A 100 éve született Kádár János (aki igen mélyről, nélkülözések és szenvedések, valamint nem jelentéktelen gazságok, árulások után jutott a hatalom csúcsára és maradt ott több mint 30 évig) 23 éve halott. Ő és a róla elnevezett korszak, a halála óta bekövetkezett minden változás ellenére erőteljesen jelen van, meghatározza életünket.
Itt van a házgyári lakótelepekkel, a metróval, a falusi sátortetős házakkal, a veszprémi, pécsi, gyöngyösi toronyházzal, és általában is a volt pártbizottságok, tanácsok, kultúr- és áruházak „Kádár alatt” készült, többnyire rémes épületeivel, a használaton kívüli, az átépített vagy éppen új tulajdonos kezében lévő, alig megváltoztatott külsejű gyárakkal, tsz- és állami gazdasági központokkal, a budapesti belvárosi alul- és felüljárókkal és a többi építménnyel. (Persze a 60-as, 70-es évek tömegépítészete máshol, Nyugat-Európában, Amerikában sem feltétlenül gusztusosabb.) Másfelől viszont a korát, a létezett szocializmust idéző Trabantok, Wartburgok, Zsigulik, ZIL-ek, IFA-k ritkulnak, mint ahogyan a lakásbelsőket meghatározó NDK-s, jugoszláv vagy más szekrénysorok, konyhabútorok, gigantikus fotelek, kanapék is lassan elhasználódnak. Mindez természetes.
| ||
Már közel sem ilyen magától értetődő – bár közhely –, ahogyan Kádár és kora él az emberekben is. A 40 évnél idősebbek életük nagyobb részét a Kádár-korszakban élték le, iskolai, munkahelyi ismereteiket, élettapasztalatukat jelentős részben az egykori pártvezető több mint 30 éves országlása idején szerezték. Ez azonban más, mint a Kádár-korszakban uralkodó és 1990 után továbbélő mentalitás, közgondolkodás, amit a homo kadaricus világának neveznek.
Nem abban mutatkozik látványosan a kádári örökség, a folytonosság, amit – ilyen-olyan megfogalmazásban – sokan szeretnek hangsúlyozni, hogy az egykori nómenklatúra a ’89-90 előtti politikai pozícióját kapcsolati tőkévé és ezen keresztül vállalkozói, vagyoni tőkévé konvertálta: az ezt igazolni hivatott ismert példák nem éppen meghatározók. Az már inkább áll, hogy a késő Kádár-kor sikeres politikai és gazdasági menedzserei, technokratái érdemi szerepet játszanak a rendszerváltás utáni magyar kapitalizmusban, akár magas státuszú hivatalnokként, akár sikeres vállalkozóként. Ők azonban nem Kádár szellemiségének életben tartói, folytatói, hiszen többségüknek a minimálisan megkövetelt lojalitáson túl – az esetleges párttagság ellenére is – már ’90 előtt sem kellett ortodox vagy akár kádári értelemben kommunistának látszani, azóta pedig gyökeresen más világot építenek, képviselnek.
A rendőrség, honvédség, állambiztonsági szervezetek vezetői és beosztottjaik, egyáltalán a közalkalmazottak és köztisztviselők nem jelentéktelen része szintén hivatalban volt már Kádár alatt, de legfeljebb némely rutinjuk köti őket az egykori első titkár világához – hivatalukban jellemzően a rendszerváltás utáni, mindenkori kormányhoz lojálisak.
Az sem áll, hogy a több mint 30 évig Kádár vezette MSZMP utódpártjának nevezett MSZP ápolná a pártfőtitkár szellemiségét. Nem a már többször megtörtént formális elhatárolódás miatt, hanem mert vállalt, hirdetett és követett normái, minden csetlés-botlás, örökölt szokás ellenére alapelveiben mások, mint amik a most 100 éves Kádár életét, működését meghatározták.
Abban, ahogyan Kádár és kora él a magyar társadalom jelentős részének emlékezetében, és ahogyan országlásának következményei megjelennek a reflexekben, a világról alkotott véleményben, a vágyakban és az elvárásokban, gyakorlatilag semmilyen szerepe nincs annak, hogy vannak néhányan, akik vállalják emlékének ápolását, esetleg politikai örökösként hivatkoznak rá. Ha ma valami hatni akar a Kádár-reputációra, az a hivatásos politika, és a média egyértelműen negatív ítélete, általában a kommunista múlt és konkrétan Kádár bűneinek, sőt bűnözői mivoltának emlegetése. Persze mindez – a jelek szerint – csak a kisebbségnél működik úgy, hogy el is fogadják ezt az ítéletet, a relatív többség magára Kádárra sem veszi át, legfeljebb nem mondja el nyilvánosan a véleményét. És még többen vannak, akik az egykori főtitkár személyétől elválasztva, világszemléletükben viszik tovább a Kádár-éra örökségét.
