Miért vállalták a beszervezettek az ügynöklétet? Mennyi volt a kényszer, a vélt hazafias kötelesség vagy a kitűnni vágyás abban, hogy valaki jelentéseket kezdett írni – általában a legközelebbi ismerőséről, barátjáról, családtagjáról. Joób Máté lelkész, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének docense A hallgatás terhe című könyvében írta meg, milyen romboló hatása volt a Magyarországi Evangélikus Egyházban annak, hogy a beszervezett lelkészek, magas hivatalt viselő egyházi személyek évtizedeken keresztül hordozták magukban az ügynöklét sötét titkait; és hogy amikor mindez napfényre került, a családtagok, a gyülekezetek tagjai hogyan birkóztak meg a múlt hirtelen rájuk zúdult terhével.
*
Magyar Narancs: Az ügynökügy önmagában is kényes kérdés, az egyházak érintettsége pedig még inkább az. Érkezett-e az egyház részéről bármiféle hivatalos reakció a könyve megjelenése után?
Joób Máté: Hivatalos részről összességében pozitív volt a fogadtatás. A Magyarországi Evangélikus Egyház élen jár a múltfeltárásban, más hazai történelmi egyházak kevésbé foglalkoztak ennyire szisztematikusan a kérdéssel. Az egyház vezetése azt kifejezetten pozitívan értékelte, hogy a kutatás egy új perspektívából, a transzgenerációs hatásokat vizsgálva próbálja megvilágítani az ügynökkérdést. Vagyis nem annyira a történelmi szálat, inkább a történések személyes, generációkon átívelő hatását, az ebből származó traumákkal való megküzdést, és a segítség lehetséges válfajait kutatja. Ez egyébként rendhagyónak számít az ügynöktémát feldolgozó hazai és nemzetközi szakirodalomban.
MN: Amikor a kutatásba kezdett, már akkor támogató közeg vette körül?
JM: Többnyire igen. Azért úgy fogalmazok, hogy többnyire, mert az egyház vezetésében máig ülnek olyanok, akik családtagként érintettjei voltak az ügynökügynek; többek között a könyv interjúalanyai között is voltak ilyenek. Természetesen akadtak olyan magasabb beosztásban lévő egyházi vezetők, akik azt mondták, nem érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni, de a legmagasabb egyházi vezetők részéről azt éreztem, hogy inkább támogatóan viszonyultak a kutatási témához.
MN: Úgy érzékeltem, a könyvnek van egy kritikai hangvétele, hogy az egész pszichés munkát, amit egyrészt a beszervezetteknek, másrészt a családtagoknak el kellene (el kellett volna) végezni a napvilágra került esetek után, azt az egyház részéről nem kísérte egy segítő, támogató, pasztorációs attitűd. Ön ezt hiányolja igazán, elismerve persze azt, hogy a téma történettudományi feldolgozása megindult. Az egyház ugyan felajánlotta, hogy aki beszervezettként érintve volt, az a bűnei megvallása esetén bűnbocsánatban részesülhet, de emellett nem volt semmiféle segítő közeg.
JM: Ez így van. Sajnos, az a fajta társadalmi érdeklődés, ami a kérdést kísérte, kíséri, vagyis, hogy ki volt ügynök és ki nem, az egyházakkal, az egyházi személyekkel kapcsolatban is érvényes. Vagyis addig érdekel bennünket a kérdés, amíg valakiről ki nem derül, hogy ügynök volt-e. Hogy utána mi van, egyáltalán, mi történt vele ebben a folyamatban, hogyan sikerült őt beszervezni, milyen személyes motivációi voltak, az érintettség napvilágra kerülése után pedig miként küzdöttek meg a beszervezettek és családtagjaik a traumával, és ehhez kaptak-e segítséget, nos, ez már kevésbé tart érdeklődésre számot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
