Legutóbb Corneliu Poromboiu több országban bemutatott 2007-es filmszatírája, a Volt-e vagy sem? (A fost sau n-a fost?) hívta fel a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy milyen éles ellentétek és indulatos viták jellemzik még ma is az 1989-es romániai események megítélését. Nemcsak a romániai átlagember, a történészszakma is tele van kételyekkel: az egyetlen komoly monográfia szerzője, Peter Siani-Davies inkább csak összegzi az ütköző álláspontokat, önálló narratíva megalkotására a neves brit kutató sem vállalkozik. A sokat idézett könyvből legfeljebb azt tudhatjuk meg, hogy mi nem volt a romániai forradalom, számos kérdésre - így a forradalom ellen harcoló "terroristák" kilétére - továbbra sincs kielégítő válasz.
Az 1989-es romániai események értelmezését három markáns álláspont uralja. Az elsőt még a temesvári forradalmárok és a velük szimpatizáló román és külföldi értelmiségiek, kutatók fogalmazták meg. Megítélésük szerint a forradalom december 15-én egyfajta spontán (tehát civil és tiszta) - az állambiztonság által zaklatott Tőkés László református segédlelkész melletti - szolidaritási megmozdulásként kezdődött Temesváron, majd regionális, bánsági és erdélyi (december 17-20.), végül országos méretű (december 21-22.) népfelkeléssé vált. Ezt az álláspontot tükrözik a ma használatos történelmi tankönyvek is. Temesvár lakosságának bátorsága és a város feltételezett "civil" mássága mára megkérdőjelezhetetlen toposszá vált, s mint ilyen, számos ellentmondást elfed. Így máig megválaszolatlan az a kérdés, hogy a mindenható politikai rendőrség miért nem oszlatta fel december 16-án a lelkész melletti kis létszámú szimpátiatüntetést. Ugyanis épp a hatalom elbizonytalanodása bátorította fel a magyar és román hívőket, majd később a város lakosságát.
Az ellopott forradalom
A legtöbb kérdés nem is a forradalom keletkezésével, hanem a folytatásával kapcsolatban adódik. December 22-én, pár perccel dél után Nicolae Ceausüescu és felesége, Elena helikopterre szállt, elhagyta a fővárost, a Központi Bizottság épületét ostromló tüntetők pedig ünnepelni kezdték a forradalom győzelmét. A diktátor menekülésével azonban a harcok nem értek véget. Mi több, az erőszak csak ezt követően eszkalálódott: míg december 17-e és 22-e között "alig" százötven halálos áldozata volt a temesvári, aradi, lugosi, kolozsvári, nagyszebeni, marosvásárhelyi és bukaresti vérontásnak, a következő öt napban közel ezer civil és egyenruhás személy vesztette életét a jelenkori Kelet-Európa egyik legtitokzatosabb "polgárháborújában".
A temesvári antikommunista forradalmárok (Traian Orban, Mircea Mihalcea, Marius Mioc), valamint politikai támogatóik a népfelkelést "eltérített", "elvetélt" vagy "eltulajdonított" forradalomnak nevezik. 'k december 22-ét, Ceausüescu bukását és a felkelők győzelmét tekintik fordulópontnak. Radu Portocala, Nestor Rates, Marius Oprea, Dennis Deletant, Tom Gallagher szerint a későbbi államfő, Ion Iliescu, illetve a szovjet és/vagy nyugati támogatással körülötte csoportosuló "gorbacsovista" reformkommunisták december 22-e után a Nemzeti Megmentési Fronton keresztül magukhoz ragadták a hatalmat, és kisajátították a forradalmat. Azzal vádolják Iliescut és a Román Kommunista Párt (PCR) második vonalát, hogy elárulták a népfelkelés eredeti célkitűzéseit, alkut kötöttek a titkosrendőrség vezetésével. E kompromisszum része volt az elnöki házaspár hadbíróság elé állítása, néhány óra alatt lezavart pere, majd december 25-i brutális kivégzése is.
A fegyverropogás ezt követően is folytatódott. Bukarestben és néhány vidéki városban december 27-ig - tehát Ceausüescu kivégzése után is - harcok dúltak a "terroristának" kikiáltott, állítólag a diktátorhoz hű különleges fegyveres csapatok és a forradalom oldalára átállt honvédelmi egységek között. Az idézett szerzők szerint az Iliescu vezette ideiglenes kormány a forradalom második fázisában tudatosan manipulálta az eseményeket, félrevezette a közvéleményt. Ennek része volt a "terroristákkal" való riogatás, a katonai alakulatok összeugrasztása - csak a bukaresti repülőtéren folytatott tűzpárbajnak több mint 50 áldozata volt. A "terrorista" diverziót követte 1990 elején az újjáalakult történelmi pártok elleni lejárató kampány, amit március 19-20-án a kiprovokált marosvásárhelyi pogrom követett. (Igaz, arra nem számítottak, hogy az áldozatnak kiszemelt magyar közösség erőteljes válasza miatt jóval több lett a román áldozat és sebesült, mint a magyar.) A folyamat záró akkordja 1990. június 13-15-én a radikális antikommunista diákmozgalom brutális felszámolása - az úgynevezett "bányászjárás" - volt.
