Interjú

„Középre, tehát balra”

Máté-Tóth András vallástudós vallás és politika viszonyáról

Belpol

Hívő katolikus miniszterelnök-jelölt áll szemben a magát szintén keresztényként meghatározó kormánnyal. Van-e ennek bármi jelentősége ma Magyarországon? És vajon mit várnak a hívők a katolikus egyháztól, és az merre tart – és merre a pápa? A Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszéke és az MTA–SZTE „Convivence” Vallási Pluralizmus Kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk.

Magyar Narancs: „A politika vallássá válik, a vallás pedig politikai szenvedéllyé” – Joseph Ratzinger bíborosnak, későbbi pápának ezt az 1991-ből való mondatát idézte fel a minap a Facebookon. Mit jelent pontosan ez a mondat?

Máté-Tóth András: A bíboros a vallási dimenzió viszonylagossá tételének európai tendenciájára gondolt. Ratzinger felfogásában – ami egybevág a katolikus egyház társadalmi tanításával – a politika azért nem válhat vallássá, mert a politika az e világi dolgok elrendezésének művészete, a vallásból viszont nem lehet kihagyni az Istent. Az Isten pedig nem szorítható bele az e világi keretekbe. És ha a politika vallássá válik, akkor e világi célokat tesz abszolúttá. Ezzel az abszolút értékeket relativizálja: olyan gondolkodási, hatalmi mezőbe állítja, ahol már nincs korlát, az egyetemes értékek nem korlátozzák partikuláris érdekek érvényesítését. Erről szól ez a mondat.

Egyfajta politika valóban vallássá válik Közép-Európában is. Vallási jelleggel radikalizálódik, teljes életelkötelezettséget igényel, szinte fanatikus exkluzivizmust, a hasonló politikai táborba tartozókkal szembeni feltétlen lojalitást. Ennek az oka a történelmi örökség. A régió a nagy kulturális, gazdasági, katonai hegemóniák közé szorult, és ez évszázadokon át kollektív identitásbizonytalanságot fixált az emberekben. Bibó István kollektív társadalmi hisztériáról beszél, én sebzett kollektív identitásról. A mi országainkban Európa más kulturális régióihoz viszonyítva átlagon felüli az igény arra, hogy abszolút stabilitásokat találjon az ember, ezért kap vallási jelleget a politika, ezért válnak hitvallássá politikai tézisek, félistenekké politikai vezérek – legalábbis addig, amíg élnek.

MN: A rendszerváltáskor lehetett arra számítani, hogy a vallásnak az addiginál sokkal nagyobb szerep jut a mindennapi életben. Ez sem így teljesült. Vajon miért?

MTA: 1990 után az egyházakkal szemben nagyon erős volt a politikai várakozás. Valószínűleg azért, mert az egyházak a szocializmus idején nagyrészt ki voltak rekesztve a társadalmi nyilvánosságból, tehát tiszta kezűnek számítottak. Abban a néhány évben, amíg nem kezdődött el az egyházak javainak visszaadása, erős volt a beléjük vetett társadalmi bizalom. Ám mihelyt a közéletben szerepet vállaltak, az egyházakba mint intézményekbe vetett bizalom megzuhant. Pedig inkább passzív szereplés volt ez, arról esett szó, mit kell visszaadni nekik, és milyen törvény stabilizálja a működésüket. Szóba került a gazdálkodásuk is, tehát az egyház összekeveredett a pénzzel és a politikával, besorolódott a nagy közéleti aktorok közé, az Országgyűlés, a pártok, a hadsereg, a bankok, a média, a biztosító mellé. Ez a csalódás alaphelyzete.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről