Magyar Narancs: 1990-ben többek között azzal buzdítottak a pártok mindenkit a helyhatósági választásokon való részvételre, hogy a rendszerváltás a szabad önkormányzatok létrejöttével teljesedik ki. Az új önkormányzati rendszertől a demokrácia kiszélesedését és megerősödését várták - ehhez képest inkább tűnik kudarctörténetnek az önkormányzatok elmúlt negyed százada.
| ||
Gegesy Ferenc: 1990-ben az egész ország, így az önkormányzatok is óriási lehetőséget kaptak, amivel, most már kimondhatjuk, nem tudtunk élni. Vagy, fogalmazzunk enyhébben, az önkormányzatok nagy többsége nem tudott élni. Az önkormányzati törvény létrejöttekor kormánypártok és ellenzék egyaránt a szabadságra, a minél szélesebb jogkörökre helyezték a hangsúlyt, ami az akkori helyzetben érthető volt: a 40 évi pártállami rendszer után a szép új világot akartuk megteremteni. Csakhogy a rendszerhez nem társult a hatékony, érdemi ellenőrzés. Nem arról van szó, hogy az önkormányzatok központi utasítását kellett volna lehetővé tenni - hiszen éppen ettől a szisztémától szabadultunk meg 1990-ben -, hanem a problémás döntéseket időben jelezni képes mechanizmus rendszerbe építése maradt el.
MN: Az önkormányzat törvényes működése feletti őrködés a jegyző feladata.
GF: Persze. De ha a jegyző főnöke a képviselő-testület, és meghatározó módon a polgármester, akkor az nem a leghatékonyabb formája az ellenőrzésnek. Van olyan budapesti kerület, ahol azért változott gyakran a jegyző személye, mert gyakran emelt kifogást a polgármester vagy a testület döntéseivel szemben. A tapasztalat azonban az, hogy a jegyző, akinek tehát rendre a munkáltatójával kellene konfrontálódnia, inkább belesimul az önkormányzat világába. Főleg manapság, amikor a polgármester már indokolás nélkül is elküldhet valakit a hivatalból.
MN: Ellenőrizhet a közigazgatási hivatal is.
GF: Valóban, és a hivatal igen erős a formai észrevételek megtételében, például az elején előfordult, hogy az önkormányzati határozatok megfelelő sorszámozását hiányolták. Szó se róla, ezek többnyire jogos észrevételek. Érdemi kifogások azonban elvétve akadnak, és ha vannak is, azokat az önkormányzat vagy akceptálja, vagy nem. Ha nem, akkor bíróságra vagy az Alkotmánybíróság elé kerül az ügy. 2010 előtt egy szakmai rendezvényen egy polgármester büszkén mesélte közel száz ember előtt, hogyan cselezték ki a közigazgatási hivatalt és az Alkotmánybíróságot (AB). Hoztak ugyanis egy "szükséges" rendeletet, amiről sejtették ugyan, hogy gond lehet a törvényességével, de bevállalták. A közigazgatási hivatal észrevételezte is a problémát, amit a testület nem fogadott el, úgyhogy az ügy az AB elé került. Az AB-döntés előtti napon aztán az önkormányzat hatályon kívül helyezte a vitatott rendeletét, mire az AB okafogyottságra hivatkozva nem is tárgyalt róla. Az önkormányzat a következő munkanapján pedig megalkotott egy hasonló tartalmú rendeletet. Amikor szóvá tettem, hogy ez az azért nincs rendjén, a polgármester önérzetesen válaszolt: ő csak az önkormányzat érdekeit nézte. A nagyobb baj, hogy az önkormányzati döntések jó része nem pusztán jogi, hanem gazdasági kérdés is, például hogy egy ingatlanértékesítést vagy egy közbeszerzést hogyan bonyolítanak le. Úgy láttam, a közigazgatási hivatal a jogi szempontokon túl nemigen foglalkozott mással; például csak majdnem egy év múlva észrevételezte, amikor egy közbeszerzésről november 10-én döntött a képviselő-testület úgy, hogy november 5-én már ki volt írva, november 9-i beadási határidővel.
MN: Ez nem a ferencvárosi parkolási társulás ügye? (Lásd: Óraátállítás, Magyar Narancs, 2013. december 5.)
GF: De. És e döntés következményeként most már évi 250-300 millió forint az önkormányzat elmaradt haszna.
MN: Az Állami Számvevőszék sem gyakorol érdemi kontrollt?
