n Gyurcsány Ferenc a 2003. május 19-i kormányátalakítással került a kabinetbe, Jánosi György helyére. A felkéréssel Medgyessy két legyet ütött egy csapásra: kivette a kormányból Jánosit, aki korábban a végsõkig kiállt Németh Miklós ex-kormányfõ miniszterelnök-jelölése mellett, és bevonta a politikai felelõsségvállalásba rebellis tanácsadóját, aki a nyilvánosság elõtt egyre gyakrabban hallatta hangját a párt és a kormány "belsõ kritikusaként". Jánosi menesztését persze nem csak politikai indokok igazolták: a sportminiszter egyszerûen képtelen volt megfelelõen kezelni Deutsch Tamás "örökségét", a pénzügyi lehetõségekkel köszönõ viszonyban sem lévõ, ambiciózus terveket (stadionrekonstrukciós program, olimpiai pályázat) és az ISM expanzív politikai kommunikációjának nyomasztó emlékét.
Gyurcsány az Országgyûlés ifjúsági és sportbizottsága elõtt a miniszteri meghallgatáson beismerte: korábban nem dolgozott ifjúság- és sportpolitikai területen, vagyis nem rendelkezett szakmai tapasztalattal. Egy interjúban azt is elmondta, hogy egy meg nem nevezett kivételtõl eltekintve bármelyik miniszteri posztot elfogadta volna a miniszterelnöktõl.
Pályabelépõ
Az új sportminiszter szakmai inkompetenciáját a versenyszférából hozott problémaközelítéssel igyekezett ellensúlyozni. Elsõ lépésként - a hazai közigazgatásban szokatlan, ám üdvözlendõ módon - át-világíttatta a minisztériumot, és javaslatot kért a szervezet racio-nalizálására. A GYISM honlapján is olvasható elemzés többek között arra a megállapításra jutott, hogy gyenge a minisztériumban a stratégiai szemlélet (a kábítószerügyi helyettes államtitkárságon kívül máshol nem készült szakterületi stratégia), a szervezeti egységek közötti feladatelhatárolás nem világos, ami túlburjánzó, alacsony hatásfokon mûködõ bürokráciát eredményezett. Mivel a tanulmány szerint a helyettes államtitkárságok koncepciói nem álltak össze egy magasabb szinten, és hiányzott az egyes területek közötti kommunikáció, a dokumentum megerõsítette Gyurcsány azon elképzelését, hogy a vezetõ pozíciókat pályáztatás útján töltse be. A tanulmány egyébként ha akarná, se titkolhatná, kinek a megrendelésére készült; az összefoglaló szinte egyetlen pozitívumot emel ki, mégpedig a "koncepciózus, határozott, következetes új vezetést".
Mintául a közigazgatási államtitkári állás május végi megversenyeztetése szolgált. Erre azért volt szükség, mert a Jánosi-éra alatt Szilvásy György személyében Gyurcsány barátja és volt üzlettársa töltötte be ezt a pozíciót. A posztot közel ötven jelentkezõ közül Benedek András, a munkaügyi tárca szak- és felnõttképzésért felelõs helyettes államtitkára, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke nyerte el. Gyurcsány az öt helyettes államtitkárság közül csak négyet hagyott meg: a jogit megszüntette, feladatait a közigazgatási államtitkár hatáskörébe rendelte, a fogyatékossportot pedig az általános sportügyekért felelõs helyettes államtitkársághoz csatolta. Az általunk megkérdezett szakértõk mindkét döntést ésszerûnek tartották - nem úgy Köpf Károly sportügyi helyettes államtitkár (aki inkább nem is indult a pályázaton) és Topolánszky Ákos, a minisztérium drogstratégiáját kidolgozó helyettes államtitkár kiszorítását; az utóbbi fejleményt forrásaink különösen súlyos hibának minõsítették. A menedzseri aranyszabály ugyanakkor kétségkívül teljesült: a beosztottak Gyurcsánytól eredeztethették legitimációjukat. A korábbi adminisztrációból egyedül Dolovai Tamás maradt a gyermek- és ifjúságügyi helyettes államtitkárság élén, Köpföt helyettese, Füleky András, Topolánszkyt pedig Gábor Edina pszichológus váltotta.
A minisztérium belügyeit jól ismerõ forrásunk szerint az új miniszter érkeztével a szervezeti kultúra alapvetõen megváltozott, "a szétesett, arctalan, semmittevõ minisztériumból Gyurcsány one man show-t csinált" - igaz, az apparátus hatékonysága és felkészültsége ettõl még nem igazán javult. Ugyanõ arra is felhívta a figyelmet, hogy a Deutsch Tamás idejébõl ismert "bulizós" minisztériumból egy meglehetõsen fagyos, mosolytalan intézmény vált, ami akár a szervezet hasznára is válhatott volna.
