Kik járnak jól és kik veszítenek a magas inflációval?

Immár a hivatalos maginflációs adatok szerint is két számjegyű a drágulás Magyarországon, s nem látszik a vége az árak vad emelkedésének. De lehet-e haszna is a magas inflációnak?

Az első Orbán-kormány utolsó nyarát idéző árdrágulást mutató adatok – ezt hozta nekünk 2022 tavasza. Áprilisban, rácáfolva a legpesszimistább prognózisokra is, hivatalosan 9,5 százalékos volt az éves áremelkedés. A helyzet még annál is súlyosabb, mint ahogy elsőre látszik: 10,3 százalékra emelkedett ugyanis az alkalmi, egyszeri, átmeneti, szezonális hatásoktól, meg a nem piaci, kormányzati beavatkozások következményeitől megtisztított ún. maginfláció is.

A magas infláció világjelenség. A hivatalos kormányzati kommunikáció szerint a szűkebb közép-európai régióban akadnak nálunk rosszabbul teljesítő versenyzők is – csakhogy a viszonylag jobb magyar inflációs mutatók a szokásos, piactorzító kormányzati trükköknek köszönhetők. Ráadásul a Nemzetközi Valutaalap (IMF) áprilisi jelentése szerint az egész évre várható pénzromlás csupán Bulgáriában és a balti államokban haladhatja meg a magyar drágulás mértékét – szomszédaink jobban teljesíthetnek nálunk. Az áprilisi európai inflációs adatok is riasztók: az Eurostat szerint 7,5 százalékos volt a drágulás az euró­övezetben (az Európai Központi Bank által kitűzött célok háromszorosa) – az energiaárak nélkül viszont „csupán” 4,2 százalékos. Az egyik friss adat további romlást mutat: Németországban áprilisban éves bázison 23,8 százalékkal emelkedtek a nagykereskedelmi árak (ez 1962 óta a legrosszabb mutató).

Látszólag egyszerű a rekordméretű drágulás magyarázata is: a koronavírus okozta válság után hirtelen megnövekvő kereslet, amivel a kínálat számos termék esetében nem tudott lépést tartani; az ellátási, termelési láncok többszörös megszakadása; és a tíz év alatt másodszor előforduló (és már tavaly is javában zajló) globális élelmiszerár-robbanás. De hozzátehette a magáét a koronavírus miatt megroppant gazdaságok élénkítésébe öntött temérdek állami ingyenpénz és/vagy alacsony kamatozású hitel is. (Ez érdekes módon csak most okozott gondot, a 2008-as válság utáni pénzkiáramlás nem keletkeztetett inflációt.) S végül említenünk kell Oroszország Ukrajna elleni agresszióját – e háború számos termék piacán okozhat hiányt és drágulást –, valamit az Oroszország elleni szankciókat is.

Itthoni bajainkat súlyosbíthatta, hogy az áremelkedés elleni küzdelem a járvány előtti időszakban sem szerepelt a jegybank preferált céljai között, így – egyebek közt az erős prociklikus gazdaságpolitika miatt – nálunk már akkor is észrevehető mértékű drágulás zajlott, amikor a világ nagy részén éppen temették a pénzromlást. A jelek szerint ennek az inflációnak a letöréséhez már nem elegendő a jegybanki kamatdöntések mértéke (ráadásul ez a régióban máshol sem tudja fékezni a drágulást). És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a folyamatosan romló, gyengülő forint miatt az importtermékek önmagukban is mind többe és többe kerülnek.

 

Az infláció gyümölcsei

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

A költségvetés úgy sír, hogy közben nevet

A 80-as, 90-es évek magyar gazdaságpolitikáján felnőtt elemzők betéve tudják, miként reagál a közepesen ravasz és csak látszólag hanyag fiskális (költségvetési) politika a tervezettnél vagy legalábbis a bevallottnál magasabb inflációra: a magasabb árak – változatlan fogyasztást feltételezve – a bázishoz képest megnövelik a központi büdzsé bevételét. Ez lenne ama bizonyos inflációs adó. Ráadásul ugyanez az infláció részben fokozatosan elértékteleníti a költségvetés transzfereit, rendszeres kifizetéseit – már amennyiben a címzettek számára nem ellentételezik megfelelő módon a forint értékvesztését.

A 90-es évek nyugdíjasai jól ismerték az élményt, miként zabálja fel az amúgy sem túl nagyvonalúan megállapított nyugdíjukat az infláció. Ez azonban a jelenben aligha fog működni, már csak politikai okokból sem: igen nagy létszámú szavazórétegről van szó, amelynek véleménye kulcsfontosságú az Orbán-kormánynak is. Az viszont kétségtelen, hogy a költségvetés élni fog azzal az eszközzel, hogy fokozatosan elértéktelenedő kifizetésekkel enyhítheti az így is hatalmasra duzzadt költségvetési hiány okozta feszültségeket. Persze, kérdés: ha a nyugdíjak értékvesztését kompenzálná is a kormányzat, hogyan járnak mondjuk az oktatásban, az egészségügyben, az igazságügyben vagy a rendvédelemben dolgozók? A most felálló új Orbán-kormány valószínűleg a kevésbé hangos, kevésbé szervezett, esetleg a szavazatvásárlás szempontjából kevésbé fontos csoportokat fogja közvetve-közvetlenül „büntetni” – akár településtípustól, politikai preferenciáktól sem függetlenül. Ahol nem muszáj, ott nem fogják nominálisan növelni a kifizetéseket – legyen szó bérekről vagy egyéb juttatásokról.

Ezekről az elképzelésekről mit sem tudni, hiszen eleve nem hosszú távú tervekbe foglaltakról, hanem évről évre zajló költségvetési alkuk tárgyáról beszélünk. Voltaképpen a most felálló Orbán-kormány számára is határt szab, hogy nem növelheti tovább a költségvetési kifizetéseket, hiszen a végtelenségig nem lehet a hiányt növelni – ezt a fiskális szigort várhatóan a Pénzügyminisztérium fogja képviselni.

Az infláció kezelésénél nem mindegy, hányféle gazdaságpolitikai centrum lesz a közeljövőben. Korántsem biztos, hogy megoldódott a tavaly már hangos nézet­eltérésbe torkolló ellentét Varga Mihály pénzügyminiszter és Matolcsy György jegybankelnök között. A bizonytalanságot növeli, hogy nem lehet tudni, megérkeznek-e a hazánknak elvben járó uniós kifizetések – ezek nélkül a magas infláció okozta jövedelemcsökkenést igen nehéz enyhíteni. Az sem mellékes, hogy a költségvetési hiány és a külső eladósodottság egészen más szinteken állt a 90-es évek végén, amikor utoljára volt igazán magas a pénzromlás üteme – ebből a szempontból határozottan jobb most a helyzet. Igaz, a magasabb infláció növeli a hitelkamatokat, ami drágítja az állam adósságának a finanszírozását is. Csodafegyvernek tehát aligha jó az infláció, még ha időlegesen elfedi is a költségvetés szerkezetében megmutatkozó súlyos aránytalanságokat – a gazdaságpolitika tévelygéseit aligha lehet ily módon kijavítani.

