Épp a meggondoltság, a több szempontú elemzés iránti elkötelezettsége miatt tudta elkerülni azt az intellektuális zsákutcát, amibe oly sokan belesétáltak a hozzá hasonlóan radikális társadalmi és földreformot követelő pályatársai közül. Kovácsot nemcsak az antiszemitizmus "világmagyarázó" eszméje, de a saját szerepére vetett messianisztikus hit vagy a harmadik út utópiája sem fertőzte meg.
A népi írók heterogén társaságából a mozgalom majd minden - s főleg a városi hivatalnokrétegből származó - tagjára jellemző misztikus népszemlélet elutasítása is kiemelte. "Most ne beszéljünk (...) arról, hogy Püski körül miért gyülekeztek azok az írók, akik egy ilyen magyar, mély magyar gondolatot képviseltek (...) A kihangsúlyozott parasztiságot összes romantikájával - ez a nemzet alapja, ez menti meg a magyarságot, az őserő stb. stb. -, én ezt mind elvetettem. Én azt láttam, hogy a paraszt nem őserő, nyilván, hogy a parasztság a nemzet alapja, de én láttam, milyen nyomorúságban él. Láttam, milyen emberfajta, és minőségileg mit jelent, képességeit nem vontam kétségbe magától értetődően, de én azt mondtam, nem megyek ezzel a vonallal. (...) Cserépfalvinak nem volt feltétele, abszolút semmi, írtam, amit írtam, elfogadta" - mondta erről 1977 őszén Hajdú Tibornak (lásd: Beszélgetések, Magvető, 1983).
Politikusként centrista volt: a kisbirtokos és a háború előtti nincstelen agrárnépességet képviselő Parasztpártban és a Kéthly Anna-féle szociáldemokrata pártban látta a magyar demokrácia kiteljesedésének garanciáját. A kommunisták nézeteit elsősorban államszocialista elképzeléseik miatt utasította el: Kovács felfogásában a polgári fejlődés alapja nem a földek államosításával létrejött újabb (bár minőségileg más) nagybirtokrendszer - a polgárosodás, az anyagi gyarapodás az agrárszférában elképzelhetetlen a magántulajdonon alapuló, piacra termelő kis- és középbirtokos egzisztenciák kooperációja nélkül.
Néma forradalom
1913. március 10-én született az Alcsút melletti Felsőgöböljárás-pusztán, József főherceg birtokán. Mind apai, mind anyai ágon feltörekvő, az önképzést, a tanulást nagy értéknek tekintő szabad parasztok és iparosok voltak a felmenői: marhakereskedő éppúgy akadt közöttük, mint uradalmi hintógyártó vagy jogvégzett államvasúti igazgató. A főhercegi birtokon szerzett benyomásai az eredményes latifundiumi gazdálkodás áráról - a cselédek, a napszámosok kiszolgáltatottságáról, rendszeres megaláztatásáról, a fegyelmet a csendőrök olykor brutális fellépésének megrendelésével fenntartó uradalmi igazgatásról - az életét befolyásoló élményei lettek. Az alul lévők, a kitaszítottak iránti szolidaritás vitte a közéletbe is. Kovács Imre számára mindez nem csak politikai program volt - a megalázottakért kiállást minden helyzetben kötelességének tekintette. Például gimnáziumi éveiben, a fővárosi Toldy Ferenc főreálban gyönge alkatú zsidó osztálytársa segítségére siet, akit több társa is vert. Később, 1943-ban, már neves újságíróként egy nagyváradi étteremben a vendéglátóit pocskondiázó, lezsidózó katonatisztet hívja ki párbajra - az antiszemita megnyilvánulásokkal szembeni tevőleges és nyilvános föllépés akkoriban igen ritka volt.