Fordított sorrendben
Noha Gyurcsány a GYISM tekintetében 2003-at a korrekció, 2004-et pedig az építkezés évének nevezte, a célok kommunikálása és megvalósítása között nem beszélhetünk nyilvánvaló kontinuitásról. A sportminiszter belépõjében az ifjúságpolitika erõsítését, a diák- és szabadidõsport infrastruktúrájának fejlesztését ígérte (mûfüves pálya-, tornaterem- és uszodaépítési program). A célkitûzés illeszkedett Medgyessy általános kormányzati kommunikációjába, miszerint 2004 a gyermekek éve lesz, hiszen "minden hatodik adóforint az õ javukat szolgálja majd". A sporttárcánál az utóbbinak egyelõre semmi nyoma - feltehetõleg jövõre válik élessé a dolog (lásd alább a Sport XXI programot).
2004 a gyermekek helyett az olimpia éve volt - az úszó Eb elõkészítése mellett erre különítették el a források túlnyomó részét (körülbelül kétmilliárd forintot). Gyurcsány nem az elsõ sportvezetõ, aki a hangsúlyt a "kirakat" (azaz az olimpiai eredményesség, minél több világverseny hazai rendezésének elnyerése) helyett a népegészségügyi helyzet figyelembevételével az alapokra helyezte volna (diák- és szabadidõsport), de a pénzek elosztásánál végül mindig az élsport maradt az elsõ számú kedvezményezett. Így változatlanul nyitott kérdés, hogy a tekintélyes, nagy érdekérvényesítõ képességgel rendelkezõ sportlobbival szemben érdemi korrekciót tudott volna-e végrehajtani, ha kitölti sportminiszteri mandátumát.
Tibor Tamás, az OTSH és a Gerevich Közalapítvány kuratóriumának volt elnöke szerint alapvetõ probléma, hogy a sport állami irányítói a rendszerváltás óta nem tudtak kialakítani egy olyan átfogó, közmegegyezésen alapuló stratégiát, ami egyértelmûen kijelölné a prioritásokat, és "lehetne rá hivatkozni, hogy ebbe az irányba megyünk". A Gyurcsány vezette adminisztráció átfogó terveket kerekített ugyan, de a logikus az lett volna, ha elõször a nemzeti sportstratégia születik meg, és utána rendelik mellé a célok elérésére szolgáló eszközöket (sporttörvény, létesítményfejlesz-tés, utánpótlás stb.). Ugyanez vonatkozik a gyermek- és ifjúságpolitikai stratégiára is: jelenleg mindkettõn nagy erõkkel dolgoznak.
Pénz felülrõl
A tavalyi "korrekciós év" emblematikus eredménye az idén januárban hatályba lépett sporttörvény módosítása volt. Szakértõink egybehangzóan pozitívan értékelték, hogy az új törvény megszüntette azokat a miniszteri jogköröket, melyek lehetõséget nyújtottak arra, hogy a tárca befolyást gyakorolhasson a sportszervezetek és -szakszövetségek belügyeibe, és közelítette egymáshoz a sportra és a társadalmi-gazdasági életre vonatkozó szabályokat (például a "számlás világ" megszüntetése, a versenyeztetés rendjének felülvizsgálata, a sportolói érdekvédelem stb.). Frenkl Róbert, a Testnevelési Egyetem professzora bírálta, hogy az MSZP-s miniszter a választási programmal ellentétben, mely a sportbürokrácia leépítését hirdette meg, a sporttörvényben a három nemzeti sportszövetség fölé egy újabb intézményt, a Nemzeti Sporttanácsot (NST) ültette.
