Schmidt Máriának nem szán szerepet a Sorsok Házában Köves Slomó
IMG_4231.jpg

Schmidt Máriának nem szán szerepet a Sorsok Házában Köves Slomó

  • Keller-Alánt Ákos
  • 2018. október 5.

Belpol

Két rabbi beszélget. Ezúttal nem egy vicc kezdődik így, hanem annak a vitaestnek a meghívója, ahol jó néhány új konkrétum is kiderült a Sorsok Házáról. Hiába kezdődött meg a párbeszéd a két legnagyobb zsidó szervezet között, a Mazsihisz és az EMIH kapcsolata olyan mélypontra süllyedt, ahonnan nehéz lesz kijönniük.

Csütörtök este a Bálint Házban ült le egymással vitázni Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija és Frölich Róbert, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija. A téma a holokausztot bemutató Sorsok Háza volt, szeptember elején ugyanis a Köves vezette Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség tulajdonába került az intézmény, melynek már négy éve működnie kellene.

Az időközben elkészült épület azonban üresen áll, mert a kiállítás összeállításával megbízott Schmidt Mária történelem- és holokausztfelfogása és az annak nyomán összeállított kiállítási koncepció nem egyezik a történészszakma egységes álláspontjával. Az elmúlt években nem csak zsidó szervezetek, de a holokauszt legelismertebb nemzetközi kutatói is komoly kritikával illették Schmidt koncepcióját, a projektet ezért a kormány leállította (a témával korábban többször is részletesen foglalkoztunk, legutóbb a múlt heti Magyar Narancsban).

Mikor azonban bejelentették, hogy a Sorsok Házát is az EMIH-nek adja a kormány, ismét fellángoltak az intézménnyel kapcsolatos viták. (Arról, hogy az EMIH milyen baráti kapcsolatot ápol a kormánnyal, és hogy mekkora birodalmat épített fel állami segédlettel, februárban írtunk részletesen.)

Mint kiderült, Heisler András, a Mazsihisz elnöke nem vállalta a vitát, Köves viszont úgy is leült Frölichhel beszélni, hogy tisztában volt vele: a közönség többsége nem az ő álláspontján lesz. Köves amúgy az este során rendre odaszúrt a Mazsihisz elnökének, akivel – állítása szerint – 2014-ig kifejezetten jó viszonyban volt, ám amikor Heislert megválasztották a Mazsihisz élére, ő valamiért Köves ellen fordult. Ők ketten azóta nem is beszélnek egymással, pedig a párbeszéd fontosságát hangoztatta az este minden résztvevője. Frölich egészen odáig ment, hogy

háborús viszonyokhoz hasonlította a két legnagyobb hazai zsidó szervezet viszonyát, amit ha nem rendeznek gyorsan, annak mindkét fél csak a kárát látja.

A kötelező körök után végre a Sorsok Házára terelődött a szó, a vitában pedig Frölich Róbert – szakemberek véleményeivel alátámasztva – tulajdonképpen felsorolta azokat a kifogásokat, amik miatt a zsidó közösség jelentős része és a történészek is aggodalommal tekintenek a Sorsok Házára.

Az elsősorban gyerekeknek szóló kiállítás koncepciója ugyanis az 1938–48 közötti időszakot öleli fel, a holokauszt történetét pedig olyan túlélők videóinterjúiból ismerhetik meg a látogatók, akik maguk is gyerekek voltak a második világháború idején. Frölich szerint a gyerekek emlékezete nem megbízható, ráadásul koruknál fogva egy sor olyan eseményt nem is láttak vagy érthettek meg akkor, ami a holokauszt történetének szempontjából különösen releváns. Ezért aztán nem lehet pusztán gyerekek elmesélésére hagyatkozni a holokauszt elmesélésekor.