Veszteségek

A magas inflációnak rendre vannak vesztesei. Ők azok, akiknek forintban megállapított és kifizetett bére nem követi időről időre a pénzromlást, akik a pénzüket nem kamatozó vagy elhanyagolható kamatozású forintszámlán tartják. És persze rendre ott találjuk a vesztesek között a mélyszegénységben élőket, a magukat és családjukat nagyon alacsony jövedelemből, a szegénységi küszöbön eltartókat, mivel azon termékek – az élelmiszerek – ára emelkedik a legmeredekebben, amelyek fogyasztásuk nagy részét teszik ki. Ha esetükben nem kompenzálják a magas inflációt akár a családi pótlék vagy más (összegszerűen korábban befagyasztott) szociális transzferek emelésével, ők nagy bajba kerülnek. Az ország északkeleti, illetve délnyugati krízisövezeteiben gyorsan újratermelődhet a falusi informális mikrohitelezés, azaz a családok tömegeit jövedelmi csapdába ejtő uzsora. Ráadásul az országban nagy tömegeket sújt az energiaszegénység – becslések szerint akár négymillió olyan ember él az országban, akik nem a központilag szabott árú lakossági gázzal vagy árammal fűtenek. A tűzifa például szabad­áras (a mostani időkben éppen durván dráguló) termék, hasonlóan más, ilyen-olyan kályhákban eltüzelendő fűtőanyagokhoz. Nehezen kalkulálható, hogyan, milyen stratégiákkal próbálnak túlélni – nem éhen halni és megfagyni – azok, akik a legnagyobb vesztesei az infláció elszabadulásának.

Nem lesz könnyű azon rétegek sorsa sem, ahol a családban akad egy-két kereső, és bár a 10 százalék körüli inflációt nagyobb eladósodás nélkül tudják kezelni, megtakarításokkal már nem rendelkeznek. Talán rájuk nehezedik a legnagyobb súllyal a rohamos ár­emelkedés pszichológiai terhe – a félelem attól, hogy a további pénzromlás kilátástalan helyzetbe sodorja őket.

Stratégiai játék

Az infláció kikerülésére akadnak kockázatos stratégiák – erős szakszervezet híján a dolgozó leg­inkább úgy juthat magasabb bérhez, ha munkahelyet vált, aminek megvan a maga rizikója. A magasabb infláció mellett hirtelen annak is nagy tétje lett, hogy milyen feltételekkel vett fel valaki a közelmúltban forinthitelt.

Ha a kölcsön nem változó kamatozású, vagy ez a változás nem követi az infláció ütemét, ott a pénzromlás elinflálja a törlesztőrészleteket is – ők jól járnak.

A változó kamatozású hiteleknél egyelőre az állam szab határt a törlesztőrészletek emelkedésének – de mivel a kamatstop tovább nem fenntartható, késleltetve bár, de a változó kamatra felvett hitelek gazdái is elszenvedik a pénzromlás hatásait. (A kamatstop megszüntetésének hatásairól lásd Várhegyi Éva írását – a szerk.)

A párt- és kormánypropaganda szerint a központilag szabályozott árak főszerepet játszanak abban, hogy nálunk nem szaladtak úgy el az árak, mint néhány környező országban. (Emlékeztetőül: e körbe tartozik az üzemanyagok, valamint a lakossági fogyasztók számára az áram és a gáz ára, illetve néhány alapélelmiszernek minősített termék ára.) Csakhogy ezek az árak ebben a formában már most alig tarthatók. Ráadásul a súlyos veszteséget elkönyvelő stratégiai cégek és energiaszolgáltatók kompenzálását végül csak az adófizetők állják, míg a kötött árú élelmiszereket forgalmazó kiskereskedelmi egységek más termékeik árának radikális növelésével próbálják ellensúlyozni a veszteségeiket. A kötött ár, ahogy az már korábban is számtalanszor előfordult, hiányt okoz a piacon – például (az amúgy az árutőzsdéken is meredeken dráguló) napraforgóolaj esetében. Az ártámogatások be- és kivezetése rendre nem is annyira gazdasági, mint inkább politikai alkuk kérdése. A lakossági üzemanyag­árak valós, piaci ártól való mind na­gyobb mértékű elszakítása (amiből a fuvarozók amúgy nem is profitálnak) például az olcsó orosz olajon sokáig jól kereső Mol és a kormány közötti megállapodás révén érhet véget – még ha nem is azonnal és nem is egyetlen lépésben. Az biztos, hogy a kormányzat kivételes alkalmat szalasztott el, amikor saját táborának választások utáni eufóriáját és a háborús helyzetet nem használta ki, és nem törölte el a támogatott, szabott árak rendszerét.