Mialatt az állam a sporttörvény módosításával teljesen kivonult a sportszervezetek irányításából, az állami támogatások elosztására hivatott rendszert talán a kelleténél is jobban koncentrálta a hozzáférhetõség egycsatornásításával. "Abban egyetértek, hogy a sportba érkezõ pénzeket tegyük ki az asztalra. De azáltal, hogy a Wesselényi Közalapítvány (WKA) nem automatikusan, közvetlenül és egyáltalán nem biztos, hogy teljes egészében kapja meg a szerencsejátékok játékadójából származó összegeket, és ezzel egyszerû pályázatkiíróvá degradálódott a szerepe, egy fontos korrekciós elem esett ki a rendszerbõl. Pedig korábban a WKA ellensúlyozta az állami sporttámogatások belsõ aránytalanságait" - magyarázta lapunknak Tibor Tamás. Egyik szakértõnk ízlésével ellentétesnek nevezte, hogy a korporatív jellegû (hat szaktárcát is tömörítõ) NST-n keresztül gyakorlatilag a szakminisztérium címkézheti meg, hogy a jogosult "mire szeresse költeni" a támogatást, miáltal a saját célok kevésbé érvényesülhetnek. Ahelyett, hogy amennyire lehet, a pénzeket decentralizáltan, költségvetési soronként különítenék el, az NST oszt lapot még a MOB-nak és a nemzeti sportszövetségeknek is. Hibának tartotta e forrásunk a miniszteri keret eltörlését is: az ad hoc jellegû tarhálásokat olykor nem lehet kivédeni, és ha nincs külön keret, a programokra szánt pénzek rövidülnek meg. Tibor Tamás ennél jóval nagyobb problémának tartja, hogy a nemzeti sportstratégia hiánya miatt továbbra sincs egy legalább négy évre szóló koncepció, amely például a költségvetési helyzettõl függetlenül egy minimális forrást garantálna egyes sportszerveze-teknek, illetve programoknak. Ez ugyanis a középtávú tervezést is lehetõvé tenné. A felsorolt kritikák lényege, hogy Gyurcsány nem teremtette meg idejében azokat a garanciákat, melyek megakadályoznák, hogy a napi "bozóttûzoltás" elhasználja az erõforrásokat a koncepcionális célok elõl. A sportminiszter simán belenyúlhat felülrõl a finanszírozásba, ám ez a tény a különbözõ lobbik kedvét aligha veszi el a nyomulástól. (Az olimpia után például hirtelen külön pénz került a vízilabda- és a kajak-kenu válogatott kapitányának a premizálására, a második legeredményesebb sportágunk, a vívás csapatfõnöke viszont kimaradt ebbõl az osztásból.)
A programadó
Bár a sport-, valamint a gyermek- és ifjúságpolitikai stratégia még nem készült el (õszre várható), néhány gesztusértékû politikai ziccert Gyurcsány ügyesen értékesített, valamint ott lapul nála egy-két, többé-kevésbé letisztult, nagyszabású programtervezet is.
Többen Gyurcsány "személyes sikereként" kommunikálták, hogy 2003 õszén többéves széthúzást követõen létrejött az egységes nemzeti ifjúsági képviselet a szektor országos gyûjtõszervezetei részvételével. Idén júliusban megalakult a gyermekjogi miniszteri biztosi intézmény is - mivel nem törvényi szinten szabályozott független ombudsmani hivatal jött létre, kérdéses, hogy mekkora súlyra és elfogadottságra tehet szert. A szimbolikus politizáláson kívül az ifjúságpolitikai területen egyelõre nem túl sok kézzelfogható eredmény született. A sportügyekben is akadtak hasonlóan szép gesztusok: ilyen a sporttörvényben életre hívott Nemzet Sportolója cím (melyet idén májusban adtak át elõször) és a Magyar Sport Háza.
A Sport XXI néven futó utánpótlás- és létesítményfejlesztési program a Deutsch-adminisztráció merészet álmodó tervezeteit egyszerre nyirbálta meg és bõvítette. Több sportszakembert is mosolyra fakasztott, hogy a Gyurcsány-érában bekerült az utánpótlás-program kiemelt sportágai közé a tenisz is, ami egyúttal Berényi János szakági elnök lobbierejét is dicséri. Ugyanakkor a program felhígulását nehéz volt nem észrevenni, hiszen lényegében fix forrás oszlik el több sportág között. A Fidesz-kormány stadionrekonstrukciós programja hat magyar stadion felújítására szûkült, ám része lett egy átfogó tornaterem-, tanuszoda- és sportcsarnok-építési tervnek, ami 2006-ig több mint ötvenmilliárd forintos beruházást irányzott elõ a kistelepülések sportlétesítményeitõl kezdve az olimpai központok korszerûsítéséig. A tervezet érdekessége, hogy számol a magánszféra részvételével a néhány kínos esetben már kudarcot vallott, normális körülmények között azonban élet-képes PPP-konstrukción keresztül (lásd a Gyurcsány idején Papp Lászlónak keresztelt sportaréna esetét).
Gyurcsány Ferenc összességében sok mindent tett azért, hogy igazolja a sportminisztérium létét: a legfontosabbat, a nemzeti sport-, valamint a gyermek- és ifjúsági stratégiának a bemutatását már nem õ ejti meg. Pedig igazából emiatt volt érdemes "megcsinálni" a tárcát - a sportfinanszírozást az ernyõszervezetek támogatásával, egy helyettes államtitkárság felügyeleti bázisán simán meg lehetett volna oldani. Tibor Tamás szerint a tárcák közötti elégtelen együttmûködés következtében az iskolai testnevelés és sport folyamatosan a rövidebbet húzta a közoktatási törvény módosításainál, illetve a tantervi reformoknál. Az iskolai testnevelés, diáksport, diák-turizmus Jánosi és Gyurcsány idejében sem kapott megfelelõ érdekképviseletet és -védelmet.