A személyes visszaemlékezések önmagukban szintén nem alkalmasak a történelem hiteles elmesélésére, mert hiába áll rendelkezésre sok interjú, azokat könnyedén össze lehet úgy állítani, hogy az összkép manipulatív legyen: ha a száz történetből csak azt a tízet mutatják be, melyben magyarok bújtatták a túlélőket, az a hamis kép alakul ki a látogatókban, hogy a magyarok csak embereket mentettek, miközben a társadalom túlnyomó többsége kollaborált vagy legalábbis tétlen maradt a holokauszt során. Frölich kiemelte, hogy ezt az aggodalmát a Terror Háza hasonlóan összeállított, nem objektív tárlata táplálja.

„Schmidt Mária személye nem garancia arra, hogy a Sorsok Háza a holokauszt történetét hitelesen mutassa be.”

A Dohány utcai zsinagóga főrabbija szerint az 1938-as kezdés elhallgatja, hogy már 1920-ban megszületett az első zsidóellenes törvény, a numerus clausus. Azzal pedig, hogy 1948-ig tart, a tárlat összemossa a holokauszt szörnyűségét a kommunizmuséval.

false

A kritikákra adott válaszában Köves Slomó részben megismételte azokat az érveket, melyeket a Magyar Narancsnak adott interjújában már elmondott. E szerint a Sorsok Háza valójában nem is múzeum, hanem inkább oktatási központ, melynek elsődleges feladata, hogy ráébressze az oda látogatókat, valójában mekkora tragédia is volt a holokauszt. Hiába van ugyanis rengeteg szó erről a közbeszédben, a fiatalok nem érzik át a holokauszt súlyát. Éppen ezért nem adatok halmazával kell megragadni a fiatalok figyelmét, hanem az érzelmi bevonódásra kell lehetőséget adni.

„Ha elolvassuk a Sorstalanságot, nem tudunk meg mindent a holokausztról, de jól átadja annak drámaiságát, tragédiáját”,

érvelt Köves. Az érzelmek felkeltésére pedig tökéletesen alkalmas az, hogy olyan visszaemlékezéseket nézzenek végig, ahol a beszélők maguk is gyerekek voltak a történtek idején. Ha pedig sikerült felkelteni az érdeklődést, akkor lesz lehetőség további ismeretanyag elsajátítására is a Sorsok Házán belül. Ez utóbbi lenne az a kontextus, ami teljessé teszi a holokauszt történetének elmesélését, és aminek elmesélésére az oral history valóban alkalmatlan.

Köves biztos abban, hogy a Horthy-rendszer 1938 előtti antiszemita intézkedéseit nem hallgatja el a kiállítás, ahogyan a többségi társadalom viselkedéséről is reális képet kapnak majd a látogatók. Az EMIH vezető rabbija ugyanakkor elejtett néhány olyan információt is, amiből következtetni lehet arra, hogy végül mi lesz a Sorsok Házában.

Az állandó kiállítás gerincét a visszaemlékezők videóinterjúiból álló tárlat adja, 2000 négyzetméteren. Körülbelül 70 túlélővel készült 40-50 órányi anyag. (Ebből Köves egy kétórányi kivonatot ismer, és ez alapján állítja, hogy a kiállítás nem fog torz képet adni a holokausztról.) Az interjúkból összeállított tárlat megtekintése 50 percig tart majd, mivel egy mai fiatal figyelmét nagyjából eddig lehet lekötni.

Az érdeklődők ez után mehetnek tovább a kiállítás többi részére, hogy a holokauszt mélyebb rétegeit (Köves szavaival a kontextust) is megismerjék. Itt némi logikai ellentmondás lelhető fel, hiszen, ha egy fiatal csak 50 percig figyel oda valamire, akkor aligha fog az első 50 perc után még továbbmenni az információkban gazdagabb tárlatok felé, főleg, hogy a visszaemlékezések a tárlat mindössze 20-25 százalékát teszik majd ki.

