A fordulatot e tekintetben is a kárpótlás hozta: az addig egységesen állami tulajdonú erdők több mint 40 százaléka került a kárpótoltakhoz, a többi az állami erdészetek kezelésében maradt. Mondják, akkoriban jó üzlet volt erdőre váltani a kárpótlási jegyet: az ellenértéket aranykoronában számították ki, márpedig az erdők aranykorona-értéke nem túl nagy. Aki tudta, hova nyúljon, az jól bevásárolt, ráadásul a kárpótlási káoszt kihasználva, sokan jutottak védett erdőterülethez is: ez utóbbit az államnak, illetve a nemzeti parkoknak törvény által garantáltan vissza kell vásárolniuk tulajdonosaiktól, s mint tudjuk, ha a vásárlót a kényszer hajtja, az árat az eladó diktálja.
Maci, málnás
A tulajdonosi összetételből érdekes következtetéseket lehet levonni. Az erdőt - ami gazdálkodási szempontból összefüggő egység - a földbirtokkal ellentétben nem lehet felparcellázni, azaz az erdők újdonsült tulajdonosai mindenképpen társulni kénytelenek. Jelenleg az egy tulajdonosra jutó erdőterület 1,3 hektár: ez, ugye, parknak kicsi, ahhoz képest meg végképp semmi, hogy a gazdálkodási szempontból legkisebb erdőnagyság úgy 300-500 hektárnál kezdődik.
Ennek ellenére - noha az erdőbirtokossági társulás ismert intézménye a magyar mezőgazdaságnak - jelenleg nem lehet tudni hivatalosan, kik is birtokolják a honi erdőterület körülbelül egyharmadát. A kárpótlás során magánkézbe került erdők negyedén a tulajdonosokat sem jegyezték be, s körülbelül hasonló méretű azon erdőterület, ahol még mindig nem jöttek létre az erdőbirtokossági törvény által megkövetelt társulások. Ahol létrejöttek, ott sem éri el a kezelésükben lévő erdőterület a szükséges gazdaságos méretet; ami persze csak akkor érdekes, ha valaki kizárólag a fából akarna megélni.
A tulajdonos nélküli helyzet elvileg kedvező azoknak, akik orvul vágják az erdőt, hiszen a bizonytalan tulajdonosi háttér esetén nincs, aki felügyeljen, feljelentsen, kártérítést kérjen. A tulajdonos kiléte - a fekete favágókon kívül - leginkább azon százezer honfitársunknak nem mindegy, akik keresetkiegészítésként és/vagy fő bevételi forrásként gyakorolják az erdei gyűjtögető életmódot. Magánerdőkben csak a tulajdonos engedélyével lehet gyűjtögetni, míg az állami erdőkben saját célra szabadon és ingyen, kereskedelmi célra viszont csak az agrártárca engedélyével.
Pedig a Lyme-kóron kívül is sok mindent összeszedhet az ember egy erdőben, ha alaposan körülnéz: például vackort, kökényt, szedret, málnát, csipkebogyót, szarvasagancsot - ez a területileg illetékes vadásztársaság tulajdona, de azért sokan élnek belőle -, rőzsét meg többfajta gombát. Utóbbiak közül a szarvasgomba (kilója több tíz-, esetenként százezer forint lehet) és a vargánya (piaci ára már itthon is ezres nagyságrendű, csak éppen nincs sehol) a legnépszerűbb.
Üsd, vágd, vidd
Az erdő fáinak az a sorsa, hogy előbb-utóbb kivágják őket - de nem mindegy, mikor. Például az a 300 ezer köbméternyi (vagy 1200 millió forintnyi) fa, amennyit évről évre ellopnak (kivágnak, elhordanak) a bizonytalan tulajdonosi hátterű erdőkből, még biztosan élhetett volna egy kicsit. Jogos persze a kérdés, hogy ekkora irdatlan mennyiségű fa hogyan kelhet el legálisan a piacon; de hát tudjuk, van ebben az országban számos olyan termék (a teljesség igénye nélkül idetartozik a bor, a pálinka, a gázolaj, a rézkilincs és a kilós bronzszobor), amely eredetét nemigen firtatják a nagybani vevők.
