Interjú

Hosszú haldoklás

Temesi József oktatáskutató a felsőoktatás finanszírozásáról

Belpol

A kormány nem jó eszközökkel és nem mindig valós problémák mentén avatkozik be a felsőoktatásba – véli a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója. Az intézményeknek kiszámítható módon járó támogatások egyre csökkennek.

Magyar Narancs: A Corvinus Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központja minden januárban kiadja stratégiai helyzetértékelését. Tavalyi észrevételeikre a minisztérium élesen reagált, finanszírozási adatsorukat hangulatkeltésnek nevezte. Palkovics László államtitkárral legalább a számokban egyetértenek?

Temesi József: Eddig sem volt rossz a viszonyunk a terület államtitkáraival, helyettes államtitkáraival, a kiadványt bemutató konferenciára minden évben meghívjuk őket. A tavalyi minisztériumi közlemény vihar volt egy pohár vízben, nem sokkal a választás előtt nyilván minden kritikára reagálniuk kellett valamit. A korábbi államtitkár, Klinghammer István azt mondta, hogy nem az intézmények közvetlen állami támogatásával, hanem az összes felsőoktatási kiadással kell számolni. Ez szerintünk csúsztatás, hisz a kiadásban például benne van a gyógyításra fordítható OEP-támogatás is, de a friss kiadványban már mindkét adatsort szerepeltetjük.

MN: Ehhez képest a 2015-ös költségvetési tervben önök 6 milliárdos növekményt látnak, míg az államtitkárság 17 milliárdos többletről beszél. Miből adódik az eltérés?

TJ: Fontos kérdés, hogy tervszámokkal vagy tényszámokkal dolgozunk. További nehézség, hogy a költségvetési tervekből vagy beszámolókból nem is olyan egyszerű összeszedni a felsőoktatási kiadásokat. A 17 milliárd például úgy jött ki a minisztériumnak, hogy ebben az évben az intézményekhez rendelték a PPP-támogatásokat. Ez természetesen nem új forrás. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának sorai jelenítik meg az intézményfenntartás állami kiadá­sait, ez az összeg nagyon alacsony, és csökkenő tendenciát mutat. A kormány szempontjából ez a létező legrosszabb mutató, de az OECD, az Eurostat és más statisztikák is erre kíváncsiak.

MN: Ennek az alapján készülnek a nemzetközi összehasonlítások is.

TJ: Pontosan. Előadásában Palkovics államtitkár is elismerte, hogy ez az összeg jelenleg a GDP 0,6 százaléka, amivel az utolsók között vagyunk Európában. Korábban sem álltunk jól, a 2008-as 0,9–1 százalékról indult a folyamatos csökkenés. Európában ez a mutató, az intézményfenntartásra fordított közkiadás számít, mert a felsőoktatást közjószágnak tartják. A kormány inkább a pályázati úton elnyerhető forrásokat, az uniós támogatásokat és a többi, nem fejezeti kezelésű előirányzatot hangsúlyozza, és ez az összeg az elmúlt években való­ban növekedett, most mintegy 50 milliárd forintot tesz ki. Ez nem feltétlenül pozitív fejlemény, mert a támogatások nem normatívak, az intézmények nem kiszámítható módon, hanem pályázat vagy állami kijelölés útján jutnak hozzá. Ráadásul nem mindig lesz uniós pénz, nem jó gyakorlat erre építeni a felsőoktatást.

MN: Kivételezést is lehetővé tesz, hogy a finanszírozás egyre nagyobb hányada érkezik pályázat útján vagy a különböző állami alapokból?

TJ: A konferenciánkon sok felszólaló helytelenítette, hogy a normatív kutatási támogatás eltűnt a rendszerből. Ha a pénz nem jön automatikusan a PhD-hallgatók vagy a minősített oktatók után, az akaratlanul is polarizálódáshoz vezethet. Ez jelen pillanatban még nem bizonyítható, de a rendszer logikájából következik. Persze ez politikai szándék is lehet, elképzelhető, hogy kormányzati cél a legjobbak ki­emelt támogatása. Az alsó részen viszont már ma is leszakadás figyelhető meg, és néhány éven belül elkerülhetetlenné válhat bizonyos felsőoktatási intézmények megszűnése. Erre látszólag egyáltalán nincs felkészülve a kormány. A 2012-es regionális koncepció intézmények összevonásáról vagy megszüntetéséről ebből a szempontból nem volt rossz dolog. Ha kizárólag a finanszírozás és a felvételi keretszámok nyomán, „maguktól” alakulnak a folyamatok, az sokkal kellemetlenebb lesz. Mi általában ostorozzuk a központosítást és a direkt kormányzati beavatkozásokat, de itt azért nem ártana valamiféle policy. Az intézmények elsorvadása azért is várható, mert bárhogyan számolunk is, országos szinten a felsőoktatás állami támogatása már csak a bevételek 40 százalékát teszi ki, 60 százalék az intézmények saját bevétele. És bár az önfenntartó felsőoktatás abszurd ideáljától elfordulni látszik a kormányzat, azt a legújabb stratégia is leszögezi, hogy a jelenleginél több pénzt nem adnak.

