Az ország, egész pontosan az efféle finomságokra képes és hajlamos elemzők még mindig a május végén napvilágot látott közvélemény-kutatások (például ez) eredményein rágódnak. Miután ezek adatai legalábbis az olló szárainak szűküléséről, azaz a két nagy párt népszerűségének közeledéséről szólnak, az elemzés is két irányba mehet. Miért zuhant a Fidesz népszerűsége az MSZP közelébe, illetve valóban és érdemben növekedett-e a szoc.-pártra szavazni hajlandó választópolgárok száma? S ehhez még mellékesen adódna egy kérdés: vajon játszott-e bármilyen szerepet e fenti folyamatokban a legnagyobb baloldali ellenzéki párt utóbbi időben mutatott ügyessége, állhatatossága, hangsúlyos, értékelvű politizálása – illetve, miről is beszélünk itt összevissza, ezek nagyjából-egészében vett hiánya.
Míg a Fidesz erodálódása igen jól dokumentálható – s vele egy időben a preferenciájukban bizonytalanok, a nem szavazók, a politikai szisztéma népi részvétellel történő működtetése iránt teljesen közömbösek száma erőteljesen nő –, a szocialista párt esetében csupán enyhe növekedés mutatható ki a választói preferenciák tekintetében. No de miért is lenne ez másként? Alant öt pontban szeretnénk kimutatni, miért ringatnák magukat illúzióba, ha valóságosnak hinnék ama halvány rózsaszín árnyalatokban játszó világképet, amit most erősen megálmodni készülnek.
1. Jelen pillanatban még (közvélemény-)kutatói szempontból is bizonytalan, miért is esett vissza oly látványosan a Fidesz az elmúlt hónapban. Amíg nem készülnek a puszta pártpreferenciák felmérésén túlmutató, mélyebb felmérések, addig mi is legfeljebb találgathatnánk – az ezzel kapcsolatos vita számos blogon követhető, például itt. Vélhetjük tehát úgy, hogy a kormányoldal népszerűségének csökkenését az oligarchaügyek napvilágra kerülése, a romló gazdasági adatok és a gyengülő forintárfolyam, a már bevezetett és bevezetés alatt álló megszorítások, a Schmitt-ügy és annak otromba kezelése, netalán európai elszigetelődésünk, a Horthy-kultusz éledezése (sőt Nyirő-kultusszal való megfejelése), vagy az ügynökügy újbóli szőnyeg alá söprése, s legvalószínűbben valamennyi (e helyütt egyszerűen felsorolhatatlan) tényező egyelőre még ismeretlen (választóról választóra változó súlyú) kombinációja váltotta ki.
Egy azonban biztos: az MSZP-nek egyikhez sincs sok köze.
2. Egy ellenzéki párt tartósan növekvő népszerűségéhez, gondolnánk naivan, legalábbis szükséges volna mondjuk a még csak kéjes álmaikban létező jövőbeli kormányzásuk alapjainak kidolgozása. Ne adj’ isten alternatív kormányprogram, végső esetben eredményesen működő árnyékkabinet, napról napra és témáról témára előkerülő, értelmes megszólalásokban testet öltő határozott álláspontok, és érthetően tálalható koncepciók. Nos, ezeknek természetesen híre-hamva sincsen.
3. Az MSZP stratégiáját alighanem jól írja le az egykori zen buddhista mondás: „Ha elég ideig ülsz a folyóparton, előbb-utóbb elúszik előtted ellenséged hullája.” Bár nem szeretnénk belerondítani ebbe az alapvetően egészséges világlátásba, de azért megjegyeznénk, hogy a „hibázzon a másik" stratégiája nem csupán a futballban unalmas, de nagyobb tömegű választó támogatását sem lehet általa elnyerni. Arról nem is szólva, hogy ha az a bizonyos ellenség bele is pusztul a nagy várakozásba, még simán támadhat új és veszélyesebb ellenfél a hátunk mögött.
4. A magyar választó szeretne határozott, valamiféle jelentéssel bíró arcokat is látni a választandó párt mögött – nos, ebből a szempontból sem kényezteti el őket a szocialista párt. Már akkor is nagyon meg kell magunkat erőltetnünk, ha legalább egy-két jól bevált, még elkoptatlan karakterű szocialista megmondóembert képzelünk magunk elé – és hát valljuk be, őket sem sokat hallani érdemi dolgokról nyilatkozni. Örvendetes dolog arról olvasni, hogy Orbán Viktor népszerűsége már Mesterházy Attiláéval vetekszik – de hát tudjuk, ez inkább a lefelé nivellálódás tipikus esete.
5. Ki ne tudná, az utóbbi hónapok sokat és durván faragtak Gyurcsány Ferenc amúgy is sokat tépázott renoméján – ami a mérések szerint nem tett túl jót kicsiny pártja népszerűségének sem. A szocialista párt támogatásának pár százalékos növekedése (most az összes megkérdezett tekintetében) éppen egybeesett a Demokratikus Koalíció összecsuklásával. De hát egy – és ráadásul csupán a választói viselkedés egyetlen dimenzióját mérő – adatból pusztán a balgák vonnának le mélyebbre ható következtetéseket. Lassan azonban azt is érdemes végiggondolni, hogy érdemes volna-e hangsúlyosan az ilyen finomságok iránt nem mindig fogékony választók tudomására hozni, hogy az MSZP egyáltalán nem Gyurcsány Ferenc pártja.
S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az állítólag felívelő grafikonok feletti örvendezés során hányszor siklik el a lényeg: a Fidesz, hitünk szerint erőteljesen antidemokratikus, a választói akarat sokszínűségét eltorzító irányba változtatta meg a választási rendszert – ám ennek következményével illik számolni, ha választást akar nyerni, de legalábbis a pártpreferencia-lista élére akar ugrani egy párt. A szavazók, már akik le akarják váltania az Orbán-kormányt, azt az erőt fogják preferálni, amelyik képes összefogni legalábbis a baloldalt – nos, az MSZP-ről jelenleg még ez sem gondolható.
Elképzelhető persze (hiszen fantáziánk nem ismer korlátokat), hogy mindezen fenntartások ellenére az MSZP népszerűsége mégiscsak erőteljesen, az ominózus statisztikai hibahatárokon messze túl is nő a közeljövőben – eme erősen hipotetikus esemény magyarázatát azonban a még a horizonton sem látszó csodák eljövetelében kell keresnünk.