Zárt gondolkodású
Nehezen szétszálazható, hogy mi közvetlenül a Kádár-korszak hagyománya, és mi az, ami ebből csak ráépült a Horthy-korszak, a dualizmus vagy a korábbi évszázadok örökségére. Az azonban biztos, hogy a kádári gulyáskommunizmus, az, hogy a 60-as évek második felétől leginkább Magyarországon volt élhető a szocializmus, jelentős szerepet kapott a homo kadaricus kialakulásában. A kádári politika, a „közmegegyezés”, miszerint a társadalom tudomásul veszi, hogy nem szól bele a politikába, ennek fejében a hatalom gondoskodik róla, vagyis a lehető legjobbat igyekszik kihozni a szocializmusból, ideértve azt is, hogy eltűri magánstratégiák létezését, a szocialista szervezeteken kívüli pótlólagos jövedelemszerzést is, mindmáig meghatározza a közgondolkodást. Az állam (ideértve az önkormányzatokat is) feladata, hogy garantálja a boldogulást, vélik ma is igen sokan, ugyanakkor – s ez is az örökség része – messzemenően bizalmatlanok minden közhatalommal szemben. A hazai lakosság a volt szovjet blokk többi országának lakosságánál is kevésbé azonosul más csoportokkal a családján kívül – állapították meg a témával foglalkozó szociológusok több mint 15 évvel a rendszerváltás után. Miközben él a hit, hogy a jövedelmek mozgása nulla végösszegű, vagyis egyesek gyarapodása csak mások rovására történhet, az adótudatosság, annak felismerése, hogy a közbevételek és kiadások valamilyen összefüggésben állnak egymással, igen szerény. Innen ered, hogy hiteles lehet az a politikus, aki egyszerre ígéri az adók csökkentését és az állami támogatások, kiadások növelését, amikor pedig kitűnik, hogy nem sikerül száraz lábbal átkelni a tengeren, akkor sem születik meg az adekvát népítélet.
| ||
A Tárki sokat idézett 2009-es, a társadalom értékrendjét vizsgáló jelentésében olvasható megállapítások sem választhatók el a kádári örökségtől. Ez megerősítette, hogy a hazai uralkodó szemlélet a többi rendszerváltó országénál is inkonzisztensebb, azokénál is jobban eltér a nyugat-európaitól, s nem vezethető le sem a volt kommunista országok, sem a földrajzilag közel eső régiók, sem a nyugati kultúra világából. „Magyarország kivétel nélkül minden vizsgált jellemző alapján a zárt gondolkodású társadalom jeleit mutatta, akár a véleménynyilvánítás, a szabadságjogok gyakorlása, a bizalom, a tolerancia vagy a sors irányítása szempontjából vizsgáltuk a kérdést” – írja a jelentés. Minden elemzett szempont azt mutatta, hogy az „átlag magyar” vélekedése a világról távol esik a nyugati kultúrától, ami a legtöbb esetben a kelet-európai országoktól való távolságot is jelenti, a keleti keresztényi értelemben ortodox, némely esetben pedig a dél-amerikai kultúrájú országokéhoz áll közel.
41 százalék
A Kádár-korszakban kialakult értékrend interiorizálása gond nélkül összeegyeztethető Kádár személyének és rendszerének indulatos elutasításával, és persze fordítva is áll a viszony: nem kell homo kadaricusnak lenni ahhoz, hogy valaki elismerje, méltányolja a volt főtitkár képességeit, teljesítményét. Mindenesetre, ha titkos népszavazással kellene dönteni, kinek legyen köztéri szobra, Kádárnak vagy Horthynak, esetleg Ferenc Józsefnek, valószínűleg ma is az MSZMP egykori vezetője kapná a legnagyobb támogatást. Még ha a másik két történelmi személlyel szemben ő ma nem comme il faut, és nincs olyan önkormányzat, amelyiknek eszébe jutna ilyen kérdést feltenni, vagy csak úgy, testületileg eldönteni, hogy a 100. születésnap ürügyén szobrot kell emelni.
