles körben elterjedt hiedelem szerint a magyar, ha magára hagyják, lop - például fát az erdőből -, de a gyepet biztosan letapossa), e tekintetben szerintük jobbak az állami erdőgazdaságok; és amúgy is ők kezelik a 360 ezer hektárnyi védett terület zömét (90 százalékát).

Amiből az állami gazdaságoknak csak bajuk van: a védettségből fakadó termelési-technológiai korlátozások költségei ugyanis minden évben rendre azonosak az állami erdőgazdaságok üzemi eredményeivel, s a természetvédelmi törvény előírja bár a veszteségek költségvetési ellentételezését, erre eddig nem került sor. Legalábbis közvetlenül nem: az állami erdészetek felett az ÁPV Rt. gyakorolja a tulajdonosi felügyeletet, amely - mint idén is megtapasztaltuk - akár a képviselők által jóváhagyott büdzsét is képes borítani, ha alkalmi kiadásai úgy kívánják.

Érdekesség, hogy maga az erdővagyon a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) tulajdonában van. Kérdés, hogy milyen változást hoz az állami erdők tulajdoni viszonyaiban a Nemzeti Földalap tervezett létrehozása. Az eredeti kisgazda elképzelések szerint a földalaphoz kerülnének - az állami kezelésben levő földekhez hasonlóan - az erdők is. Ami azt jelentené, hogy az erdővagyon átkerülne a KVI-től a Nemzeti Földalaphoz, az erdészetek meg maradnának a privatizációs szervezetnél. De hát ki tudja, mit hoz a jövő; az ÁPV Rt.-nél tavaly még azt szerették volna, ha egy kézbe kerül az erdővagyon és a társasági vagyon, míg a szaktárca akkori álláspontja szerint ez vagyonfeléléshez vezetne.

Most viszont, ugye, idén van, nem tavaly: a parlament jelenleg tárgyalja a költségvetést, s annak elfogadása után talán okosabbak leszünk az erdők jövőbeli sorsát illetően is.

Barotányi Zoltán

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra