"Ugyanúgy jártunk a strandra, fürödtünk, fociztunk, lábteniszeztünk. Mintha soha, senkit nem lőttek volna bele a vízbe. Nagybátyámnak volt talán a leghevesebb reakciója: nem szívesen beszélt magyarul, holott magyarok voltunk. Emiatt sokat vitatkoztam vele" - Havas Péter megkönnyebbülten mesél a Bambi kávézó teraszán. Fél órája még a Pest Megyei Bíróság Fő utcai tárgyalótermében, főleg szélsőjobbos hallgatóság előtt vallott arról, hogyan gyilkolták meg 1942-ben Újvidéken a nagymamáját.
Amikor tanúskodni hívták, rövid ideig elgondolkodott azon, nem kellene-e hagyni az egészet. Ahogyan édesanyja előtt például élete végéig nem lehetett kiejteni a nagymama nevét. Az éjjel nem tudott aludni az izgalomtól. De most örül, hogy tett valamit Weisz Ilonáért, akit betegen, ágyban fekve lőttek agyon a csendőrök. Tőle tanult meg magyarul.
1942. január 23-án, az újvidéki razzia harmadik napján két csendőr kopogtatott be a Rákóczi (akkor Futaki) út 40.-be. Fekete ruhát, tollat viseltek. Egyikük a kapunál maradt, a másik hangosan ordítva állította fel a családot: az akkor tíz és féléves Havas Pétert, édesanyját, nevelőapját, nagybátyját. Havas Péter nagybátyja beteg volt, ezért visszament lefeküdni. "Nagyanyámat, aki nagybetegen feküdt, nem hajtotta ki igazoltatni. Amikor azonban meglátta, hogy nagybátyám visszafeküdt, 'Majd adok én neked betegséget!' felkiáltással kilökte az előszobába, és háromszor vagy négyszer fejbe vágta puskatussal. Anyám megkérdezte tőlük: kell-e valamit magunkkal vinni. Nem lesz rá szükségük, mondta a katona. Egy pulóvert még gyorsan rám adott. Kivittek egy teherautóhoz. Felkapaszkodtunk. Kivittek minket a strandra. Nagyon, nagyon hideg volt" - mondta Havas a bíróság előtt.
A család nem tudta, hova és milyen célból mennek, kivéve a nagybácsit. "Megyünk a halacskákhoz" - mondta ő. A strandon egy kerítés húzódott, azon túl egy kavicssor. "Aki túlment a kavicssoron, azok közül nagyon kevesen maradtak életben."
Sorba állították őket. Húsz percig dermedt csendben álltak. Akkor váratlanul valami történt. Visszaszállították őket az autóba, és a leventeotthonba vitték. Száz-száztíz embert gyűjtöttek ott össze. Több tiszt volt a színpadon, egyikük beszélt. Tévedést említett, és elnézést kért a jelenlévőktől. Havas Péter és majdnem az egész családja megmenekült.
Már sötét volt, amikor visszavitték őket a házukhoz. Egy ismerős asszony, Margit jött ki épp, kezében a nagymama kék kabátjával. "Anyám odaszaladt hozzá, hogy mi van. A katonák mondták, hogy nyugodtan válogasson, mert ezek már úgyse jönnek vissza." Bementek a házba. A hálószobába anyja lépett be elsőként, nyomában a tízévessel. Vér, csont- és velődarabok mindenütt. "Nagybátyám ordított, hogy megölték az anyámat. Nem lehet elfelejteni. Miért kellett a razzia lefújása után kimenni a strandra? Miért ment vissza ez a csendőr, és lőtte le a nagymamámat? Feltehetően parancsba kapta, hogy aki otthon marad, azt le kell lőni" - következtet Havas a bíróság előtt.
A szomszédok elmondása szerint Weisz Ilonát a lábánál fogva húzták ki a házból, majd órákon át vérbe fagyva feküdt. Szánkóra rakták, és elvitték. Aznap éjjel nem aludt a család. Csomagoltak, másnap az első vonattal Budapestre mentek. Később a nagynénje viszszament, hogy megkeresse a nagymama holttestét. Nem találta.