A "temesváriak" és a posztkommunisták forradalomértelmezése tehát a december 22-i pillanattól válik szét. Mindkét tábor alapvetően jó és fontos aktusnak tartja az 1989-es temesvári eseményeket. Az új hatalom politikai legitimitásáról azonban elkeseredett vita zajlik, amihez rendszerint aktuálpolitikai ügyek is kapcsolódnak. Az egykori Frontból indult, mára szociáldemokratává vált politikusok - köztük a fiatalabb nemzedékhez tartozó Mircea Geoana - ma is persona non gratának számítanak a Bánság központjában. Az elnökválasztást a minap elbukó Geoana temesvári látogatása legutóbb is heves tiltakozást és utcai konfrontációt váltott ki a városban.
A posztkommunista elit értelmezése szerint a Nemzeti Megmentési Front jelentette az egyetlen reális megoldást. Úgy vélik, az 1989 előtti helyzet miatt - az ellenzéki mozgalmak szinte teljes hiánya, a rendőrállam brutalitása, a demokratikus hagyományok gyengesége, a vezérkultuszra való hajlam - természetes, hogy Ceausüescu bukása után nem alakulhatott ki egy nyugati típusú demokrácia, szükség volt a fokozatos átmenetre. Álláspontjuk szerint a márciusi események, a választási visszaélések és a bányászjárások elkerülhetetlen mellékhatások voltak, amelyek nem veszélyeztették a sikeres politikai átalakulást és a plurális társadalom kiépülését. Az akkori ellenzék szerint azonban 1989 után nem rendszerváltás, hanem politikai és gazdasági hatalomátmentés történt. A Securitate volt szigorúan titkos tisztjeiből lettek a gazdasági élet meghatározó pozícióit a mai napig bitorló új milliomosok, az ifjúkommunisták pedig miniszterekké és megyei tanácselnökökké avanzsáltak.
Beszivárgó revolúció
Létezik azonban egy harmadik, a román közéletben és a médiában egyre népszerűbb interpretáció is. Néhány volt titkosszolgálati vezető, többek között a belső elhárítás 1990 és 1997 közötti irányítója, Virgil Magureanu, illetve több történész - például a nacionalizmusáról ismert Ioan Scurtu, továbbá Alex Mihai Stoenescu és a neves francia Katherine Verdery - egybehangzóan azt állítja, hogy a kommunista diktatúra összeomlása egy katonailag megszervezett, külföldi erők által támogatott puccs eredménye volt.
Meglepő, hogy az utóbbi időben erre az álláspontra helyezkedett több elismert politikai elemző (köztük Anneli Ute Gabanyi), és nem utolsósorban Vlagyimir Bukovszkij volt szovjet disszidens. Azt elismerik ugyan, hogy az 1989-es manőverhez szükség volt a tömegek lázadására, hiszen a nagy összeesküvés eredményességét pont a forradalmi hevület garantálta, ám úgy vélik, a forgatókönyv írói ezt is jó előre bekalkulálták.
Az érvelés a kilencvenes évek óta hangoztatott - de kellőképpen soha nem dokumentált - szovjet/magyar diverzió vélelmén alapul. Korabeli sajtóértesülésekre és a volt román belügyi szervek vezetőinek közléseire hivatkozva a román és külföldi elemzők jelentékeny része ma is úgy véli, hogy a temesvári megmozdulást 1989. december 9-től kezdve megelőzte és előkészítette a "turistának" álcázott külföldi (szovjet és magyar) különleges alakulatok beszivárgása Romániába. Ezek a kiképzett erők robbantották ki aztán a temesvári tüntetéssorozatot, majd 21-én a Ceausüescu által összehívott bukaresti nagygyűlést megzavaró incidenst: a rendezvényen petárdát robbantottak, ami pánikot okozott az összegyűlt tömegben, és megszakította az egyenes adásban közvetített beszédet.
Állításuk szerint Ceausüescu rendszerének sorsáról személyesen a két nagyhatalom képviselői döntöttek a december 2-3-i máltai csúcstalálkozón. Jellemző módon azonban az összeesküvés-elmélet legnépszerűbb közvetítője nem egy tudományos - vagy legalább annak tűnő - mű lett, hanem egy manipulatív, ám kétségkívül hatásos dokumentumfilm (Susanne Brandstätter: Checkmate - Strategy of a Revolution). Az 2004-ben bemutatott műben megszólal többek között a francia hírszerzés korábbi vezetője és Németh Miklós volt miniszterelnök is. Mindketten utalnak arra - Németh inkább félmondatokban -, hogy nem a szovjet titkosszolgálat, hanem a "nyugatiak", elsősorban a CIA állt a romániai események mögött.