GF: A számvevőszék folytat érdemi vizsgálatokat, de hát ciklusonként talán ha egyszer kerül sor egy-egy önkormányzat teljes ellenőrzésére. És általában a döntéseknek ők is csak a jogszerűségét nézik, a célszerűségét nem. Ami a lényeg, hogy az önkormányzati döntéseknek a gyakorlatban nincs hatékony kontrolljuk. Márpedig ilyen helyzetben könnyen érvényesülhetnek az egyedi érdekek, a sajátos szempontok. A kontroll hiánya a nem felelősen meghozott döntéseknek kedvez.
MN: Az önkormányzati - akár rossz - megoldásokat mennyiben befolyásolja a pénzügyi kényszerhelyzet?
GF: Külön kell választani a nagyobb és kisebb településeket. Amikről idáig beszéltünk, azok jellemzően a nagyobbak problémái. A kistelepülési önkormányzatoknál más jellegű gondok vannak, leginkább őket sújtotta, hogy a központi költségvetés az 1990-es indulás után fokozatosan visszavett a pénzügyi támogatásból. Igaz, hogy 1991-től az önkormányzatok vethetnek ki helyi adókat, de például Halmajugra milyen vagyoni típusú adót szedjen be, vagy mennyi lehet a bevétele iparűzési adóból? Az önkormányzatok romló pénzügyi helyzetével már a Horn-kormány is foglalkozott, és néhány kisebb település csődje után 1995-ben hitelfelvételi korlátot vezetett be, amit a saját források nagyságához kötött. Aminek megint csak a kistelepülések lettek a vesztesei, hiszen ott nincs mondjuk jelentékeny lakbér- vagy helyiségbérleti bevétel. Az ő hitelfelvételi lehetőségük szűkült vagy megszűnt, a nagyobbaké viszont nem, utóbbiaknál ezért - miután 2005-re többségükben fölélték az államtól az induláskor kapott vagyonelemeket - igen felpörgött az eladósodás.
MN: Mire volt elég az 1990-ben kapott induló vagyon? Az elmúlt 25 év rendre visszatérő önkormányzati panasza a forráshiány, például hogy a személyi jövedelemadónak a településeken maradó része az 1990-es 50 százalékról 2010-re 8 százalékra csökkent.
GF: 1990-ben a nagy települések értelemszerűen nagyobb vagyonelemhez jutottak. Természetesen nem egyforma mértékben, például egy külső budapesti kerület nyilván kisebb értékű vagyonhoz jutott, mint az V. kerület. Vannak, akik ezt fokozatosan értékesítették, és ma is vannak vagyonelemeik, de vannak olyanok is, akik rövid idő alatt kitakarították a padlást. A legtöbb esetben azonban a vagyonfelhasználás eredménye nem látszik. A főváros VII. kerülete 1991-ben kifejezetten gazdag önkormányzatnak számított, volt 5000 helyisége. 1998-ra a nagy részét értékesítette. Ma már a VII. szegény kerület, és a lassan rájuk rohadó gettósodó részt saját forrásból nem is tudják rendbe hozni. Általában azt mondhatjuk, hogy az önkormányzatok a kapott vagyonnal rosszul gazdálkodtak - kevés kivétel azért van -, és 2014-ben már nincs olyan vagyoni tartalék, amire támaszkodva komoly fejlesztésekbe belevághatnának. Marad a hitel, aminek a felvétele viszont a kormány engedélyéhez kötött. A folyamatos forráshiányra panaszkodás azonban gyenge lábakon áll. Arra hivatkozni, hogy a személyi jövedelemadó helyben maradó 50 százaléka 8 százalékra csökkent, látványos, de hamis érv. A bevételek összességét kell nézni. Az infláció hatását kiszűrve 1991-ben 153 milliárd jutott az államtól az önkormányzatokhoz, 2005-ben 150 milliárd. A Bokros-csomag volt a mélypont, aztán Medgyessy a jóléti rendszerváltásával megint felnyomta a támogatást. Tény, hogy 2010-ben 106, 2012-ben már csak 87 milliárd, és utána ennél is kevesebb ment a településeknek, ám 2013-ban az önkormányzati feladatokat is érdemben csökkentették az oktatás és az egészségügy intézményeinek államosításával.
MN: Ez most valóban nem terheli az önkormányzatokat. De korábban igen.