A sportminiszter megítélése a sportvezetõk körében meglehetõsen vegyes, noha augusztus eleji lemondásának megakadályozására tíz sportági szakszövetség képviselõje nyílt levelet intézett Medgyessy Péter miniszterelnökhöz. Az egyik aláíró, Csötönyi Sándor, a Magyar Ökölvívó Szövetség elnöke a Narancsnak elmondta: koncepciózus, lendületes vezetõt ismert meg benne, aki elõdeitõl eltérõen képes volt revideálni téves álláspontját is; a Baumgartner-ügyre utalt, amikor "kénytelen volt lemondásra felszólítani" a sportminisztert. (A Gyurcsány alatti sportminisztériumi "ügyekrõl" szól Két balhé között címû keretes írásunk.) Csötönyi szerint Gyurcsány alatt pozitív folyamatok indultak meg, és a stabilitást veszélyezteti, hogy két és fél év alatt már a negyedik vezetõ kerülhet pozícióba. Gyurcsány minõsítését ugyanakkor nem lehet függetleníteni attól, hogy a szakszövetségek élén milyen politikai szimpátiájú vezetés ül (ami persze fordítva, az állami támogatás mértékén is látszik).
Egy, a sportból érkezett szakszövetségi fõtitkár (anélkül, hogy Gyurcsányt komolyabban kritizálta volna) elmondta: a minisztériumi összekötõvel mindig is jó volt a kapcsolata, viszont ugyanolyan nehezen mozdulnak elõre a dolgok ma is, mint korábban. "Az apparátus nem elég szolgáltatás-központú. Nagyon lassan futnak keresztül az egyes szinteken az információk, és ha valamiben döntést kellene hozniuk, akkor legtöbbször azt a választ kapjuk, hogy a kérdést már vizsgálják, az ügy tervezés alatt. Ezzel aztán meg is vagyunk lõve!" Csötönyi így összegezte a levélírók szándékát: "Mi csak azt akartuk kifejezni, hogy lenne itt még dolga a miniszternek."
Bogár Zsolt
Két balhé között
Gyurcsány regnálását a minisztérium élén két sportbalhé foglalta keretbe: a tavaly nyár eleji Fradi-Debrecen bajnoki meccset követõ tömegverekedés és az olimpiai sikereket beárnyékoló doppingügyek. A baloldal ambivalens viszonyát a hazai focihoz Gyurcsány pragmatikusan próbálta megkerülni: a futballhuliganizmus megállítására nemcsak adminisztratív eszközöket sürgetett, hanem még arra is javaslatokat kért, hogy miképp lehetne hasznosítani a milliárdokért beszerzett, de raktárban álló szurkolói beléptetõkapukat. Ütközött a csapatokat fenntartó gazdasági társaságokkal is, amikor nem hagyta, hogy a stadionokat bérleti szerzõdés megkötése és ellentételezés nélkül használják a klubok. A Sport XXI program részletesen foglalkozott a sportlétesítményeket üzemeltetõ, hatalmas adósságokat felhalmozó Sportfolió Kht. helyzetével: az új koncepció szerint a vagyonkezelési jogot a GYISM háttérintézménye ingyen átengedi az érdekelt gazdasági társaságoknak a létesítmény sportcélú hasznosítása fejében. (A végcél az, hogy az ún. olimpiai központokon és a népligeti utánpótlásbázison kívül ne maradjon létesítmény a központi költségvetés kezelésében.)A Bozsik-programot és a Nemzeti Labdarúgó Akadémiát - a labdarúgást féltõ (szak)emberek tiltakozása ellenére - betagolta az utánpótlás-fejlesztés átfogó koncepciójába, és a NUPI felügyeletére bízta. A sporttárca Gyurcsány idejében is támogatta nemzetközi sportesemények megrendezését; az idei nõi kézilabda Eb-hez képest a minisztérium költségvetésének jóval többe fáj a margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda kibõvítése az úszók 2006-os kontinensbajnokságára. Hatalmas bukta lett viszont Baumgartner Zsolt állami támogatásának ügyébõl: az autóversenyzés költségeit az erre a célra alapított állami résztulajdonú cég fedezte volna, ám a tiltakozások hatására "a versenyzõ családja visszalépett" a közös üzlettõl. (Lásd: Kifutó széria, Magyar Narancs, 2004. január 22.) A kábítószer-fogyasztók dekriminalizálása érdekében Gyurcsány minisztersége idején módosították a büntetõ törvénykönyvet, ami az ellenzéki pártok és hangadó ultráik lázas protestálásához vezetett. Gyurcsány többször konfrontálódott a MOB-bal is: a legutóbbi a magyar sportot mélyen megrázó öt athéni doppingügy kipattanása után történt. A helyzet az, hogy az érintett sportszövetségek felelõssége mellett sem a MOB-ét (Schmitt Pál), sem a szaktárcáét (Gyurcsány Ferenc) nem lehet megkerülni.
