Arányait tekintve egyetlen nyugat-európai országban sem volt akkora az emberéletben (több mint 100 ezer zsidó esett a holokauszt áldozatául) és anyagi javakban mérhető pusztítás, mint Hollandiában - s ezt a hollandok azért érezhették a valóságosnál is nagyobbnak, mert lélekben felkészületlenül érte őket. A napóleoni korszak óta nem kellett megtapasztalniuk, mi a háború.
A be nem avatkozás doktrínája
A II. világháború utóéletének három korszaka közül az első a 60-as évek közepéig tartott: az ekkor uralkodó felfogás szerint az ország sokat szenvedett, de az áldozat nem volt hiábavaló. Ezt az alapállást tükrözi az amszterdami Dam téren 1956-ban felállított emlékmű is, amely a megfeszítés és a feltámadás motívumaira épül. Ez volt jószerivel az első olyan emlékmű, amiről nemzeti konszenzus alakult ki: a korábbi történelmi események emlékezete inkább megosztotta, mint egyesítette az ország lakóit. (A spanyolok elleni nyolcvanéves háborúra például a protestánsok a szabadság, a katolikusok a rabság kezdeteként tekintettek.) Mondhatni, a II. világháború teremtett először valódi összetartozás-érzést a világnézetileg az 1960-as évekig mereven megosztott Hollandiában.
A 90-es évek végéig tartó második korszakban a hősies áldozathozatal helyett egyre inkább a pusztításra került a hangsúly. Az amszterdami Auschwitz-emlékmű jól illusztrálja a váltást. Töredezett tükörfelületén darabokra szakad az ég és - mint a rajta lévő feliraton olvashatjuk -, soha többé nem áll össze egésszé. A szemléletváltást egyebek közt az 1961-es Eichmann-per, a hollandiai zsidóság háború alatti sorsát bemutató történeti munkák és a Holocaust című amerikai tévéfilmsorozat (1978) hozta el. Ezek döbbentették rá a szélesebb közvéleményt arra, hogy a zsidóüldözés korántsem csak mentőakciókból állt, ahogy azt a nyilvánosságban addig tálalták.
E két korszakot íveli át Lou de Jong történész munkássága, aki előbb egy tévésorozatban, majd 29 kötetben mutatta be a megszállás történetét. Noha a korszak értelmezéséről bőven voltak ideológiai viták, De Jong megfellebbezhetetlen tekintélynek örvendett, s művét szinte azonnal kanonizálták. Véleménye szerint a német megszállás idején csak két lehetőség közül lehetett választani: vagy a németek mellé, vagy a másik oldalra állt valaki; és a hollandok túlnyomó többsége kiállta az erkölcsi próbatételt. A harmadik korszak e tézis kritikájával vette kezdetét. "Az emberek nem hősök vagy gazemberek, hanem túlélni akaró, korántsem mindig szilárd jellemek" - foglalta össze az új megközelítést Chris van der Heijden a Szürke múlt c. könyvében. Van der Heijden kerüli az erkölcsi ítélkezést, és árnyaltabb képet ad az addig egyneműnek láttatott korszakról. Ezt követte a 2009-ben bemutatott új tévésorozat is, amely példák sorával bizonyította, hogy a német megszállás első időszaka határozott gazdasági fellendülést hozott, és az emberek többsége még sokáig a maga megszokott, mindennapi életét élte.
Ám a hollandiai holokausztra a 70-es években született egy másik válasz is. Az akkori "lázadó" ifjak szinte az egész nemzetet a vádlottak padjára ültették. Azt állították, hogy azért pusztult el annyi zsidó honfitárs, mert az emberek többsége magáénak érezte a fasiszta ideológiát. Az egyre hangosabb baloldali értelmiségiek úgy vélték, hogy az ilyen katasztrófák csak úgy előzhetők meg, ha a minimumra csökkentik az állami ellenőrzést és beavatkozást, és minden eszközzel megvédik a magánszférát. Filozófiájuk sikere okán idővel az állam egésze gyanússá vált, és szinte felmagasztosult a szabályszegés (néha még azt is lefasisztázták, aki lámpát tett a biciklijére). Ha az állam konfliktust szimatolt, nyomban visszavonult. Inkább nem tartott népszámlálást, nehogy vitáznia kelljen azokkal, akiket a lajstromozás a háborúra emlékeztetett. Visszavonatta az AIDS megjelenésekor kiadott figyelmeztetést, mellyel véradástól való tartózkodásra szólították fel a homoszexuálisokat, mert avval támadták, hogy ez egy diszkriminatív "árjanyilatkozat". Nem ösztönözte a holland nyelv tanulására a bevándorlókat, nehogy magára vonja a kulturális relativizmus híveinek haragját, akik óva intettek attól, hogy a többség a kisebbségre kényszerítse a maga kultúráját. E be nem avatkozási politika kései "gyümölcse" a vártnál jóval lassúbb integráció vagy épp a holland békefenntartók szégyenteljes asszisztálása a srebrenicai mészárláshoz.
