Magyar Narancs: Kinek kellett volna meglátnia a problémát? Miért nem működik ilyenkor a gyerekvédelmi jelzőrendszer?
Szilvási Léna: Azoknak a kerületeknek, ahol ez a gyerek is bóklászott, van utcai szociális szolgálata. Nem tudom, mi történt, és nem is akarom itt senkinek a felelősségét firtatni, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy a kerületi szocmunkások ne találkoztak volna vele, illetve a családdal. Nem kizárt ugyanakkor, hogy a jelzés eljutott a gyerekjóléti rendszerhez, de az nem tudott reagálni: például, mert a szülők nem magyar állampolgárok. Ilyen esetekben nemcsak az arra kötelezettek, de akár a BKV munkatársai is jelezhetnek a gyerekjóléti rendszernek - mint ahogy ez bizonyos helyeken meg is történik. De ha kiderül, hogy a családnak nem abban a kerületben van az állandó tartózkodási helye, ahová a jelzés befutott, akkor kicsi az esély, hogy érdemi lépés történjen. Ha más országok állampolgárairól vagy olyan szülőkről van szó, akik illegálisan tartózkodnak Magyarországon vagy önkényes lakásfoglalók - olyanok tehát, akik maguk is bujkálnak a hatóságok elől -, nehezen alakul ki kapcsolat a szülőkkel. Így pedig nagyon nehéz bármire is rávenni őket: például, hogy járassák a gyereket iskolába. Ezek amúgy is kényes helyzetek, hiszen lehet, hogy a gyerek munkája a család egyetlen megélhetési forrása. A nagyobb baj szerintem az, hogy a kevésbé kritikus helyzetekben is könnyen kieshetnek gyerekek a gyerekjóléti rendszerből. Tény ugyanakkor, hogy sok egyedül kószáló gyerek bejutott és bejut a TEGYESZ (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat; Budapesten ez a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat - a szerk.) átmeneti otthonába. A fővárosi TEGYESZ-ben évente több száz olyan gyerek fordul meg, aki vagy vidéki gyerekotthonokból szökik, vagy akár a szülőkkel együtt érkezik külföldről. Az ilyen helyzetbe került gyerekek miatt lenne szükség Budapesten egy valódi krízisotthonra, egy olyan intézményre, amelyik a szülőkkel is kommunikál.
MN: Azoknál a gyerekeknél tehát, akiknek a szülei nem migránsok, de nem is magyar állampolgárok, lényegében eszköztelen jelenleg a gyerekvédelmi rendszer?
SZL: Jogi értelemben nem eszköztelen, és ezeknek a gyerekeknek is joguk van a gyerekvédelmi szolgáltatásokhoz - más kérdés, hogy a szakemberek mennyire képesek elérni e családokat. Az utcai szociális munkások mindenképp tudnak valamit segíteni, de a gyermekjóléti rendszerbe valószínűleg nem tudják eljuttatni ezeket a gyerekeket.
MN: Mi a helyzet azokkal a családokkal, akik azért kerülnek ide vidékről, mert ellehetetlenült a lakhatásuk, és itt keresnek valami megoldást?
SZL: Ez az egyik legnagyobb gyermekvédelmi vagy gyermekjogi probléma: a szociális munka eszközeivel nem tudsz lakhatást biztosítani, anélkül pedig kevés a remény a helyzet tartós rendezésére. Ezekben a Pestre menekülő családokban általában már a felnőttek harmadik generációja tartósan munkanélküli. Itt aztán hihetetlen nehéz helyzetbe kerülnek, mert a gyereknevelés költségei mellett valamiféle lakhatást is meg kell fizetni.
MN: Hány ilyen család lehet ma Budapesten?
SZL: Országosan 60-70 ezer gyerek van, aki mindenféle módszertan szerint mérve is mélyszegénységben él - és ebből a szempontból mindegy, hogy aprófalvas településeken vagy már a nagyvárosokban. Összesen viszont nagyjából 200 ezer hivatalosan is veszélyeztetettnek nyilvánított gyerekről beszélhetünk, akiket a gyámhivatalnál már valamilyen családi vagy más ok miatt védelembe vettek, vagy velük kapcsolatban valami más gyámhivatali intézkedés történt. A két halmaz nem fedi teljesen egymást. Azt mondhatjuk, hogy arról a hatvan-hetvenezer mélyszegénységben élő gyerekről lényegében lemondott a társadalom. Az én becslésem szerint ennél több, nagyjából százezer kritikus helyzetben lévő gyerek él ma Magyarországon: vagy a szülőknek nincs megnyugtató lakhatásuk, vagy illegális bevándorlók, vagy a gyerek éppen szökésben van abból az intézményből, ahol elvileg ellátást kap, de rosszul érzi magát, mert különben nem szökött volna meg. Ezzel a százezer gyerekkel, az ő életük alakításával kapcsolatban a gyerekjóléti rendszer most kevés eredményt tud felmutatni.
