Interjú

„Furcsa szövetség”

Joób Máté evangélikus lelkész a pártállammal való kollaboráció hatásairól

Belpol

A történettudomány eszközeivel már viszonylag sok mindent sikerült feltérképezni arról, hogyan is működtek intézményi szinten a hazai titkosszolgálatok 1990 előtt, a dolog személyes vonatkozásait azonban még mindig homály fedi.

Miért vállalták a beszervezettek az ügynöklétet? Mennyi volt a kényszer, a vélt hazafias kötelesség vagy a kitűnni vágyás abban, hogy valaki jelentéseket kezdett írni – általában a legközelebbi ismerőséről, barátjáról, családtagjáról. Joób Máté lelkész, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének docense A hallgatás terhe című könyvében írta meg, milyen romboló hatása volt a Magyarországi Evangélikus Egyházban annak, hogy a beszervezett lelkészek, magas hivatalt viselő egyházi személyek évtizedeken keresztül hordozták magukban az ügynöklét sötét titkait; és hogy amikor mindez napfényre került, a családtagok, a gyülekezetek tagjai hogyan birkóztak meg a múlt hirtelen rájuk zúdult terhével.

*

Magyar Narancs: Az ügynökügy önmagában is kényes kérdés, az egyházak érintettsége pedig még inkább az. Érkezett-e az egyház részéről bármiféle hivatalos reakció a könyve megjelenése után?

Joób Máté: Hivatalos részről összességében pozitív volt a fogadtatás. A Magyarországi Evangélikus Egyház élen jár a múltfeltárásban, más hazai történelmi egyházak kevésbé foglalkoztak ennyire szisztematikusan a kérdéssel. Az egyház vezetése azt kifejezetten pozitívan értékelte, hogy a kutatás egy új perspektívából, a transzgenerációs hatásokat vizsgálva próbálja megvilágítani az ügynökkérdést. Vagyis nem annyira a történelmi szálat, inkább a történések személyes, generációkon átívelő hatását, az ebből származó traumákkal való megküzdést, és a segítség lehetséges válfajait kutatja. Ez egyébként rendhagyónak számít az ügynöktémát feldolgozó hazai és nemzetközi szakirodalomban.

MN: Amikor a kutatásba kezdett, már akkor támogató közeg vette körül?

JM: Többnyire igen. Azért úgy fogalmazok, hogy többnyire, mert az egyház vezetésében máig ülnek olyanok, akik családtagként érintettjei voltak az ügynökügynek; többek között a könyv interjúalanyai között is voltak ilyenek. Természetesen akadtak olyan magasabb beosztásban lévő egyházi vezetők, akik azt mondták, nem érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni, de a legmagasabb egyházi vezetők részéről azt éreztem, hogy inkább támogatóan viszonyultak a kutatási témához.

MN: Úgy érzékeltem, a könyvnek van egy kritikai hangvétele, hogy az egész pszichés munkát, amit egyrészt a beszervezetteknek, másrészt a családtagoknak el kellene (el kellett volna) végezni a napvilágra került esetek után, azt az egyház részéről nem kísérte egy segítő, támogató, pasztorációs attitűd. Ön ezt hiányolja igazán, elismerve persze azt, hogy a téma történettudományi feldolgozása megindult. Az egyház ugyan felajánlotta, hogy aki beszervezettként érintve volt, az a bűnei megvallása esetén bűnbocsánatban részesülhet, de emellett nem volt semmiféle segítő közeg.

JM: Ez így van. Sajnos, az a fajta társadalmi érdeklődés, ami a kérdést kísérte, kíséri, vagyis, hogy ki volt ügynök és ki nem, az egyházakkal, az egyházi személyekkel kapcsolatban is érvényes. Vagyis addig érdekel bennünket a kérdés, amíg valakiről ki nem derül, hogy ügynök volt-e. Hogy utána mi van, egyáltalán, mi történt vele ebben a folyamatban, hogyan sikerült őt beszervezni, milyen személyes moti­vációi voltak, az érintettség napvilágra kerülése után pedig miként küzdöttek meg a beszervezettek és családtagjaik a traumával, és ehhez kaptak-e segítséget, nos, ez már kevésbé tart érdeklődésre számot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.