MN: Az államtitkár szerint először kell végrehajtani a minőségi átalakítást, azután lehet több pénzt kérni.

TJ: Természetesen minden rendszerben van pazarlás, de az jól látszik, hogy az állami felsőoktatás támogatásának nagy része bérjellegű költség. 2007 óta a közalkalmazotti bérek be vannak fagyasztva, a bértömeg tehát állandó, és mivel egyre kevesebb lesz a hallgató, úgy tűnik, hogy ez magától javíthatja a minőséget. De azt már senki nem vizsgálja, hogy az oktatói fizetések 2007-ben sem voltak versenyképesek, 2015-ben pedig főleg nem azok, sem itthon, sem nemzetközi szinten. A legriasztóbb a fiatalok helyzete, ilyen bérszínvonalon nem lesznek tanársegédek, adjunktusok, de már a PhD-programokba sem ülnek be, a legjobbjaink külföldre ­távoznak. A minőségi átalakításhoz elsősorban bérrendezésre volna szükség, amihez pedig pénz kell. Ilyen irányú rendezési szándékot azonban nem látok, inkább a szakok indítását és működtetését korlátozná az állam.

MN: A csökkenő hallgatói létszám egyébként mennyire függ az adminisztratív beavatkozásoktól, és mennyire a demográfiai folyamatoktól?

TJ: A csökkenés körülbelül 50 százaléka ered a demográfiából. Az érettségizők létszáma valóban évről évre csökken, de 2015-ig ez egyáltalán nem volt drasztikus, igazából mostantól kezdve lesz gond a demográfiával. A beiskolázási számok romló tendenciáinak másik felét a csökkenő államilag támogatott keretszámok, a bekerülési ponthatár egyes szakoknál brutális emelkedése és a hallgatói szerződés magyarázhatja. Ha csak 5-6 ezer érettségiző megy külföldre, a magyar végzettek számához viszonyítva már az is jelentős arány. Itt is felvetődik a kérdés, hogy mennyire volt tudatos kormányzati politika a hallgatói létszám csökkentése. Sokat lehetett hallani arról, hogy a tömeges felsőoktatást a minőséget rombolónak tartja a kormányzat, ezért szűkítene a bemeneten. Ilyen érzéseim továbbra is vannak, még ha konkrétan nem is mondják ki ezt a szándékot.

MN: Folyamatosan emelik a bekerülési ponthatárt, és 2020-tól a nyelvvizsgát is bemeneti követelménnyé tennék.

TJ: Bár a nyelvvizsga megkövetelésének van racionalitása, fontos látni, hogy 2008 óta Európában sehol nem csökkent úgy a hallgatói létszám, mint nálunk. Mindenhol elfogadják azt az EU-s célkitűzést, hogy a diplomások arányát növelni kell a társadalomban. Arra törekszenek, hogy a sokszínűvé vált felsőoktatásba ne csak az érettségiző korosztályt, hanem minél nagyobb mértékben az idősebbeket is bevonják. Magyarországon a „minőségelv” alapján szűkítik a beiskolázási számokat.

MN: Az új felsőoktatási stratégia a finanszírozási rendszert a „feladatfinanszírozás” jegyé­ben alakítaná át. Ez mit jelenthet?

TJ: Teljesen homályosak a stratégiai elképzelések, nem véletlen, hogy ezeket nem is elemeztük részletesen. A 2012-es és 2013-as stratégiai anyagokkal sem igazán foglalkoztunk, és jól tettük, hiszen ezek sorra megbuktak, jöttek az újabb és újabb koncepciók. Egyáltalán nem örülnék, ha a Palkovics-féle anyag is erre a sorsra jutna, szívesen elemezném, de csak jövőre, amikor már látszik, hogy mi valósulhat meg belőle. Az megállapítható, hogy a Fokozatváltás a felsőoktatásban című dokumentum jelen formájában nem felel meg egy kormányzati stratégia formai kívánalmainak. Konkrétumot nem tartalmaz, nem árulja el, hogy az egyes célkitűzéseket milyen forrásból és mennyi idő alatt kívánja végrehajtani. Az egyetlen erős kijelentés az, hogy nem lesz pénz, holott régi törvényszerűség, hogy többletforrások nélkül semmilyen átalakítás nem lehet sikeres. A felvételi rendszerről, a duális képzésről vagy az önköltségen alapuló elszámolási rendről szóló fejtegetések egyelőre nincsenek kibontva, vitára így kevéssé alkalmasak.

MN: Mennyire tartja reálisnak, hogy a duális képzésbe vállalatok is invesztálnak, és ily módon új finanszírozási lábat kap a felsőoktatás?

