Csütörtök este a Bálint Házban ült le egymással vitázni Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija és Frölich Róbert, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija. A téma a holokausztot bemutató Sorsok Háza volt, szeptember elején ugyanis a Köves vezette Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség tulajdonába került az intézmény, melynek már négy éve működnie kellene.
Az időközben elkészült épület azonban üresen áll, mert a kiállítás összeállításával megbízott Schmidt Mária történelem- és holokausztfelfogása és az annak nyomán összeállított kiállítási koncepció nem egyezik a történészszakma egységes álláspontjával. Az elmúlt években nem csak zsidó szervezetek, de a holokauszt legelismertebb nemzetközi kutatói is komoly kritikával illették Schmidt koncepcióját, a projektet ezért a kormány leállította (a témával korábban többször is részletesen foglalkoztunk, legutóbb a múlt heti Magyar Narancsban).
Mikor azonban bejelentették, hogy a Sorsok Házát is az EMIH-nek adja a kormány, ismét fellángoltak az intézménnyel kapcsolatos viták. (Arról, hogy az EMIH milyen baráti kapcsolatot ápol a kormánnyal, és hogy mekkora birodalmat épített fel állami segédlettel, februárban írtunk részletesen.)
Mint kiderült, Heisler András, a Mazsihisz elnöke nem vállalta a vitát, Köves viszont úgy is leült Frölichhel beszélni, hogy tisztában volt vele: a közönség többsége nem az ő álláspontján lesz. Köves amúgy az este során rendre odaszúrt a Mazsihisz elnökének, akivel – állítása szerint – 2014-ig kifejezetten jó viszonyban volt, ám amikor Heislert megválasztották a Mazsihisz élére, ő valamiért Köves ellen fordult. Ők ketten azóta nem is beszélnek egymással, pedig a párbeszéd fontosságát hangoztatta az este minden résztvevője. Frölich egészen odáig ment, hogy
háborús viszonyokhoz hasonlította a két legnagyobb hazai zsidó szervezet viszonyát, amit ha nem rendeznek gyorsan, annak mindkét fél csak a kárát látja.
A kötelező körök után végre a Sorsok Házára terelődött a szó, a vitában pedig Frölich Róbert – szakemberek véleményeivel alátámasztva – tulajdonképpen felsorolta azokat a kifogásokat, amik miatt a zsidó közösség jelentős része és a történészek is aggodalommal tekintenek a Sorsok Házára.
Az elsősorban gyerekeknek szóló kiállítás koncepciója ugyanis az 1938–48 közötti időszakot öleli fel, a holokauszt történetét pedig olyan túlélők videóinterjúiból ismerhetik meg a látogatók, akik maguk is gyerekek voltak a második világháború idején. Frölich szerint a gyerekek emlékezete nem megbízható, ráadásul koruknál fogva egy sor olyan eseményt nem is láttak vagy érthettek meg akkor, ami a holokauszt történetének szempontjából különösen releváns. Ezért aztán nem lehet pusztán gyerekek elmesélésére hagyatkozni a holokauszt elmesélésekor.
A személyes visszaemlékezések önmagukban szintén nem alkalmasak a történelem hiteles elmesélésére, mert hiába áll rendelkezésre sok interjú, azokat könnyedén össze lehet úgy állítani, hogy az összkép manipulatív legyen: ha a száz történetből csak azt a tízet mutatják be, melyben magyarok bújtatták a túlélőket, az a hamis kép alakul ki a látogatókban, hogy a magyarok csak embereket mentettek, miközben a társadalom túlnyomó többsége kollaborált vagy legalábbis tétlen maradt a holokauszt során. Frölich kiemelte, hogy ezt az aggodalmát a Terror Háza hasonlóan összeállított, nem objektív tárlata táplálja.
„Schmidt Mária személye nem garancia arra, hogy a Sorsok Háza a holokauszt történetét hitelesen mutassa be.”
A Dohány utcai zsinagóga főrabbija szerint az 1938-as kezdés elhallgatja, hogy már 1920-ban megszületett az első zsidóellenes törvény, a numerus clausus. Azzal pedig, hogy 1948-ig tart, a tárlat összemossa a holokauszt szörnyűségét a kommunizmuséval.
| ||
A kritikákra adott válaszában Köves Slomó részben megismételte azokat az érveket, melyeket a Magyar Narancsnak adott interjújában már elmondott. E szerint a Sorsok Háza valójában nem is múzeum, hanem inkább oktatási központ, melynek elsődleges feladata, hogy ráébressze az oda látogatókat, valójában mekkora tragédia is volt a holokauszt. Hiába van ugyanis rengeteg szó erről a közbeszédben, a fiatalok nem érzik át a holokauszt súlyát. Éppen ezért nem adatok halmazával kell megragadni a fiatalok figyelmét, hanem az érzelmi bevonódásra kell lehetőséget adni.