Varga Béla bíró sajátos kérdésére, miszerint haragszik-e a vádlottra, vagy megbocsát neki, Havas Péter méltósággal felelte: nem kíván válaszolni.
Nem elég
Weisz Ilona egyike volt annak a körülbelül 3500 embernek, akit Újvidéken és a Dél-Bácskában magyar csendőrök és katonák három nap alatt gyilkoltak le. Az áldozatok szerbek vagy zsidók voltak, köztük 147 gyerek. A délvidéki razziát Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a magyar királyi honvéd vezérkar főnöke rendelte el. A korszakot legjobban ismerő történész, A. Sajti Enikő vonatkozó művei szerint összefüggés volt Ribbentrop január 6-i látogatása és a tisztogatás között. A német külügyminiszter a magyar hadsereg keleti fronton való bevetését követelte. A kormány valószínűleg azért indította el a partizánvadász akciót, hogy a németek előtt bizonyítsa: a magyar hadseregre itthon is szükség van. Horthy január 10-i levelében arra kérte Hitlert, hogy csak korlátozott csapatkontingenst küldhessen keletre, mert a Balkán "tele van bizonytalansággal".
Szombathelyi Grassy József vezérkari ezredest a zombori 15. gyalogdandárral Újvidékre küldte. A razziát végző karhatalmi erők vezetését Feketehalmy-Czeydner Ferencre bízta; ő terjesztette ki a razziát Újvidékre.
Január 20-án éjjel Grassyék körbezárták a várost. Plakátok jelentek meg mindenhol: kijárási és gyülekezési tilalmat rendeltek el, mindent el kellett sötétíteni, bezárni a kapukat, kikapcsolni a rádiót. Elnémultak a harangok is. A várost körletekre osztották. Az eligazításon Grassy ismertette a razzia céljait: a szerb ellenállók (csetnikek), kommunisták felkutatása, igazoltatása, bekísérése, ellenszegülés esetén a "legszigorúbb fegyverhasználattal való megtorlás". A nyolc körletben hat-hétezer "gyanús" személyt, köztük gyerekeket, nőket és időseket fogtak le, és vittek valamilyen gyűjtőhelyre. Innen szállították őket a leventeotthonba, ahol újvidékiekből álló igazolóbizottság működött. Akiket halálra ítéltek, a strandra szállították, lelőtték, majd a Dunába dobták. De az első két nap nem eleget. A razzia második napján, 22-én este Grassy eligazítást tartott. Az "eredményekkel" elégedetlen volt, a tiszteket pipogya viselkedésük miatt szidta, és erőteljesebb megtorlásra szólította fel a razziázó egységeket. Ezen az estén mondta Grassy, hogy "úsz-szon el a piszok". Azt is mondta, hogy a kordonon átmenőket le kell golyószórózni, az ablakban megjelenőket pedig lelőni. Eközben a magyar parlamentben többen emeltek szót az öldöklés ellen, és jelentős volt a külföldi tiltakozás is. Szombathelyi 22-én utasította Feketehalmy-Czeydnert az atrocitások beszüntetésére.
Ennek azonban az ellenkezője történt: reggel tíz órától beindult a nagyüzem, katonák és csendőrök vegyesen hordták az embereket a strandra. A kutató, begyűjtő és az embereket a leventeotthonba, majd a strandra kísérő járőrök közül tízen-tizenketten alkottak egy csoportot. Ezeknek a csoportoknak a vezetője csendőr- vagy rendőrtiszt volt: a parancsnok irányította és ellenőrizte a járőrök munkáját.
Bizonyítékok
Ilyen csoport parancsnoka volt dr. Képíró Sándor csendőr százados is, aki 1942. január 20-án érkezett Újvidékre. Az 1914-ben Sarkadon született jogász a makói csendőrtiszti iskolában tanított. Amikor a Narancs két éve Újvidéken járt, hogy az esettel kapcsolatos szemtanúkat és dokumentumokat keressen, túlélő beszélgetőpartnereink jól emlékeztek a nevére, mert alá tartozott az egyik körlet: a Futaki és a Zsidó utca környéke, ahol a zsinagóga is található (lásd: A leúszó szemét, Magyar Narancs, 2009. október 29.).
20-án este Gaál Lajos csendőr alezredes a városba érkezett csendőrtiszteknek, köztük Képírónak is eligazítást tartott a báni palotában. Felsőbb parancsra hivatkozva hangsúlyozta, hogy Újvidéken nem szabályszerű razziát, hanem kifejezetten tisztogatást kell végrehajtani, és a jogtalan fegyverhasználat is megengedett. Az elhangzottakat Képíró Sándor és Kun Imre csendőr százados aggályosnak találta, ezért Gaáltól írásban kérték a parancsot, amit ő megtagadott. 22-én Képíró is részt vett Grassy eligazításán. 23-án Képíró csendőrei - a 2009-es vádirat szerint - négy embert lőttek le "indokolatlanul": a Steinberger házaspárt, az ágyában fekvő Weisz Ilonát és Scheer Ferencet.
Képíró utasítására egyik kutató járőre őrizetbe vette Máriássy Mihályt és Máriássy Sámuelt, akikről a környékbeliek azt állították, hogy a magyar csapatok 1941. áprilisi bevonulásakor a honvédekre fegyverrel támadtak. Sógoruk egy rendőrtiszt volt, aki rokonai szabadon bocsátását igyekezett elérni Képírónál, amit az megtagadott. A fivéreket később több száz más emberrel együtt kivégezték.
A vádirat szerint Képíró Nagy János főhadnaggyal a II. Rákóczi Ferenc utcában ellenőrizte a beosztottak tevékenységét, amikor találkoztak egy kb. 30 fogolyból álló csoporttal. Képíró megkérdezte a sofőrt, elviszi-e az összegyűjtött foglyokat a strandra. A sofőr elvállalta, a halálra ítélteket Nagy is elkísérte. A strandon Nagy jelenlétében sortűzzel megölték őket. Ezek miatt a vádpontok miatt vádolja az ügyészség Képíró Sándort a Btk. 165. §-ába ütköző háborús bűntett elkövetésével.
Képíró már két korábbi perben szerepelt a razzia miatt. Az 1943-44-es perben, melynek Képíró a XIII. rendű vádlottja volt, előkerült a Steinberger házaspár meggyilkolása. Amikor ellenálltak az igazoltatásnak, a járőrök megölték őket. Képíró nem vizsgálta ki az ügyet, mert Gaál kijelentése miatt azt gondolta, fölösleges lenne. Ezt a védekezést azonban a haditörvényszék visszautasította: Képíró tudta, hogy Gaál tisztogatást akar, és ennek végrehajtását a szolgálati szabályzat értelmében meg kellett volna tagadnia. A 44-es ítélet foglalkozik a Máriássy testvérek halálával is: a törvényszék nem fogadta el Képíró védekezését, miszerint nem tudta, hogy nem a leventeotthonba viszik őket igazoltatni, hanem a strandra, lelőni.
Védekezés
1948-ban egy másik perben újabb ítélet született Képíró ellen. Nagy János 1948-as népbírósági perének megállapításait azonban a történész szakértők aggályosnak nevezték a jelenleg folyó perben. A Képíró ellen valló Nagy János ügyében ugyanis a '48-as szegedi népbírósági tanácsot törvénytelenül állították fel: a testület valójában pártbíróságként működött, a vallomások kényszer hatása alatt születtek, ezért az ítéleteket semmisnek kell tekinteni. Zinner Tibor szakértő szerint Nagy fenyegetés hatása alatt tett vallomást, a kihallgatottnak előbb arról kellett beszámolnia, kit ismer, így jöhetett szóba az egyetemről ismert Képíró Sándor neve; és így születhetett a történet a harminc fogoly kivégzéséről. Más kérdés, hogy az 1948-as per körülményeinek elemzése kerülőút, és a per lényege szempontjából sehová sem vezet. Szakály Sándor történész ennél is tovább ment, amikor azt állította: semmi sem támasztja alá, hogy a volt csendőr százados fegyverhasználatra parancsot adott volna.