Maga is többször emlegette, hogy nézeteit legalább annyiban meghatározta a dunántúli főhercegi uradalom "aulikus" atmoszférája és katolicizmusa, mint békési protestáns szabad paraszt őseinek öröksége. A Dunántúl relatíve fejlett vidékeinek iskolázottabb földművelő rétege a Monarchiára általában nem az önálló nemzeti létet korlátozó hatalomként, inkább a gyarapodást kemény munka árán lehetővé tévő állami keretként emlékezett. A kuruc mítosz és ennek két világháború közötti értelmiségi, népi írói továbbélése, a "magyar lelkiséget" romboló Habsburgokkal szembeni ellenségesség kevéssé hatott e vidéken. Kovács Imre mai szemmel is friss demokráciaértelmezése, a más véleményeket nemcsak eltűrő, de szükségesnek is tartó habitusa nyilván nem független attól, hogy a hazai földműves-társadalom e kétféle szemléletével már gyerekkorában találkozott. A nyitott, fogékony fiatalember előtt a kinyilatkoztatás helyett az érvelő meggyőzés és a párbeszéd preferálása természetes fejlődési irány volt.
Tehetsége korán nyilvánvalóvá vált: húszas évei elején a Pesti Naplóban közölt írásaira (többek között a hazai németek dunántúli gazdasági térnyerését elemző cikkére) Szekfű Gyula is felfigyelt, s fölkérte őt egy tanulmány megírására. Az uradalmi cselédek helyzetéről szóló, a konzervatív Magyar Szemlében addig elképzelhetetlen tematikájú és hangvételű írása több hónapig várt a megjelenésre; a főszerkesztő Szekfű többekkel is lektoráltatta, állításainak valódiságára visszatérően rákérdezett, ám a szerzői érvek és Kovács fölkészültsége végül meggyőzte. (Még a lemondást is kilátásba helyezte, ha a szerkesztőbizottság nem közölné a tanulmányt.)
Kovács addigra túl volt már első szociográfiai munkáján is: az általa szervezett diákotthoni cserkészcsapattal egy dél-baranyai csökkenő lélekszámú falu, Kemse viszonyainak elemzésével igyekezett magyarázatot adni az Ormánságot különösen sújtó "egykézés" jelenségére. (A kisbirtokos parasztcsaládok a föld egyben tartása érdekében legfeljebb egy gyereket vállaltak; Illyés Gyula találó megjegyzése szerint az egykézés oka nem a szegénység, hanem a lecsúszástól, a szegénységtől való félelem volt. Kovácsék azért cserkészekként vonultak le, mert a csendőrök előtt így eltitkolhatták útjuk valódi célját.) Munkájuk 1936-ban nyomtatásban is megjelent. Ugyanazon év nyarán Matolcsy Mátyás országgyűlési képviselővel - aki akkor éppen a Kisgazdapárt tagja volt - három hét alatt Zalaegerszegtől Békéscsabáig bejárta a dél-magyarországi agrárövezetet. A máig fő művének tartott Néma forradalom nem csak e három hét lenyomata: Kovács Imre szociográfiája a Horthy-korszak gazdasági-társadalmi berendezkedésével, a nagybirtokrendszerrel és a jogfosztottsággal szembeni határozott paraszti ellenállást tudatosítja. A helyzet forradalmi, csak éppen a forradalom nem bír kitörni; és éppen az elfojtás, a reménytelenség hívja elő a lázadás kétségbeesett, sorsrontó formáit. Kovács gondolatainak épp ez adta az újszerűségét: az addig csak devianciaként értelmezett jelenségeket - mint az egykézés, az öngyilkosságok kiugró száma, a szektázás - egyazon társadalmi összkép egymással összefüggő elemeiként értékeli.
Az 1937-es könyvhétre megjelent mű első és második kiadása gyorsan elfogyott; a harmadik kiadást viszont már lefoglalta a hatóság, a szerzőt letartóztatták, majd osztályellenes izgatásért és nemzetgyalázásért háromhavi börtönre ítélték - ezt egy általános amnesztia miatt nem kellett végig leülnie. Diplomát viszont, jóllehet egyetemi tanulmányait befejezhette, már nem kaphatott. Ekkor lett hivatásszerűen is újságíró.