Ezt az ellentmondást Köves nem oldotta fel, elmondta viszont, mi az az öt terület, amiről szólhat a tárlat többi része (ezekre néhol oktatási programként, néhol időszaki kiállításként hivatkozott, így nem egyértelmű, hogy ez miként fog kinézni).

Az egyik tárlat az antiszemitizmus egyetemes történetét mutatná be, egy másik pedig a modern kori Magyarország történetét a kiegyezés után a Horthy-korszakra koncentrálva, bemutatva, hogyan terjedt el az antiszemitizmus a magyar politikában a német megszállás előtt. Lenne egy tárlat, ami a zsidóságot mutatná be, egy másik pedig az ezeréves magyar–zsidó együttélést. Az ötödik pedig az emberi történetekre koncentrálna, ahol nem csak az áldozatok, de a tettesek személyes történeteit lehet majd megismerni. Köves ezt a részt tartja a legfontosabbnak, mondván, a holokauszt a személyes történetek összessége.

A tettesek is emberek voltak, a tétlenül maradt többség is emberekből állt, és nagyon érdekes kérdés, hogy ki ismerte fel a jót és a gonoszt: ezekből a morális dilemmákból lehet a legtöbbet tanulni,

véli az EMIH főrabbija.

false

Innentől kezdve nem teljesen egyértelmű, mi következik. Köves szerint ami már biztosan megvan, az a felvett interjúk teljes anyaga, a tárlat kialakításának munkája pedig most indul el. Ebbe a munkába, amire kétmilliárd forintot különített el a kormány, Köves már bevont szakembereket, de hogy kiket, azt továbbra sem árulja el.

Így aztán nem oszlatta el azokat a félelmeket, hogy a tárlat mennyiben fogja Schmidt Mária történelemfelfogását tükrözni. Köves azt hangsúlyozta, hogy a „maximális inkluzivitást” szeretné megteremteni a munkában: egyrészt szeretne becsatornázni már létező kezdeményezéseket, de bekapcsolódhatnak azok a szakértők is, akiket a Mazsihisz fontosnak tart.

„Azt tudom tenni, hogy az ajtót kinyitom, de azzal nem tudok mit kezdeni, ha valaki élből elutasít”, mondta Köves. Ígérete szerint az EMIH a kiállítás forgatókönyvét nem csak szakmai, de nyilvános vitára is fogja bocsátani, még a nyitás előtt. Az optimista kicsengést valamennyire árnyalta, hogy Köves szerint a kiállítást majd a kormány fejezi be (a kormányhatározat szerint az EMIH a Schmidt Mária vezette közalapítvánnyal együttműködésben alakítja ki a kiállítást).

Míg Köves korábban azt mondta, hogy a kiállítás elkészülte után azon változtatni csak Schmidték beleegyezésével lehet, szerdán már határozottan azt állította: Schmidt Máriának nem lesz semmilyen szerepe az intézményben, miután azt átvette az EMIH.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. Szerzői jogi okokból ez a terv nem valósulhatott meg, külön-külön azonban mindhárom dráma megjelent. A most kiadott gyűjteményes kötetben az Asztalizene és a Jeremiás… mellett két későbbi dráma, az Epifánia királynő (2017) és a szerző halála előtt nem sokkal született címadó mű, a Szodomában kövérebb a fű (2019) olvasható.

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. Nem azok a győzedelmes, sorsunkat magabiztosan irányítani kész harcosok vagyunk, akiknek látni szeretnénk magunkat, hanem végtelenül sérülékeny, esendő lények. Korunk talán leginkább rettegett betegsége, a sztrók életerős embereket fokoz le magatehetetlen csomaggá, kiváló intellektusú, kreatív elmékből csinál kommunikációra képtelen bábut, valóban egész családok életét képes tönkretenni órák leforgása alatt. Magyarországon félóránként hal meg ebben valaki, de ez a film Dániában játszódik, ahol a túlélés esélye lényegesen nagyobb, a rehabilitációról nem is beszélve.

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.