Ám nem egészen világos, hogy mi késztette volna a Romániával alig foglalkozó, reálpolitikusként ismert id. Busht arra, hogy kockázatos beavatkozást szorgalmazzon egy elszigetelt országban, amely ráadásul a Varsói Szerződés tagja volt. A film szinte semmire nem ad magyarázatot, csak a kételyek, a mítoszok számát gyarapítja. Néhány éve Richard A. Hall amerikai történész, CIA-elemző is szentelt egy könyvet az 1989-es eseményeknek, amiben meggyőzően bizonygatja, hogy az összeesküvés-elméletek terjesztőinek jelentős része az 1989 előtti belügyi világhoz kötődik. Céljuk a közvélemény megtévesztése és demoralizálása, valamint a forradalmi eseményekben szerepet játszó katonai és titkosszolgálati elit érdemeinek felnagyítása vagy éppen bűnök alóli felmentése.
Pancserek
Bár a romániai és a nemzetközi közvélemény számtalan egymással vitázó értelmezéssel találkozhatott az eltelt húsz évben, már létezik egy olyan, alapos és folyamatosan bővülő dokumentációs bázis, amelyre támaszkodva a történettudomány képes megválaszolni a leglényegesebb kérdéseket. Így a nemzetközi kontextusról egyetértés van a szakmában. A kutatók többsége úgy véli, Románia (és általában Kelet-Közép-Európa) alárendelt, periferikus szerepet játszott a szovjet és amerikai stratégiai gondolkodásban. Máltán nem Románia belpolitikai helyzetéről, még csak nem is az emberi jogokról, hanem Németország újraegyesítéséről tárgyalt a két nagyhatalom.
Az összeesküvés-elméletek hívei legfőképp arra hivatkoznak, hogy a csendes, békés, de nem engedélyezett temesvári szimpátiatüntetést a hatóságok ellenőrzésük alatt tartották, de nem oszlatták fel. Ezt hangsúlyozva több szerző arra a következtetésre jutott, hogy az addig szinte ismeretlen Tőkés mögött jelentős külföldi támogatás állhatott, és tiltakozó akciójának sikeréhez a decemberi 15-e utáni napokban a Securitate hallgatólagos közreműködése is hozzájárult. A nemrég kiadott Tőkés-dosszié azonban az utolsó pillanatig tartó kemény állambiztonsági megfigyelésről tanúskodik, és semmilyen háttéralkura nem enged következtetni.
Valójában a román diktatúra 1989 decemberére már olyan mély bizalmi válságba jutott, hogy a legyengült államapparátust, beleértve a belügyi szerveket, egyszerűen meglepte a határ menti Temesvár - a romániai átlagnál jóval informáltabb, öntudatosabb - polgárainak a megmozdulása. A szervek pánikba estek, szakmai mulasztásokat követtek el, amiket brutális megtorló akciókkal próbáltak eltussolni. A diktátor, aki ekkorra minden realitásérzékét elveszítette, szintén hibát hibára halmozott: a temesvári vérengzést követően, december 18-án kétnapos iráni látogatásra utazott, visszatérése napján pedig televíziós üzenetében a bánsági eseményeket "külföldről szervezett terrorista provokációnak" minősítette. Majd 21-ére "forradalmi" nagygyűlést hívott össze a fővárosban, ami a vesztét okozta.
Ám az 1989-es népfelkelés kirobbanása és győzelme nemcsak egyszeri, gyors lefolyású esemény volt, hanem egy hosszú folyamat végeredménye is. Az 1982-ben a Nemzetközi Valutaalap javaslatára bevezetett takarékossági csomag drasztikusan csökkentette az életszínvonalat, s ezt a lakosság egyre türelmetlenebbül viselte. A merev, ostoba ideológia és a karikaturisztikus elemekkel tarkított személyi kultusz csak még elviselhetetlenebbé tette a viszonyokat. Ha nem is tagadta a kommunista rendszer létjogosultságát, a romániai átlagpolgár 1989-ben már megkérdőjelezte az önellátó nemzeti kommunizmus sikerességét. A rendelkezésre álló levéltári adatok - a Politikai Bizottság üléseinek jegyzőkönyvei, a Securitate háttérelemzései a gazdasági-társadalmi helyzetről - azt mutatják, hogy 1989-re a Ceausüescu-rendszer kifulladt.
A román kommunizmust tehát nem az ellenzéki mozgalmak, nem a KGB vagy a magyar irredentizmus győzte le, hanem egyszerűen leépült, felélte tartalékait. 1989-ben igenis volt forradalom, és nem csak a számtalan tüntetés és a sortüzek miatt. A diktatúra bukását a romániai társadalom igazi katarzisként élte meg. Ahogy Poromboiu filmjének hősei, a kollektív emlékezet is számon tartja, hogy ki mikor - Ceausüescu bukása előtt vagy csak utána - ment tüntetni (a szatíra szereplői hosszú, szőrszálhasogató vitákat folytatnak az események menetéről, az időpontokról, a helyszínekről - a szerk.). Felemelő és felkavaró emlék a '89-es romániai fordulat: ma sem arról szól, hogy mi történt valójában, sokkal inkább a reményeinkről, az illúzióinkról, amiket még mostanság is kivetítünk rá.
A szerző történész.
