A másfél száz lakosú, három nevet viselő utcából álló Munkástelepen nemrég döntöttek az Erdei Ferenc utca átnevezéséről. Máté Gábor pusztaszeri polgármester azt javasolta a helyieknek, lehetőleg ne politikusnevet válasszanak. Úgy döntöttek, legyen Sólyom. Errefelé, a tájvédelmi körzetben tényleg lehet látni ilyen madarat – meg ezer másfélét. 2010-ben Sólyom László köztársasági elnök is járt itt. A másik két utca: Pacsirta és Árpád. Korábban Árpád is járt itt.
A Budapesttől 136, Szegedtől 40 kilométerre lévő Munkástelep Pusztaszer része. Anonymus szerint Árpád a honfoglaló vezérekkel valahol itt tartott először országgyűlést. Szer mezőváros lett, de a török először 1526-ban, majd a tizenöt éves háború idején is pusztává változtatta. A hódoltság után, 1728-tól Pusztaszer az Erdődy grófi családé lett, mely később eladósodott. Az uradalom Felső-Pusztaszer részét Kecskemét szerezte meg, míg Alsó-Pusztaszer – később Sövényháza, még később Ópusztaszer – területe a Pallavicini őrgrófi családhoz került. Két külön világ: az uradalom, ahogy tudta, akadályozta, hogy Alsó-Pusztaszeren (Sövényházán) összefüggő falu épüljön, és teret nyerjenek a gazdálkodók. A kecskemétiek Felső-Pusztaszerén viszont már 1847-ben volt parcellázás, s a városi közgyűlés határozata alapján 1903-tól 1935-ig több mint 5200 hold került magánkézbe. A betelepülő gazdák zöme Kecskemétről származott, és érkeztek velük béresek is. Közülük sokan télen is maradtak, a tanyákon laktak, ahol tudtak. A gazdák többsége azt akarta, hogy napszámosaik kapjanak rendes telket, ahol építhetnek maguknak saját házat. 96 házhelyet mértek ki 1922-ben. Ez a falu hamarabb épült, mint másfél kilométerrel odébb, a nagy utak találkozásánál Pusztaszer központja. Máté Gábor polgármesternek van olyan 1961-es légi felvétele, amelyen a faluközpontban még alig vannak utcák, miközben Munkástelep odaföntről is rendes, sűrűn beépített településnek néz ki.
Napszámosok építették és lakták, vagyis az egykor felszabadított jobbágyok föld nélküli utódai. Róluk írja Illyés Gyula a Puszták népében, hogy ahol gazdálkodás folyt, szükség volt rájuk, de amikor a jogokat osztották, rendre megfeledkeztek róluk, de azt is megjegyzi, az igazi szakadék nem gróf és paraszt között tátong, hanem az akármilyen pici földet tulajdonló birtokos és a föld nélküli cseléd között.
Az 1990-es kárpótlás tanulságairól azt mondta egy Csongrád megyei politikus, hogy látszik, melyik településen éltek régen többségben a gazdák, és melyiken a cselédek, mert utóbbiak leszármazottai nem nagyon akartak földet, hiszen a tulajdonszerzésnek nem volt hagyománya a családban. Amikor annak próbáltunk utánanézni, hogy készült-e ilyen irányú felmérés, vizsgálta-e valaki, hogyan éltek az egykori napszámosok és leszármazottaik az utóbbi száz évben, még a Szegedi Tudományegyetemen sem találtunk olyan kutatót, aki erről nyilatkozott volna.
Kukoricával, tyúkkal fizetni
Munkástelepen az Árpád utca 5. alatti ház építője, Tábith Márton (1896–1956) nem egyszerű zsellér volt, hanem „kapás”: egész évben dolgozott egy kisteleki zsidó birtokos szőlőjében és pincéjében. Saját háza mellett ő is művelt szőlőt, tehenet, lovat tartott. Négy gyermekük született, a Márton nevű fiú (1921–2002) Munkástelep kimérése előtt egy évvel. Ő 14 évesen előbb pusztaszeri gazdáknál volt cseléd, aztán Hódmezővásárhelyen, 1941-ben pedig elszegődött kubikusnak az észak-erdélyi vasútvonal építéséhez. Ott hívták be katonának. Végigharcolta a háborút, fogságba esett, a Szovjetunióba vitték. A Szovjetunióból való hazatérés után családot alapított, gazdálkodott, majd a környezete számára némileg váratlanul boltot nyitott. „Édesapám megismerkedett a geológiával is. Két évig követ faragott a szocializmus építéséhez” – írja fia, a hatvankilenc éves Tábith Márton a Narancsnak eljuttatott, nem publikált visszaemlékezésében. 1948-ban 800 forint kölcsönt vett föl, és a szülők Árpád utcai házában alakította ki az üzletet. „A szükséges árukat kerékpárral járva vásárolta meg. Hajnalban nyeregbe pattant és irány Szeged, 36 kilométer oda. Megpakolva hazaért dél körül, kicsit pihent és indult Csongrádra újabb áruért” – áll a fiú memoárjában. A választék: só, cukor, cigaretta, konzervek, cukorkák, saját készítésű, a legkisebbik Márton által taposott savanyú káposzta, parafa dugó, kötözőzsineg, petróleum. A szatócsbolt tulajdonosa, amikor lehetett, disznót vágott és szétmérte a húsát, egy időben a kisteleki ÁFÉSZ is vett tőle sonkát. Amikor divatba jött a szoba falára mintát hengerelni, vett mintás hengereket, és bérbe adta. Ahogy tyúktenyésztő szakcsoport alakult, csatlakozott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
