A csőd előszobái

A vonatozásról mindenkit lebeszélő MÁV-nyilatkozat, többezres tanárhiány, a kormány ellenőrzésére hivatott, de ehelyett az annak érdekeit védő intézmények – ezek a mindennapos és a társadalom nagy részét érintő problémák azt jelzik, hogy a magyar állam immár képtelen a normális közszolgáltatásra.

A Jó Állam születése – ezzel hirdette meg a közigazgatási reformot a Fidesz 2010-ben. Nem volt nehéz dolga az ígérgetéssel, hiszen az állam működésén mindig van mit alakítgatni, javítani. Könnyű volt megbarátkozni az egyablakos ügyintézéssel, az online ügyintézéssel, aztán már csak az ún. pozitív üzeneteket kellett szajkózni.

Ideális esetben az állami intézmények működése független a kormány aktuális politikai céljaitól. A kormány szavazatmaximalizáló politikai céljaival ellentétben az állam feladata az ország stabil működtetése kormányokon átívelően. Az alábbiakban néhány terület példáján illusztráljuk, hogy ez manapság mennyire nem sikerül.

Bábjáték

2010-től elkezdődött a kormány és az állam módszeres összemosása, a mindent leuraló „politikai kormányzás”; és ha a Fidesz (Orbán Viktor) maga a kormány, a kormány pedig maga az állam, akkor jelenleg a Fidesz az állam.

2010-ben álltak fel a kormányhivatalok, amelyek a korábbi közigazgatási hivatalokból nőttek ki. A jelentős különbséget azonban nem az újonnan odarendelt intézendő ügyek és feladatok jelentették, hanem az, amit a közigazgatási és igazságügyi tárca foglalt össze egy korabeli közleményben: „A területi államigazgatás működésében szükségszerű poli­tikai döntések meghozatala, ezért elenged­hetetlen, hogy a kormányhivatalnak politikai vezetője legyen.” Természetesen nem volt szükségszerű politikai döntéseket hozni és nem volt elengedhetetlen politikai vezetőket kinevezni – de a kormány csak így tudta befolyását az államigazgatásra is kiterjeszteni. Ezzel olyan hivatalok, hatóságok, mint mondjuk a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség vagy a Gazdasági Versenyhivatal, puszta játékszerekké váltak: működésük, ténykedésük nem az állampolgári jogok biztosítását szolgálja, hanem a kormány érdekeit. A látszat persze fontos továbbra is. Például szakmányban indítják a kormányhivatalok a vizsgálatokat a légitársaságok ellen az idén nyáron kezelhetetlenné vált járatkésések miatt, azt sugallva, hogy mily hatékonyak és kemények is a mi hatóságaink az utasok védelmében. Mindeközben az államvasútnál senkit se rúgnak ki azért, mert ugyanezen a nyáron lényegében értelmez­hetetlenné vált a menetrend a vasúton. Pedig az utas a levegőben és a kötött pályán is utas. A Gazdasági Versenyhivatal nemcsak szemet huny a gazdaság minden területén kialakuló kormányközeli monopóliumok felett, hanem a kormány revolverévé is vált – köszönhetően a szervilitás mellett az olyan fogalmaknak, mint a „nemzetstratégiailag kiemelt beruházás”. Az Állami Számvevőszéket már akkor bekebelezte a kormány, amikor Domokos László, egy szakmai múlttal nem rendelkező pártpolitikus lett az elnöke.

A magyar állam szétrohasztása nem állt meg itt: elvégre, ha az egyik terület a propagandagépezet, a kormányzati érdekeket kiszolgáló rendszer része lett, akkor a másik terület sem maradhat meg változatlan módon. Oktatás, egészségügy, közösségi közlekedés – normális esetben hol lenne ebben helye a politikának? Lehet persze napi politikai vita tárgya ezek finanszírozása, akár a fenntartása is, de a hétköznapi működésük semmiképp.