Mindezen kedvezőtlen és kellemetlen esetek dacára mind a magángazdák már létező érdekképviseletei, mind az állami erdészetek (s legfőbb tulajdonosuk, az ÁPV Rt.) állítják: nemhogy romlott, de egyenesen javult a hazai erdők állapota, rablógazdálkodásról pedig nem lehet beszélni. Az erdőbirtokosok nem csinálhatnak kényükre-kedvükre akármit a papíron saját tulajdonú erdeikben: ezeket ugyanis az állami erdőfelügyelőségek által előírt (mondjuk tízéves) ütemterv alapján művelik, amely szigorúan kiköti a kivágható fa mennyiségét meg a vágás pótlásának ütemét is. Az újratelepítést törvény írja elő: aki pedig véglegesen von ki a művelésből erdőt (mondjuk kivágja, és még le is aszfaltozza, mint az autópálya-építők), annak az újratelepítési költség kétszeresét kell leperkálnia.
Az ütemterv tehát megengedi a fakitermelést bizonyos határok között; kötelezővé azonban nem teszi, amivel a magángazdaságok éltek is, igaz, jórészt kényszerből. Az erdőbirtokosok köbméterben számolt vagyona ily módon évről évre nő, s az így keletkező folyó növedéknek 90 százalékát legálisan ki lehet vágni. (A magángazdaságok kvótájuk alig több mint felét használták ki.)
A magánerdő-tulajdonosok érdekképviselete állítja: a privát vadon jobb üzlet, elvégre a magántársulások már tavaly is jobb üzemi mutatókat produkáltak, mint az államiak. Az állami erdészetek többnyire persze nem követik (s általában nem is követhetik) a magánültetvények gyakorlatát, ahol gombaként nő az akác meg a nyár, s hamar fejsze alá is kerül.
Akácos út
Mint már említettük, az ország területének bő 19 százaléka erdő, ami alaposan elmarad a világ- (27 százalék) és az európai átlagtól (35 százalék). Egyébként ez a szint a szocialista építőmunka szorgos tervezőinek köszönhető (jobboldali és klerikális elődeik e tekintetben is inkább a revízióban bíztak), akik negyven év alatt vagy hatszázezer hektárnyi erdőt telepíttettek; mondjuk olyat, amilyent, de kétségtelen, hogy az általuk preferált, kevésbé nemes fák is megtalálhatók a kis növényhatározóban. A csúcs az ötvenes években volt, amikor Magyarország egyszerre próbált a vas és acél, továbbá a fák, virágok, fény országa lenni. A másik véglet a most kifutó évtized, ami mélypont a honi erdőtelepítés történetében: mindössze 56 ezer hektár, s hiába szeretné minden szakmai szervezet az erdőterületek arányának növelését, erre valahogy soha nem jut pénz. A 2000-es költségvetés erre az évre mindössze háromezer hektár erdő telepítését tenné lehetővé, ami még tavalyhoz képest is komoly visszaesés (akkor 8400 hektárral nőtt az erdőterület).
Pedig volna hová telepíteni, s a szaktárca mindenható főnökének szóvirágai között is gyakorta szerepel az erdőtelepítési program. Torgyán József többször említette, hogy leendő (bár egyelőre a ködbe vesző) uniós csatlakozásunk alkalmából igen jelentős területeket kellene kivonni a mezőgazdasági művelésből, s az erre a célra kiválasztandó, vélhetően rossz adottságú és/vagy ár- és belvízveszélyes területek egészét csak nem lehet lebetonozni vagy krokodilfarmmá alakítani. E területeken meg a hozzájuk csapható elhagyott szőlők, gyümölcsösök, feleslegessé vált legelők helyén települhetne erdő dögivel, s mi közeledhetnénk az európai átlag felé.
