A szociális háló lukas, a támogatások esetlegesek, a kikapcsolási moratórium pedig óriási károkat okozott - úgy tűnik, az állam, a harmadik szereplő lépéskényszerben van. Hogy pontosan mekkora is a közüzemeknél felhalmozódott lakossági hátralékok összege, arra csak becslések vannak: mivel a közműcégek többsége részvénytársaság, kapitalizációjukat féltve nem közölnek adatokat a kinnlevőségeikről.
Mennyi?
Összegszerűen talán az áramszolgáltatóknál a legkisebb a lejárt lakossági követelés: "Egy átlagos villanyszámla 8-10 000 forint között van havonta, ebből azért nehéz százezres nagyságrendű adósságot felhalmozni" - mondja Boross Norbert, az Elmű szóvivője. Állítása szerint ezres nagyságrendű a kritikus helyzetű családok száma, és mindössze 200 tartósan kikapcsolt fogyasztót tartanak számon. A másik nagy áramszolgáltatónál, az E.Onnál több tízmilliárd forintos kinnlevőségről beszélnek - igaz, nem tudni, ebből mennyi a lakossági hátralék. Az MTA Gyermekszegénység Elleni Programirodájának tanulmányában viszont azt olvashatjuk, hogy csak 2009 márciusában az országban több mint 41 000 áramkikapcsolás volt. (Tartósan áram nélkül valóban nagyon kevés család marad, mert a villany a szükségletek sorában az evés után következik - állítják szakértők.) Mindenesetre becslések szerint az áramszolgáltatóknál összesen tíz- és húszmilliárd forint közötti lakossági kinnlevőség lehet. Ennél valamivel kevesebb a távhőszolgáltatóké: a Főtávnál csaknem egymilliárd forint a 120 napon belüli lakossági hátralék összege - az ennél régebbi tartozások a cég hátralékkezelőjéhez vannak "kiszervezve". A kinnlevőség mértéke tavaly óta stagnál, de ha hozzávesszük, hogy a távhő ára ebben az időszakban közel 50 százalékkal csökkent, akkor ez az adat a helyzet drasztikus romlására utal. Hasonló nagyságrendű hátralékot tart számon a Pécsi Távfűtő Kft.: egymilliárd forint felé közeledik a lejárt lakossági követelés. Ha a kinnlevőségeket a nettó árbevételhez vagy a fogyasztók számához viszonyítjuk, kitűnik, hogy a - túlnyomórészt önkormányzati tulajdonú - távhőszolgáltatók nagyobb bajban vannak, mint az áramszolgáltatók: Miskolcon 32 000 távfűtéses lakásra jut 800 millió feletti tartozás (fogyasztónként átlag 25 000 forint feletti hátralék), ekkora terhet piaci cég biztosan nem viselne el. A legnagyobb kinnlevőségekkel a gázszolgáltatók küzdenek: Laczó Sándor, a Magyar Gázipari Egyesülés elnöke szerint mostanra 30 milliárd forint fölött jár a gázszolgáltatók lejárt lakossági követelése. Összességében tehát valahol ötven- és százmilliárd forint között lehet a közüzemi hátralékok nagysága - horribilis összegnek tűnik, ha a lakhatással kapcsolatos állami támogatások évi néhány tízmilliárd forintos nagyságrendjéhez viszonyítjuk, de talán ennél is komolyabb probléma, hogy a számok - különösen a gáz és a távhő esetében - meredeken romló tendenciát mutatnak.
E folyamat kezdete 2008 telére datálható: a média akkor valamiért a szokásosnál is jobban fölkapta a fagyhalálokat - mondják az energiaszolgáltatók képviselői, és van, aki a lavinát elindító konkrét tévéműsorra is emlékszik. Ezt követően egymást érték a híradások a kihűlt lakásban megfagyott idős és/vagy beteg emberekről. (Győri Péter Fagyhalál című tanulmányából tudható, hogy az ötvenes évek óta a kihűléses halálesetek száma tendenciaszerű lassú emelkedést mutatva az utóbbi húsz esztendőben évi két- három száz között váltakozik; 2008 ebből a szempontból nem volt kiugró év.) A kialakult közhangulatnak engedve a kormány kihirdette a "védendő fogyasztókra" a kikapcsolási moratóriumot. Az intézkedés a kihűléses halálesetek számát ugyan nem befolyásolta, de a téli számláikat üggyel-bajjal vagy éppen sehogy sem fizető családok számára átmenetileg jelentős könnyebbséget hozott, hiszen így akár hat hónapig is elodázódhatott a számla be nem fizetését követő kikapcsolás. A kapkodva meghozott kormányzati intézkedés negatív következményeivel az érintettek a moratórium lejártakor szembesültek: családok tömegeinél halmozódott fel kezelhetetlen méretű hátralék.