Lélek van benne

Az inflációt gyakorta magasabbnak érzékeljük annál, mint amit a statisztikai hivatal – gondosan válogatva, rendszeresen frissítve, újrasúlyozva az átlagos árváltozás kalkulálásához használt fogyasztói kosár tartalmát – hónapról hónapra kiszámol. A magyar fogyasztók jelentős része saját bevallása szerint most jóval nagyobb áremelkedéssel találkozik, mint amennyit jelentéseiben a KSH megjelöl. A Gazdaságkutató Intézet (GKI) ezer háztartás körében végzett reprezentatív felmérése arra jutott, hogy a lakosság a hivatalos 9,5 százaléknál több mint kétszer akkora, 22 százalékos inflációt érzékel.

A KSH szükségét érezte a reagálásnak: Quittner Péter, a fogyasztói árakkal foglalkozó osztály vezetője szerint eredendően téves, hogy a GKI a szubjektív érzékelést a tényleges inflációszámítás fölé emelte. Érvelése szerint az elménk is meghatározza, hogyan érzékeljük az inflációt: a negatív emlékek mélyebben rögzülnek, az áremelkedéssel kapcsolatos tapasztalatok jobban megragadnak, mintha valamely terméket a korábban megszokott áron, netán olcsóbban kap meg a vásárló. Az egyén ráadásul nemcsak a saját tapasztalataira hagyatkozik, hanem külső források is befolyásolják, például a sajtó, és mindez a saját, esetenként pontatlan emlékeivel kiegészülve továbbtorzítja a benyomásait. A gyakrabban, akár napi szinten vásárolt termékek, például az élelmiszerek árváltozását pedig könnyebben fel tudjuk idézni, és így a valósnál nagyobb súllyal vesszük figyelembe. Márpedig ha az emberek úgy ítélik meg, hogy a hivatalos inflációs adatok alulmérik a valóságot, akkor ez az érzület megjelenik a magasabb inflációs várakozásokban is.

Legdrágább kincseink

A KSH árukra és szolgáltatásokra bontott, májusban publikált (áprilisra vonatkozó) inflációs adatai­ban voltaképpen nincs semmi meglepő – már ami a legnagyobb mértékben dráguló termékek körét illeti. Az élelmiszerek ára egy év alatt 15,6 százalékkal emelkedett, ezen belül a növényi olaj alapú (de nem ársapkás) margariné 38, a kenyéré és a baromfihúsé 29,5, a sajté 28,9, a tojásé 26,7, a tejtermékeké 22,5, a péksüteményeké 20, az idényáras élelmiszereké (burgonya, friss zöldség, friss hazai és déligyümölcs összesen) 17,4 százalékkal.

Figyelemre méltó, hogy a csokoládé és a kakaó csupán 3,6, a cukor meg mindössze 3,4 százalékkal drágult egy év alatt. A szeszes italok és dohányáruk átlagosan 5, ezen belül a szeszes italok 6,7 százalékkal drágultak. Érdekes módon ruhát sem kellett sokkal többért venni (ott csak 4 százalékos drágulást mértek). A tartós fogyasztási cikkekért 11,1, ezen belül a konyha- és egyéb bútorokért 17,8, a szobabútorokért 17,3, a használt személygépkocsikért 14,7, az új személygépkocsikért 10,6 százalékkal kellett többet fizetni. A szolgáltatások díja 6,3 százalékkal emelkedett, ezen belül a lakásjavítás és -karbantartás 19,5, a járműjavítás és -karbantartás 14,6 százalékkal került többe. A KSH inflációs radarja szerint épp a háztartási energia volt az, amiért alig kellett többet fizetni áprilisban, mint tavaly ilyenkor.