A földművelésügyi tárcának azonban látnivalóan fontosabbak a gyorsabban (lehetőség szerint még e cikluson belül) megtérülő befektetések. Pedig az erdő sok mindenre jó, felsorolni sem lehet; még az akác is, ami képes megkötni a nitrogént. Az akácot mégsem szeretik az erdészek: telepítésekor gyakran csapnak össze ökológiai és rövid távú gazdaságossági szempontok.
Az új erdők faösszetétele a következőképp alakul: háromnegyedük akác meg nyár, amelyek gyenge minőségű faanyagot adnak, bár az akác jó a méztermelőknek (és állítólag a zsiráfok is szeretik, de ez a szempont Magyarországon kevésbé játszik). Hiába ad az állam nagyobb támogatást akkor, ha nemesebb fát (tölgy, bükk) ültet a gazda - ezek ugyanis eleve drágábban telepíthetők, és később kerülhetnek a láncfűrész alá is. Az akác és a nyár pedig így is pestisként terjed (az akác például nő telepítés nélkül, magától is), már az össz-erdőterület 30 százalékát ezek teszik ki: ha nem vigyázunk, a békásmegyeri lakótelepet is elnyelheti a lila ákác egy hűvös éjjelen.
Lehúz, altat, befed
Érdekesség, hogy az új telepítések legnagyobb része magánerdőkben történik, s így idővel akár fölénybe is kerekedhetnek az állami erdőkkel szemben (Európa jó részén ez a helyzet). E tendenciát fékezheti, hogy az államnak eszében sincs privatizálni erdeit. Igaz, a környezetvédők örülnek ennek, ők ugyanis nem bíznak a magángazdákban (széles körben elterjedt hiedelem szerint a magyar, ha magára hagyják, lop - például fát az erdőből -, de a gyepet biztosan letapossa), e tekintetben szerintük jobbak az állami erdőgazdaságok; és amúgy is ők kezelik a 360 ezer hektárnyi védett terület zömét (90 százalékát).
Amiből az állami gazdaságoknak csak bajuk van: a védettségből fakadó termelési-technológiai korlátozások költségei ugyanis minden évben rendre azonosak az állami erdőgazdaságok üzemi eredményeivel, s a természetvédelmi törvény előírja bár a veszteségek költségvetési ellentételezését, erre eddig nem került sor. Legalábbis közvetlenül nem: az állami erdészetek felett az ÁPV Rt. gyakorolja a tulajdonosi felügyeletet, amely - mint idén is megtapasztaltuk - akár a képviselők által jóváhagyott büdzsét is képes borítani, ha alkalmi kiadásai úgy kívánják.
Érdekesség, hogy maga az erdővagyon a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) tulajdonában van. Kérdés, hogy milyen változást hoz az állami erdők tulajdoni viszonyaiban a Nemzeti Földalap tervezett létrehozása. Az eredeti kisgazda elképzelések szerint a földalaphoz kerülnének - az állami kezelésben levő földekhez hasonlóan - az erdők is. Ami azt jelentené, hogy az erdővagyon átkerülne a KVI-től a Nemzeti Földalaphoz, az erdészetek meg maradnának a privatizációs szervezetnél. De hát ki tudja, mit hoz a jövő; az ÁPV Rt.-nél tavaly még azt szerették volna, ha egy kézbe kerül az erdővagyon és a társasági vagyon, míg a szaktárca akkori álláspontja szerint ez vagyonfeléléshez vezetne.
Most viszont, ugye, idén van, nem tavaly: a parlament jelenleg tárgyalja a költségvetést, s annak elfogadása után talán okosabbak leszünk az erdők jövőbeli sorsát illetően is.
Barotányi Zoltán