GF: 1992-ben az egészségügyi intézmények átvétele valóban komolyan megterhelte az önkormányzatokat, de hát ez sem fekete-fehér, mert az egészségügyi intézményeket az egészségbiztosító finanszírozta jórészt, és ugyanaz volt a helyzet, mint az oktatási intézmények esetében: lehetett ezeket - a korábbiakhoz hasonló alacsony színvonalon - az állami normatívákból is működtetni. Az önkormányzatok összesen ráadásul a helyi adókkal együtt a pénzüknél voltak, ami a nagyoknál kifejezett forrásbővülést, a kicsiknél viszont tényleg csökkenést jelentett. Az eladósodás és a valóban rossz jelenlegi pénzügyi helyzet fő oka - és itt visszatérünk a kiindulóponthoz - az érdemi ellenőrzés és szankcióhiány miatti felelőtlen gazdálkodás.
MN: Egy 2008-as felmérésben a vállalatvezetők egyöntetűen állították, hogy a korrupció egyre inkább az önkormányzatok szintjén jelenik meg. (Lásd: Növekvő jutalékok, Magyar Narancs, 2008. július 10.) Ez mennyiben járult hozzá a rendszer leépüléséhez?
GF: A korrupció bizonyítása a legnehezebb, mert egyrészt két ember bizalmas beszélgetésén alapul, másrészt a pénzmozgás csakis zsebből zsebbe történik. Aki dokumentumok, egzakt bizonyítékok nélkül beazonosíthatóan utal korrupciógyanúra, azt a végén felelősségre is vonják rágalmazásért. De sokszor még a bizonyítékok sem elegendők. 1992-ben, amikor már nagyban ment az önkormányzati tulajdonú lakások elidegenítése, egy hivatali vezetőnek feltűnt a kerületemben, hogy egy önkormányzati lakás kiutalása, a bérleti szerződés megkötése, majd felújításának a megrendelése, a lakás eladása a bérlőnek - különböző osztályokon meghozott döntésekkel - egyetlen nap alatt lezajlott. Ez, ugye, nagyon furcsa. A hivatalnok megkereste a jegyzőt. Kutatni kezdtek, és két hét alatt kilenc aktát gyűjtöttek össze. Átvonultunk a kerületi rendőrségre, és sürgős kivizsgálást kértünk. Egy hét múlva közölték, hogy egynek utánajártak, és igazolták a gyanúnkat. Az összes többivel együtt azonban olyan nagy a feltételezett kárérték, hogy az ügyben nem a kerület, hanem a BRFK az illetékes. Úgyhogy oda kerültek a dossziék. Egy év múlva egy rendezvényen összefutottam a főkapitánnyal, érdeklődtem, másnap megjelent egy százados, akiről pillanatok alatt kiderült, gőze nincs az egészről. Ilyen ütemben csordogáltak az események. Idővel egy kivétellel mindegyik esetről beigazolódott, hogy alapos volt a gyanúnk, valóban visszaélések történtek az önkormányzati lakások elidegenítésekor. A bírósági eljárás pedig nyolc évig tartott, és közben a felróható bűncselekmények elévültek. Az önkormányzatot végül is kár nem érte (lakásait vagy a pénzbeli értéküket visszakapta), de senkinek a haja szála sem görbült. Még az se derült ki, ki volt a háttérben levő fő szervező, csak egy IKV-s dolgozó távozott hirtelen, és két önkormányzati képviselő egy évig csöndesebb volt - de aztán idővel nekik is visszajött a hangjuk. Egy ilyen eset után az a hivatalnok vagy képviselő, aki elkötelezett lenne a hasonló ügyek leleplezésére, mire gondoljon?
MN: Akkor eszköztelenek lennénk?
GF: A korrupció ellen azért lehet tenni. Teljesen kiiktatni nem lehet, de ha például mind a képviselő-testület, mind a polgármester arra törekszik, hogy egyedül soha ne lehessen döntési pozícióban, akkor ezzel az egyszerű mechanizmussal valamennyire kézben tarthatók a dolgok. Igaz, ez sem garancia arra, hogy mondjuk egy közbeszerzés után a polgármester vagy valamelyik önkormányzati ember nem hívja fel a győztes pályázót azzal, hogy gratulálok, de tudod, ebben nekem is nagy szerepem volt; és neked is tenned kellene valamit azért, hogy ez a jövőben is így legyen. Ha nincs hatékony szankcionálás, akkor nincs visszatartó erő. 1990-ben úgy gondolta a törvényalkotó, hogy a jól megfizetett hivatalnok és a jól megfizetett képviselő majd ellenáll a kísértésnek. Hát nem egészen: voltak ügyek 1992-ben és 2010-ben is. A tapasztalataim szerint a gyanús esetek száma és volumene is nőtt.