MN: Felteszem, a problémákat hatékonyabban lehetne kezelni helyben, még azelőtt, hogy ezek a családok nekiindulnának a világnak - ami a legtöbbször Budapestet jelenti.
SZL: Ez nyilvánvaló, de azt azért leszögezhetjük, hogy Budapesten erősen indokolt lenne létrehozni egy olyan krízisközpontot, amelyik ezekkel a gyerekekkel foglalkozik. Ami nem jelenti azt, hogy a szülőkkel vagy azzal a háttérrel ne kellene foglalkoznia, ahonnét az a gyerek a fővárosba került.
MN: Szóval nem egy újabb - csak éppen átmeneti - gyerekotthonról beszélünk.
SZL: Inkább egy olyan intézményről, amelyik bentlakást is biztosít, de emellett a szolgáltatásai országos hatókörűek, tehát a gyerekek problémáinak megfelelően tud rugalmasan ügyeket intézni, utánamenni a szülőknek, a családnak vagy annak az otthonnak, ahonnan a gyerek eljött. Nyilván ez sem tudná megoldani mindenki problémáját, de legalább lenne egy fogadó fél. Ki kellene lépni ebből a "kinek az illetékessége, kinek felelőssége?"szemléletből, mert ezek a gyerekek már kiszakadtak ebből a fajta ellátórendszerből, nekik már a saját jogukon, és nem területi alapon van szükségük segítségre. Alapvetően kamaszokról beszélünk - ez a kor jelenti nagyjából az utolsó esélyt, hogy intenzív beavatkozással másik sínre tereljük az életüket, mint amilyet általában az ilyen, már elkallódott és sokat vesztett gyerekek sorsa kínál. Emellett minden nagyobb városban kellene, hogy legyenek olyan krízisteamek, amelyek két-három hónapig intenzíven jelen tudnak lenni egy ilyen gyerek életében: legalább ennyi idő kell ahhoz, hogy megtapasztalja, vannak más lehetőségek is. Jelenleg az ellátórendszer nem rendelkezik ezekkel az intenzív eszközökkel. A kallódó családoknál ugyancsak beavatkozást igénylő kritikus pont a gyerek születése. Kilenc hónap alatt az anya találkozik védőnővel, orvossal, ultrahanggal - és mégis az látszik, hogy nagyon sokszor nem sikerül elég eszközt fölvonultatni az anya támogatására. Újra kellene gondolni a védőnői rendszer, a gyerekjóléti rendszer meg a civil szféra összefogását, hogy ezek a fiatal anyák még véletlenül se kerülhessenek olyan pályára, hogy ne tudják elkezdeni fölnevelni a gyerekeiket. A nálunk fejlettebb országokban gyakorlatilag nem kerülnek be csecsemők a gyerekvédelembe - ez ugyanis megelőzhető a szülők támogatásával. Nekünk is minden eszközünk és minden tudásunk megvan ahhoz, hogy egy terhes nőt segíteni tudjunk abban, hogy képes legyen fölnevelni a gyerekét. Lehet, hogy nincs lakása, vagy nem tudja kifizetni az albérletét - ez meg a települések dolga lenne, hogy mellé álljanak, és kialakítsák ennek a feltételeit. Évente nagyjából kilencvenezer gyerek születik: egy átlagos, néhány ezres lélekszámú településre jut két-három gyerek, akiket ilyen módon támogatni kellene.
MN: A szociális szakmában - a vezetők legalábbis - gyakran büszkén emlegetik a fejlett védőnői hálózatot.
SZL: Persze, és a gyerekjóléti rendszerünk is kimagasló a volt szocialista országok között. Említhetjük az óvodát is: a fejlett országokhoz mérhető az óvodába járó gyerekek aránya. Egy idei UNICEF-felmérés mégis azt mutatja, hogy bár Magyarország viszonylag sokat költ ezekre a szolgáltatásokra, a gyerekek deprivációjának szintje és aránya roszszabb, mint Bulgáriában vagy Romániában. Nálunk általában nem mérik olyan magasnak a gyerekszegénységet, de nagyok a területi egyenlőtlenségek. Az UNICEF jelentése annyiban talán reálisabb képet ad, hogy a gyermeki szükségletek felől közelít. A gyakorlat is azt mutatja, hogy hiába van közel 4000 védőnő és ugyanennyi szociális munkás, családok tömegei csúsznak bele nagyon nehezen kezelhető helyzetekbe.
MN: Nekem úgy tűnik, ha baj van, akkor azért a gyerekvédelmi rendszer a legtöbbször működésbe lép.
SZL: Igen, de miért csak akkor? Miért kell megvárni, amíg a gyerek már kétéves, de még nem beszél? A középosztálybeli családoknak általában kevésbé van szükségük a védőnői szolgáltatásra: miért nem csoportosítjuk át ezeket az erőforrásokat oda, ahol sokkal inkább szükség lenne rájuk? A területi egyenlőtlenség igaz a védőnői ellátottságra is: éppen ott kevesebb a védőnő, ahol a legintenzívebb segítséget kellene adni a családoknak.