TJ: Nagy segítség lenne, ha az adórendszeren változtatnának. Az elmúlt évtizedekben az adókedvezmények elégtelensége, illetve a kutatást támogató alapok, járulékok megszűnése volt az egyik legnagyobb gátja annak, hogy a profitorientált vállalatoktól megfelelő mértékű – az állami támogatással összemérhető – pénz áramoljon a felsőoktatásba. Egyelőre viszont az optimista forgatókönyv szerint is 1000 főt tudna fogadni induláskor ez a képzési forma, ami igen kevés a felsőoktatási szakképzésen tanulók számához képest. Ha a ­duális képzés arra lesz jó, hogy a felsőoktatási szakképzés hibáit kijavítva onnan elszívja a hallgatókat, akkor létszámban és pénzben sokat nem nyerünk vele. Minőségben talán, de amíg rendesen kialakul egy ilyen képzési forma, az minimum 5–8 év. Az irány nem rossz, de nem ez a fősodor, és nem ez fogja megmenteni a magyar felsőoktatást. Arra lehet jó, hogy a felsőoktatási kerekasztalnál állandó opponensi szerepben tetszelgő Iparkamarának gesztust tegyen, és az időnként teljesen megalapozatlan kritikáknak véget vessen.

MN: Az is feléjük tett gesztus lesz, ha a kormány megteremti az átjárást a szakképzés és a felsőoktatás között?

TJ: Szerintem ez az átjárás a felsőoktatásnak csak egy periferikus részét érintené, és pozitív dolog is lehetne. Olyan szempontból eli­tista a magyar felsőoktatás, hogy a gyakorlatból egyáltalán nem enged be szakembereket a tanterembe. Ha például egy 50 éves marketingigazgató tanítani szeretett volna a Corvinuson, eddig szinte lehetetlen volt érdeme szerint bevonni az oktatásba, mert az előmeneteli rendszer túlságosan is a tudományos fokozatokra és a publikációkra épít. Nem lenne baj, ha a gyakorlati tudás markánsabban jelenne meg az oktatásban, de attól ne várjunk csodát, ha ez csak a képzés minőségi szempontból alacsonyabb szegmenseiben történik meg.

MN: Meglehetősen furcsán viszonyul a felsőoktatási kormányzat a versenyhez. Miközben a nemzetközi térben harcba indítaná az egyetemeket, belföldön már károsnak tartja a versenyt, és az a célkitűzése, hogy adott szakot csak kevés intézmény oktasson.

TJ: Az elmúlt öt évben azért nem kizárólag legendák mentén kezelte a kormány a felsőoktatást, több valódi problémát is érintett. De megoldásai többsége vagy bürokratikus-adminisztratív jellegű volt, vagy félreértésen alapult. A szakok tekintetében is van igazsága a kormányzatnak. 2005–2006-ban sebtiben és csak az alapszakokra koncentrálva vezettük be a Bologna-rendszert, a szakma egésze tudja, hogy számos hibája van, de senki nem akart hozzányúlni. Emiatt bemerevedett a szakstruktúra, és bemerevedtek az intézményi profilok is. Mivel nincsen versenyszabályozás a felsőoktatásban, rossz versenyek is kialakultak, egészen extrém módon fognak egyes intézmények hallgatókat. A kvázipiaci állapot pedig tényleg azt eredményezte, hogy például gazdálkodás és menedzsmentet 27 intézményben lehet tanulni. Attól én nem várok sokat, hogy a minisztérium majd megbeszéli az intézményekkel, hogy ki milyen szakot szüntessen meg. Ugyanaz a helyzet, mint a finanszírozás oldaláról: ha nem nyúlna bele senki, akkor két, három vagy öt év alatt magától „megoldódna” a probléma. Eddig azért nem oldódott meg, mert belenyúltak, 2000 és 2010 között a kormányzat számos intézményt megmentett. Ha elengedjük a piacot, az sem jó, egy intézmény hosszan tud haldokolni, és eközben sok fájdalmat okoz a környezetének. Jobb lenne, ha a kivezetésnek lenne valamilyen útja, de jelenleg a probléma érzékelésén túl nem látom a világos szándékot a kormányzati anyagban.

MN: A frissen kinevezett kancellároknak lehet szerepük egyes szakok vagy intézmények kivezetésében?

TJ: A kancellár új szakok bevezetését tagadhatja meg, az nagyon durva dolog lenne, ha meglévőket ő vezetne ki. Az akadémiai ügyek elvileg továbbra is a szenátushoz és a rektorhoz tartoznak, a kancellárnak hasonló jogkörei vannak, mint a korábbi gazdasági igazgatónak, csak közvetlenebb kapcsolatban áll a fenntartóval. A minisztérium mondhatja azt a kancellárnak, hogy érveljen az akadémiai vezetésnél gazdaságtalan szakok megszüntetése érdekében, vagy indítson el olyan folyamatokat, amelyek megnehezítik ezek fenntartását. De nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerűen menne.

Neked ajánljuk

Meghalt Schlecht Csaba

  • narancs.hu

A Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, Simicska Lajos jobbkeze, a Kaya Ibrahim-ügy központi figurája 63 éves volt.