Követ nélkül
De kései áldozatok voltak azok a túlélők is, akik hosszú éveken át nem beszélhették ki traumáikat. A megsemmisítőtáborok túlélői csak a jövőorientált újjáépítés lelkesedésének lecsengésével, a holokauszttal való szembesülés időszakában találtak meghallgatásra. Az indonéziai japán táborok egykori holland lakói pedig még náluk is rosszabbul jártak: sokáig szinte senkit sem érdekelt, hogy a japán megszállás, később pedig a gyarmati múlt egyoldalúan negatív megítélése miatt úgy kezelték őket, mint akik maguknak köszönhették szenvedéseiket. Történeteik csak a 80-as években kerültek be a köztudatba, és váltak a nemzeti emlékezet részévé. Hozzájuk hasonlóan a homoszexuálisoknak is meg kellett vívniuk a maguk harcát ezért. Szervezeteik már a 60-as években bírálták De Jongot, amiért egyetlen szót sem szentelt a megszállás alatt elhurcolt melegeknek, és követelték, hogy a többi áldozathoz hasonlóan ők is nemzeti emlékművet kapjanak, és képviseltethessék magukat a Damon tartott megemlékezésen. Törekvéseiket - a meleg áldozatok amszterdami emlékművének formájában - csak a jogi egyenjogúsítás után, 1987-ben koronázta siker. (Az eddigi kutatások egyébként nem igazolták, hogy a németek Hollandiában is üldözték, illetve deportálták a homoszexuálisokat.)
Bár a hollandok - az összemosástól való félelmükben - identitásukat mindig is részben a németek ellenében határozták meg, a II. világháború előtt, főként az angol-búr konfliktus hatására, az angolokkal szemben tápláltak erősebb ellenérzéseket. A háború után viszont valószínűleg sok holland egyetértett Mitterrand-nal, amikor azt mondta: "Annyira szeretem Németországot, hogy örülök, hogy kettő is van belőle". E "szeretetet" a háború utáni generáció is átörökölte, és minden adandó alkalommal - például Beatrix és a "nácinak" titulált Claus esküvői ünnepségén - kifejezésre is juttatta. Az ellenszenv a leglátványosabban persze a holland-német futballmeccseken nyilvánult meg, melyek még ma is a háború folytatását jelentik békés eszközökkel: a németektől az 1974-es vb döntőjében elszenvedett vereség máig trauma maradt. És bár mára lecsillapodtak a kedélyek, a Dam téri koszorúzásra a német nagykövetet még mindig nem hívják meg.
Mi történt ott?
A németek 1940 májusában öt nap alatt elfoglalták Hollandiát: a hollandok túl sokáig bíztak a semlegességben, ezért nem erősítették meg időben a hadseregüket. A németek aztán Rotterdam lerombolásával egyértelművé tették, mivel jár a további ellenállás. Bár sokan rossz néven vették, hogy a királynő Angliába menekült, ottani aktív politikai tevékenységével Vilma hamarosan az ellenállás jelképévé vált.
Eleinte a németek megpróbálták megnyerni maguknak "germán testvéreiket", de amikor e kísérlet kudarcot vallott - a holland nácikat 1939-ben 4 százalék támogatta, és később sem sokkal több - 1941-ben megkezdődött Hollandia nácifikálása. A politikai szervezeteket betiltották, a férfiakat németországi munkaszolgálatra kötelezték, és megkezdődött a zsidók elszigetelése, majd elhurcolása. Bár 1942 februárjában az amszterdami lakosság általános sztrájkkal tiltakozott a zsidó negyedben zajló razziák ellen, és később szerte az országban több ezer üldözött talált magának rejtekhelyet, a németek rövid idő alatt elvégezték a "zsidótlanítást". A holland hivatalnokok többsége ugyanis az államba vetett évszázados bizalom alapján korrekten végrehajtotta a németek utasításait. A holland zsidók között is jóval alacsonyabb volt a túlélők aránya, mint a Németországból oda menekültek között, mert az utóbbiaknak már nem voltak illúzióik. Összességében a 140 ezer hollandiai zsidóból több mint százezer (majdnem 80 százalék) nem élte túl a háborút, ami Nyugat-Európában a legmagasabb arány.
Aktív ellenállás csak 1943 után bontakozott ki, és csak a háború végén öltött komolyabb méreteket. A nagy többség a túlélésre rendezkedett be, aminek egyik módja a németországi munkaszolgálat előli rejtőzködés volt: a háború végfázisában vagy ötszázezer ember bujkált. A szövetségesek már 1944 őszén felszabadították az ország déli részét, míg az északi csak a szörnyű "éhínségtél" után, a világháború utolsó heteiben szabadult fel.