„Ha elolvassuk a Sorstalanságot, nem tudunk meg mindent a holokausztról, de jól átadja annak drámaiságát, tragédiáját”,
érvelt Köves. Az érzelmek felkeltésére pedig tökéletesen alkalmas az, hogy olyan visszaemlékezéseket nézzenek végig, ahol a beszélők maguk is gyerekek voltak a történtek idején. Ha pedig sikerült felkelteni az érdeklődést, akkor lesz lehetőség további ismeretanyag elsajátítására is a Sorsok Házán belül. Ez utóbbi lenne az a kontextus, ami teljessé teszi a holokauszt történetének elmesélését, és aminek elmesélésére az oral history valóban alkalmatlan.
Köves biztos abban, hogy a Horthy-rendszer 1938 előtti antiszemita intézkedéseit nem hallgatja el a kiállítás, ahogyan a többségi társadalom viselkedéséről is reális képet kapnak majd a látogatók. Az EMIH vezető rabbija ugyanakkor elejtett néhány olyan információt is, amiből következtetni lehet arra, hogy végül mi lesz a Sorsok Házában.
Az állandó kiállítás gerincét a visszaemlékezők videóinterjúiból álló tárlat adja, 2000 négyzetméteren. Körülbelül 70 túlélővel készült 40-50 órányi anyag. (Ebből Köves egy kétórányi kivonatot ismer, és ez alapján állítja, hogy a kiállítás nem fog torz képet adni a holokausztról.) Az interjúkból összeállított tárlat megtekintése 50 percig tart majd, mivel egy mai fiatal figyelmét nagyjából eddig lehet lekötni.
Az érdeklődők ez után mehetnek tovább a kiállítás többi részére, hogy a holokauszt mélyebb rétegeit (Köves szavaival a kontextust) is megismerjék. Itt némi logikai ellentmondás lelhető fel, hiszen, ha egy fiatal csak 50 percig figyel oda valamire, akkor aligha fog az első 50 perc után még továbbmenni az információkban gazdagabb tárlatok felé, főleg, hogy a visszaemlékezések a tárlat mindössze 20-25 százalékát teszik majd ki.
Ezt az ellentmondást Köves nem oldotta fel, elmondta viszont, mi az az öt terület, amiről szólhat a tárlat többi része (ezekre néhol oktatási programként, néhol időszaki kiállításként hivatkozott, így nem egyértelmű, hogy ez miként fog kinézni).
Az egyik tárlat az antiszemitizmus egyetemes történetét mutatná be, egy másik pedig a modern kori Magyarország történetét a kiegyezés után a Horthy-korszakra koncentrálva, bemutatva, hogyan terjedt el az antiszemitizmus a magyar politikában a német megszállás előtt. Lenne egy tárlat, ami a zsidóságot mutatná be, egy másik pedig az ezeréves magyar–zsidó együttélést. Az ötödik pedig az emberi történetekre koncentrálna, ahol nem csak az áldozatok, de a tettesek személyes történeteit lehet majd megismerni. Köves ezt a részt tartja a legfontosabbnak, mondván, a holokauszt a személyes történetek összessége.
A tettesek is emberek voltak, a tétlenül maradt többség is emberekből állt, és nagyon érdekes kérdés, hogy ki ismerte fel a jót és a gonoszt: ezekből a morális dilemmákból lehet a legtöbbet tanulni,
véli az EMIH főrabbija.
| ||
Innentől kezdve nem teljesen egyértelmű, mi következik. Köves szerint ami már biztosan megvan, az a felvett interjúk teljes anyaga, a tárlat kialakításának munkája pedig most indul el. Ebbe a munkába, amire kétmilliárd forintot különített el a kormány, Köves már bevont szakembereket, de hogy kiket, azt továbbra sem árulja el.
Így aztán nem oszlatta el azokat a félelmeket, hogy a tárlat mennyiben fogja Schmidt Mária történelemfelfogását tükrözni. Köves azt hangsúlyozta, hogy a „maximális inkluzivitást” szeretné megteremteni a munkában: egyrészt szeretne becsatornázni már létező kezdeményezéseket, de bekapcsolódhatnak azok a szakértők is, akiket a Mazsihisz fontosnak tart.
„Azt tudom tenni, hogy az ajtót kinyitom, de azzal nem tudok mit kezdeni, ha valaki élből elutasít”, mondta Köves. Ígérete szerint az EMIH a kiállítás forgatókönyvét nem csak szakmai, de nyilvános vitára is fogja bocsátani, még a nyitás előtt. Az optimista kicsengést valamennyire árnyalta, hogy Köves szerint a kiállítást majd a kormány fejezi be (a kormányhatározat szerint az EMIH a Schmidt Mária vezette közalapítvánnyal együttműködésben alakítja ki a kiállítást).
Míg Köves korábban azt mondta, hogy a kiállítás elkészülte után azon változtatni csak Schmidték beleegyezésével lehet, szerdán már határozottan azt állította: Schmidt Máriának nem lesz semmilyen szerepe az intézményben, miután azt átvette az EMIH.