Nincs tovább
Pályájának logikus fejleménye politikai szerepvállalása: a Horthy-korszak kiemelkedő ellenzéki megmozdulásában, a Márciusi Front 12 pontjának 1937-es meghirdetésében vállalt vezető szerepe éppúgy ismert és alaposan dokumentált, mint a Nemzeti Parasztpárt 1939-es megalakítása. 1942. március 15-én a Magyar Történelmi Emlékbizottság szervezte demonstráción Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt koszorúzta meg a "magyar parasztság nevében" Petőfi szobrát. Ezekben az években többször letartóztatják, időről időre katonai szolgálatra hívják be. Élete az 1944. márciusi német megszállás után közvetlenül is veszélybe kerül, a Gestapo elől Gyomán élő testvéréhez menekül. Pártja képviseletében tagja a megszállás után alakult Magyar Frontnak, kezdettől részese az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek is. Az első valóban szabad, 1945. novemberi nemzetgyűlési választásokon mandátumot szerez. Pártjában is mind fontosabb tisztségeket érdemel ki: 1945-ben főtitkárrá, 1946-ban alelnökké választják.
A Nemzeti Parasztpártot a vidéki agrárnépesség - fő alakjainak kommunistaszimpátiája miatt - meglehetős gyanakvással fogadta; a párt 6,9 százalékos eredménye és 325 ezer szavazata csalódás volt a kisgazdák 57 százalékához és 2,7 milliós támogatottságához képest. Kovács a Válasz 1946/2. számában A demokrácia útja Magyarországon című tanulmányában (amely a publicisztikai írásait egybegyűjtő, 1992-ben kiadott Népiség, radikalizmus, demokrácia c. kötetben is megjelent) úgy vélte, az abszolút többséget szerzett kisgazdák a proletárdiktatúrától való össznépi félelemnek köszönhetik győzelmüket. Kovács e félelmet nem tartotta alaptalannak: a Vörös Hadsereggel visszatérő kommunisták képviselte "totális demokráciát" a klasszikus polgári demokráciával állította szembe, s úgy értékelte, a koalíció Rákosiék számára nem más, mint ideiglenes állapot az államszocializmus felé vezető úton. Éleslátását mutatja, hogy ezekben az években például a szociáldemokrata Kéthly Anna vagy Kovács párttársa, Bibó István is vakvágányra fut az események értékelésekor. Kéthly csak egyszer (amikor, ha csak rövid időre is, de hitelt adott a félreállított szocdemvezetőkkel szemben koholt vádaknak), Bibó viszont több írásában is. Legnyilvánvalóbban a Válság után - választás előtt címűben (1947/8.). Bibó itt nemcsak helyesli a kommunisták "reakcióval szembeni harcát", de azt is cáfolni igyekszik, hogy ez csupán annak az eszköze volna, hogy mindenkit eltakarítsanak az útjukból. 1947 elején a Magyar Közösség szervezkedése ürügyén a Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát a szovjet állambiztonsági szervek elhurcolták. A külföldön tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnök májusban lemondott - Bibó írásában felháborodva konstatálta, hogy ezt a "leleplezés" után nem azonnal tette -, és többé nem tért haza. A Kisgazdapárt ezek után a kommunisták fiókpártja lett. (Érdekesség, hogy ez a Bibó-írás hiányzik a 80-as években Bernben kiadott Összegyűjtött munkáiból - amint arra Németh G. Béla A megátalkodott jóhiszeműség c. esszéjében 1996-ban felfigyelt.)
Kovács Imre viszont pont ebből, a Kisgazdapárt szétveréséből értette meg, hogy nincs tovább: 1947 augusztusában elhagyta az országot abban a reményben, hogy négy-öt éven belül normalizálódik a hazai politika. Ez bizonyult legnagyobb tévedésének: soha többé nem tért vissza Magyarországra. Előbb Svájcban, majd 1949-től az Egyesült Államokban élt. Magyar emigráns szervezetekben dolgozott, egy időben a latin-amerikai szovjetizálódás elkerülésére létrehozott elméleti kutatóintézetet vezette. 1980. október 27-én hunyt el New Yorkban.