MN: Ez összefügghet az átpolitizáltsággal? Most megint csak a nagy településekről beszélünk, hiszen a pártok ott jelennek meg markánsan a képviselő-testületekben.
GF: A problémák mélyebbek. A korábbi önkormányzati törvény is lehetővé tette, hogy a döntések zárt ülésen születhessenek, ha személyi ügyeket vagy gazdasági ügyeket tárgyal a testület. Hozható fel érv emellett, de azt is látni kell, hogy e két kategóriába lényegében minden ügy belefér. Az új törvény tovább rontotta ezt a helyzetet. A zárt ülésen hozott döntés eredménye ugyan nyilvános lett (igaz, mégsem kerül fel az önkormányzat honlapjára), de a pályázatkiírás menete, az elbírálás szempontjai titkosak lettek. Titkosak a bizottsági jegyzőkönyvek is, ráadásul, ha a polgármester közvetlenül utasítja a hivatalt valamire, annak a legtöbbször nyoma sincs. Főleg manapság, az indoklás nélküli elbocsátások korában, hiszen hány hivatalnok mer visszaszólni a munkaadójának egy rizikósabb utasításnál, hogy főnök, ezt írásban is, ha kérhetném.
MN: Visszatérnék arra, hogy ön szerint mi lehet az oka, hogy az önkormányzati szinten egyre erősebben jelenik meg a korrupció?
GF: Az önkormányzat engedélyeket ad ki, beruház, korábban nagy tételben privatizált, közbeszerzéseket ír ki. Egy vállalkozó a leggyakrabban az önkormányzattal áll kapcsolatban. Például építési engedély kell neki, aminek a megszerzése adott esetben húzós dolog lehet. Én is ismerem a történeteket a "százalékos" polgármesterekről. De ez már alsóbb szinteken is megy. Nemrég hallottam, hogy már a néhány százezres intézményi felújításoknál is elkérnek pár tízezret, hogy a vállalkozónak kedvező döntés szülessen. Tízezer forint miatt a vállalkozó nem fog botrányt csinálni. Főleg, hogy egyrészt azt látja, a 10 milliós ügyeknek sincs következményük, másrészt meg nyilván máskor is akar megbízást kapni. Franciaországban az önkormányzati döntések 90 napig nem lépnek hatályba. Ez alatt az idő alatt az illetékes prefektúra megvizsgálja, és ha szükséges, kifogást emel ellene. Ha nem fogadja el, bíróság elé kerül az ügy. Az önkormányzat megteheti persze, hogy a 90 napon belül megköti a szerződést, de ki az a polgármester, aki a büntetőjogi felelősség mellett bevállalja a kockázatot? Nálunk ilyen visszatartó körülmény nincs, ezért ilyen megfontolások sem léteznek.
MN: Mi kellene ma ahhoz, hogy jól, törvényesen és hatékonyan működő önkormányzatok legyenek?
GF: Rengeteg forrás, de olyan anyagi háttér, mint ami megvolt 1990-ben, ma már nincs. És kellenének persze olyan, normális emberek, akik nem kerülik el nagy ívben a politikát. 1990-ben elképesztően színes egyéniségek áramlottak a politikába. Hihetetlen kreativitás és tenni akarás szabadult fel akkor az emberekben. Voltak persze komplett őrültek is, például a Ferencvárosban az egyik képviselő a dobermannjával jelent meg, egy másik meg részegen. Ezek a figurák egy ciklus után kikoptak - de idővel eltűnt mindenki más is, hogy átadja helyét a több hullámban érkező szocialista, majd fideszes politikusoknak, akik egzisztenciálisan már a pártjuktól, annak vezetőségétől függnek elsősorban. Az igazán szomorú számomra ennek a minőségi romlásnak a látványa volt. Hadd mondjak el egy jellemző esetet: 1990 és 1994 között a törvény által lehetővé tett maximális tiszteletdíjnál kevesebbet szavazott meg magának a testület. Mindenki tisztában volt a társadalom előtt álló nehézségekkel, és bennünk volt, hogy ez alól - akár egy ilyen szimbolikus döntéssel - mi sem vonhatjuk ki magunkat. 1998 után aztán azt tapasztaltam, hogy a közben megemelt maximális tiszteletdíj igénybevétele mellett néhányan az önkormányzattal akarták kifizettetni költségtérítés címén a párttagdíjukat, a fenyőfavásárlásukat, sőt valaki a pizsamáját is! A parkolási társuláshoz hasonló ügyek, higgyék el, nem függetlenek ettől a mentalitástól.