Rossz megoldások
A "védendő fogyasztó" kategória magyarországi változata egyébként is félreértés - ebben konszenzus van a szolgáltatók és a segítő szervezetek között. A fejlett államokban a valamilyen fogyatékkal élők, illetve a rendkívüli szociális krízisbe kerültek tartoznak ide. Nálunk viszont nyolcféle szociális jogosultság alapján a háztartások egyharmada, közel hárommillió ember lehet "védendő fogyasztó". Beláthatatlan következményekkel járt volna, ha a státussal járó kedvezményeket mindnyájan igénybe is veszik. A megugró kinnlevőségek így is alaposan átrendezték az energiaszolgáltatók üzleti eredményeit a be nem tervezett kényszerhitelezés és a felduzzadt behajthatatlan követelések miatt. Az érintettek abban is egyetértenek, hogy az állami segítség e formája rendkívül bürokratikus, drága és igazságtalan. A jogszabály előírása szerint a fizetési határidő lejárta után a szolgáltató levélben értesíti a fogyasztót e lehetőségről (hogy ti. "védendő fogyasztó" lehet), sőt saját költségén megküldi a szükséges nyomtatványokat. (A tavalyi szezonban csak az Elmű több mint egymillió ilyen levelet postázott.) A nyomtatvány kitöltése azonban rendkívül bonyolult - nem csoda, hogy mindössze néhány tízezren éltek ezzel a lehetőséggel -, de ha megvan, a továbbiakat már a helyi önkormányzat apparátusa intézi, bevonva a bajba jutott családot az adósságkezelési programba, már ha az adott településen van ilyen. (A jogszabály erre csak a negyvenezer főnél nagyobb lélekszámú településeket kötelezi - vagyis a legkevésbé éppen a hátrányos helyzetű kistérségek lakói számára elérhető az adósságkezelési szolgáltatás.)
A moratórium eredményeként tehát - az önkormányzati mellett - létrejött egy, az energiaszolgáltatók által működtetett kvázi szociális ellátórendszer: apparátussal, komoly adminisztrációval és a szükséges finanszírozással. E "rendszer" hatékonyságáról árulkodik, hogy az Elműnek a moratórium miatt sokszorosára nőtt kinnlevőség kezelése annyiba kerül, mint a komplett ügyfélszolgálat üzemeltetése. Persze a szolgáltatók e költségeiket az árba beépítve végső soron a fogyasztókkal fizettetik meg.
A másik jelentős támogatási forma, a gáz árába épített szubvenció sem a leghátrányosabb helyzetű rétegnek kedvez: ha volt is gázuk, elsőként azt adták föl, a fűtésre használt tüzelő árára pedig semmiféle állami támogatás nincs. Tévhit, hogy a fatüzelés olcsó: a tűzifa ára precízen igazodik a földgáz árához. A szociálisan rászorulók támogatása egy harmadik csatornán is zajlik - ma is mintegy nyolcszázezer háztartás kap a központi költségvetésből gázár-kompenzációt. Ezt a rendszert az államkincstár működteti évi kétmilliárd forintot meghaladó költséggel.
A támogatás(ok)nak ez a rászorultság mértékéhez nem kellően igazodó, szétaprózott, alacsony hatékonyságú módja nemcsak a rendelkezésre álló forrásokkal bánik pazarlóan, de a kedvezményezetteket sem ösztönzi a tudatosabb és takarékosabb fogyasztásra, és csak korlátozottan képes enyhíteni az energiaszegénység súlyos következményeit.