1944-ben Képírót a Horthy-hadsereg jó hírnevének megsértéséért elítélték, de tízéves fegyházbüntetését nem töltötte le, a német megszállást követően német nyomásra Horthy pertörlést rendelt el. Képíró ebben a perben azt vallotta, hogy nála egyetlen fegyverhasználat volt, "éspedig oly módon, hogy valaki megfogta egy csendőr szuronyát, mire az keresztülszúrta. Atrocitásról nincs tudomásom. Az én embereim kb. 150-200 embert tartóztattak le."
Képíró védekezése kettős: egyrészt többször azt nyilatkozta, hogy nem tudott arról, mi zajlik a városban. Másrészt viszont azt, hogy írásban kérte a parancsot. Ha azonban nem tudta például, mi történik az átadott Máriássy testvérekkel, miért kellett korábban írásban kérnie a parancsot? Az ügyészség szerint miután Gál közölte Képíróval és Zöldivel, hogy a razziát az írásbeli rendeletektől eltérően kell végrehajtani, Képíró ennek megfelelően adta tovább az utasítást alárendeltjeinek.
A "nem tudta, mi zajlik a városban" védekezést jelentősen gyengíti a június 20-i tárgyalási napon ismertetett, a '43-44-es perből idézett tanúk beszámolója, miszerint a katonák egy kacsintásból is értették, hogy nem a leventeotthonba, hanem a strandra kell szállítani az összegyűjtött személyeket. A szekszárdi csendőriskola egyik növendéke, akit egy helyi lakosnál szállásoltak el, elmondta: parancsot kaptak, hogy az összes zsidóval és a magyarul nem tökéletesen beszélő szerbekkel is végezzenek a környéken. Varga Béla bíró kommentárja szerint ezek után egyértelmű, "katonáink január 23-án milyen konkrét parancsot kaptak". A bíró különben elcsukló hangon foglalt össze egy tanúvallomást, melyben egy édesanya vallott gyermekei lemészárlásáról.
Képíró korábban többször azt állította: a Duna-parti atrocitásokban csendőrök nem vettek részt, csak katonák, ő maga pedig a vádakkal ellentétben éppenséggel zsidókat mentett Újvidéken: a Rex Szállót tulajdonló Tanurdzic családot egy zászlós vitte volna engedély nélkül a Dunához, ám ő elzavarta, mondván, nincs ellenük semmi vád. (A Narancs sikertelenül próbálta elérni a legközelebbi, Svájcban élő Tanurdzic-hozzátartozókat.)
Amikor Képíró a tárgyaláson is elmesélte a történetet, a bíró viszszakérdezett: nincs-e itt ellentmondás, hogy a hoteltulajdonosokat elengedte, míg az elfogott fivéreket állítása szerint azért nem engedhette szabadon, mert nem volt rá jogköre. Képíró azt felelte: nem emlékszik erre. Ügyvédje, Zétényi Zsolt segítette ki védencét: a Máriássy testvéreket egy csendőr vette őrizetbe jogszerűen, míg a szállótulajdonosokat egy katona akarta elvinni. Képíró a tárgyaláson korábban szemenszedett hazugságnak nevezte azt is, hogy köze lett volna a harmincfős csoport Duna-partra szállításához.
Így lett meg
Képíró Sándorra a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ bukkant rá 2006-ban. Egy glasgow-i pubban egy volt csendőr dicsekedett azzal, hogy hány zsidót öltek meg Újvidéken. A Wiesenthal Központ munkatársai a háborús bűnösöket kutató Utolsó Esélyt Akció keretében felkeresték a férfit: ő számolt be arról, hogy egy nála magasabb rendfokozatú csendőr ma is Magyarországon él. 2006-ban Efraim Zuroff, a központ igazgatója sajtótájékoztatót szervezett Képíró lakása elé, amely a Frankel Leó utcai zsinagógával szemben van. Azzal vádolták Képírót, hogy habár embert nem ölt, a csendőrjárőrök egyik vezetőjeként a háborús bűnösség felelőssége terheli a zsidók és szerbek kivégzéséért. Zuroffék azt is állítják, hogy 1944-ben az SS-szel tért vissza Magyarországra, és részt vett a zsidók deportálásában - erre semmilyen bizonyíték nem utal. Képíró a negyvenes években Argentínába távozott, 1996-ban települt haza.