Ha a laikus állampolgárnak érvelni kellene a tárgyban, nagy eséllyel akkor is Kádár kerülne ki győztesen, hiszen míg Horthy mellett, túl azon, hogy – mellesleg idegen csapatok nyomán – szerepe volt a ’19-es vörösterror leverésében, nem szoktak tudni sok érdemet felsorolni, addig Kádár erényeit könnyedén elővezetik: az ő idejében garantált volt a munka, a lét- és közbiztonság, szerényen, de kiszámíthatóan éltünk, gyarapodtunk. A Kádárra nem gyűlölettel emlékezők nagy része nemcsak az ’56 utáni megtorlásokat nem köti túl erősen az első titkár személyéhez, de nem vesz tudomást arról sem, hogy a rendszer erényei csak a 70-es évek végéig működtek látszólag töretlenül, az utolsó években ráadásul csak eladósodásból, aztán a 80-as években először csupán a „szinten tartásra” tellett, majd sorra fel kellett adni a vívmányokat, míg a rendszer gazdaságilag működésképtelennek mutatkozva gyakorlatilag összeomlott. A lekerekítő, szépítő emlékezet érthető, hiszen ha a jelen világa nem gömbölyű, s a jövő sem látszik sokkal biztatóbbnak, legalább a múlt legyen közelebb a vágyott harmóniához.
Ha változott is a közhangulat az utolsó években, valószínű ma is hasonló válaszok születnének, mint a Medián 2006-os felmérésekor, amikor a 20. századi magyar történelemben legpozitívabb szerepet játszó politikusi listát toronymagasan Kádár vezette 41 százalékkal (a válaszolók három személyt nevezhettek meg), az utána következő 21 százalékos Antall József előtt (Horthy, Károlyival együtt, 7-7 százalékot kapott). A 20. században legnegatívabb szerepet játszó magyar politikusok között (szintén három megnevezhető személlyel, az összes megkérdezett százalékában) Kádár 12 százalékot, Horthy 20-at kapott, míg az élen végző Rákosi 52-t. Amikor a Medián 2007-ben a történelmi személyek államférfiúi alkalmassága után érdeklődött, a közönség Széchenyi és Kossuth után, Deákot megelőzve Kádárt tette a harmadik helyre. Vásárhelyi Mária az ÉS utolsó számában más felmérések alapján mutatja be, hogy Kádár jelzett népszerűsége halála óta csak javult (2010-ig legalábbis), s a 18 és 30 év közötti fiatalok is szüleikhez, nagyszüleikhez hasonlóan ítélik meg országlása idejét.
Munkás-paraszt fülke
| ||
Eörsi István írta a 90-es évek elején, látva az október 23-i megemlékezéseken szinte a semmiből hirtelen előbukkanó egykori, szélsőjobboldalivá vált forradalmárokat: Kádár örömében pörög a sírjában, mintha az ellenforradalom veszélyeiről hirdetett tanait kívánnák utólag igazolni! A hitében sokszor megrendült, csalódott, olykor cinikus, hatalmi praktikákban machináló, de az eszmében mindvégig hívő kommunista, ha csak az utólagos igazolás érdekelné, ma táncra is perdülne feldúlt sírjában.
A szovjet támogatással létrehozott, a szocializmus, majd kommunizmus megvalósításához szükséges és a korábbi elnyomott osztályok felszabadítására hivatkozó proletárdiktatúrának nevezett berendezkedés egyik legitimáló hivatkozása és hite volt (a rendszer kezdetétől bukásáig), hogy ha nem ők vannak, akkor jön a „Horthy-fasizmus”, az antiszemitizmus, a faji és etnikai diszkrimináció, a sovinizmus, az irredentizmus. A düledező rendszer utolsó éveiben Kádár, Aczél és a régi gárda más tagjai is világossá tették: ebbéli meggyőződésük őszinte. Grósz hírhedtté vált 1988-as fehérterroros beszédében is ez buggyant ki. Ha feltámadnának, nem kellene sokat erőlködniük, hogy egykori félelmüket igazoltnak lássák.
Kádár, ha megfeledkezne a rendszere összeomlását előidéző csőd következményeiről, a mai Magyarországon bizonyítottnak találná a kapitalizmussal együtt járó, az abszolút elnyomorodásról szóló, rég elfeledett és már negyven éve is megmosolygott kommunista tan igazságát, miként a polgári demokráciákat a híd alatt alvás szabadságával leszóló kitételt is.
Más tekintetben is nagy eséllyel látná igazolva politikáját (na, persze, nem Rajk elárulását, az ’56 utáni megtorlásokat, Nagy Imre és társai kivégzését). Az 1990 utáni egymást követő kormányok és ellenzékük nagyobb része ugyanis adottságnak tekintette a homo kadaricust. Kádár népe azt tanulta, hogy az országvezetés legfőbb kötelessége az életszínvonal szakadatlan emelése. Úgy tudja, hogy holmi előretekintő szempontokkal a társadalomnak nem kell foglalkozni, az ilyesmiből eredő feladatokat a politikusoknak úgy kell megoldaniuk, hogy az a hétköznapokat ne zavarja. A nagyobbrészt megalapozatlan jóléti rendszerváltás, a „rosszabbul élünk, mint négy éve” szlogen, a reformok és megszorítások öncélú, gonosz népnyúzásnak minősítése, a soha nem teljesített 5 éves terveket felváltó megvalósíthatatlan választási blöffök (14. havi nyugdíj, évi 7 százalékos növekedés, egymillió új munkahely) mind erre a rugóra jártak. (Még ha nem csak Kádár országában hajlanak is ilyen vétkekre a politikusok.)
Kádár, ha feltámadna, feltehetően elmondaná: hitt abban, hogy a lehetőségekből a legjobbat hozza ki, s ehhez a nyugati demokráciákétól eltérő eszközöket használt, meggyőződésből, egyebek között, mert a rendkívüli feladatok nem szokványos eszközökkel oldhatók meg. Miért volt rosszabb az évente egyszer-kétszer ülésező díszparlament, a rendeleti kormányzás, a törvényeket helyettesítő elnöki tanácsi rendeletek rendszere, mint a folyamatosan működő törvénygyár, ahol a kétharmados többség többnyire csak a nevét adja az egykori Politikai Bizottsághoz hasonlóan szűk grémiumban eldöntött ügyek törvénybe foglalásához? – kérdezhetné. Mennyiben különbek a mai politikai halandzsák az MSZMP-hez köthetőknél? – vethetné fel. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megnevezés más minőség-e, mint a fülkeforradalom? A közmegegyezés bűnösebb, hamisabb kifejezés-e, mint a nemzeti együttműködés rendszere? A bűnöző kommunista rendszer törvénybe iktatása, a Rákosi-korszak, az ’56 utáni megtorlások, a 60-as, 70-es, 80-as évek összemosása árnyaltabb történelemszemléletet tükröz-e, mint a Horthy-fasizmus egykori terminológiája vagy az ellenforradalom három fő okáról szóló kánon? A választók kevesebb mint felének szavazatával hatalomra került kormány állandó hivatkozása az ország kétharmadára vajon nemesebb hazugság-e, mint a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a haladó értelmiség nevében hatalmat gyakorolni? A vélt vagy valós középosztály érdekei jegyében kormányozni humánusabb-e, mint a vélt vagy valós munkásosztály érdekeire hivatkozva? A lehetőségekhez igazítva csak viszonylag alacsony szintű, de általános létbiztonság, lassú gyarapodás rosszabb volt-e, mint a mai hatalmas társadalmi különbségek, az egzisztenciális bizonytalanság? És a kultúra? Mit fogyasztott egykor a nép, és mit ma? A sor folytatható.
Rendszerkülönbség
Az iménti szöveg részleteiben sok az igazság, de az egész mégis hamis, hiszen többségében rossz, téves kormányzati döntéseket, magatartást állít szembe egy működésképtelennek bizonyult rendszer immanens tulajdonságaival, kiemelve az utóbbi néhány átmeneti, már a bukás előtt tarthatatlan vívmányát. A kapitalizmus és a parlamenti demokrácia, finoman szólva sem a jó rendszer – csak működik, szemben egyetlen megvalósult alternatívájával, a szocializmussal. A piacgazdaság, különösen megfelelő alrendszerek nélkül, szociális, kulturális ügyekben brutálisan antihumánus tud lenni, de a szocializmus, a személyes szuverenitás, a szabadságjogok felszámolásával, radikális korlátozásával egészében az.
Nem mellékes, hogy az elmúlt 22 év kormányai, akármilyen hibákat követtek is el, demokratikus választásokkal kerültek hatalomra, nemegyszer éppen a homo kadaricus megalapozatlan igényei, várakozásai szerint – de a csalódások nyomán leválthatóknak bizonyultak, míg a kádári berendezkedés diktatúra volt, ha fennállása nagyobb részében viszonylag puha is, és csak rendszerként tudott megbukni. Demokratikus úton hatalomra került kormány is tehet erőteljes lépéseket az autokratikus berendezkedés irányába, államosításokkal, protekcionizmussal és más eszközökkel torzíthatja a gazdaság működési feltételeit, de ez devianciának minősül, szemben a szocializmussal, ahol mindez a rendszer nélkülözhetetlen része. Mostanság persze erről a – nem mellékesen kádári utánérzeteket is produkáló – devianciáról érdemes többet beszélni, hiszen a két rendszer összehasonlítása a szocializmus elmúltával nem napi aktualitás.