Az unióban elfogadott egyik meghatározás szerint az a háztartás számít "energiaszegénynek", ahol a megfelelő energiaszolgáltatáshoz való hozzáférés költsége meghaladja a család nettó jövedelmének tíz százalékát. E definíció alapján ma nálunk a két fölső jövedelmi tized kivételével a háztartások ebbe a kategóriába tartoznak. Az energiaszegénységnek csak egyik oka a jövedelmi szegénység. A másik meghatározó tényező a háztartás energiahatékonysága - ami, főleg a fűtésnél, döntő módon a szigetelésen múlik. A Védegylet és a CEU közös, az energiaszegénység jellegzetességeit és okait feltáró tanulmányából kiderül, hogy az elmúlt évtizedben a háztartások energetikai teljesítménye az EU-ban egyedülálló módon nemhogy javult volna, de egyenesen romlott - és ebben meghatározó szerepe volt és van annak, hogy a támogatások rendszere a fogyasztást és nem az energiahatékonyság javítását ösztönözte. Ennek legkirívóbb módja, hogy az állam évente átlag százezer forinttal támogatja a távfűtéses háztartásokat - ennek jelentős részét az áram árába épített tételek révén ismét csak a fogyasztók fizetik -, míg az energiahatékonyság-növelő beruházások támogatására ennek az összegnek csak a töredéke jut. Pedig a lakhatásvesztéssel járó eladósodás a zömmel külvárosi, rossz szigetelésű panellakásokban élőket fenyegeti. Ezeknek a háztartásoknak alig több mint egyharmadában lehet szabályozni a fűtést, sőt még a kikapcsolás sem oldható meg; a magas rezsijű, a lakáspiac bezuhanása miatt értékét vesztő panellakás a megállíthatatlanul növekvő hátralék miatt így könnyen a benne lakók csapdájává válhat (lásd Sorsok című keretes anyagunkat). Pedig van kiút - ehhez azonban a passzív támogatás helyett az állam, az önkormányzat és a lakók tevékeny együttműködésére van szükség. A közelmúltban az EU Staccato programjának támogatásával felújított óbudai "Faluház" háromezer lakójának rezsije még a felújításra esetleg felvett hitel törlesztőrészletével együtt is kevesebb, mint amennyi az előtt volt, ráadásul jelentősen nőtt a lakások piaci értéke. Bónuszként a csökkenő energiafelhasználás miatt felére esett az épületre eső szén-dioxid-kibocsátás.
Merre?
Mint ahogy a szolgáltatóknál felhalmozódott lakossági hátralékok nagysága, úgy az sem tudható pontosan, hogy hány családnak okoz napi gondot a közüzemi számlák kifizetése. 2007-ben a háztartások egyötödének volt legalább egy kifizetetlen számlája - ezzel Magyarország már akkor is első volt az unióban -, és a helyzet azóta lényegesen romlott: a kinnlevőségek csak a gázszolgáltatóknál megduplázódtak egy év alatt. Több százezer családnak állandó nehézség a lakhatással kapcsolatos számlák kifizetése, és százezres nagyságú a kritikus helyzetben lévő, a kikapcsolás szélén egyensúlyozó háztartások száma is. Ennek számos oka van: a recesszió legjobban a két alsó jövedelmi tizedbe tartozókat sújtotta, akik amúgy is a családi bevétel egyharmadát vagy akár ennél is többet a lakhatással kapcsolatos közüzemi kiadásokra voltak kénytelenek fordítani. A csökkenő jövedelmekkel párhuzamosan szűkültek a legalacsonyabb jövedelműeket korlátozottan elérő állami támogatások, miközben az energiaárak a fogyasztói árindexet jelentős mértékben meghaladva nőttek - de az okok közt tarthatjuk számon a támogatási rendszer már említett pazarló, diszfunkcionális működését is.
Az energiaszolgáltatók képviselői idén további romlásra számítanak. Mint mondják, ahhoz, hogy ezen a télen ne folytatódjon a hátralékok növekedése, már most túl kellene lenni a szakértői szintű egyeztetéseken. Folynak egyeztetések, de a probléma kezelésére hosszabb távú stratégiára volna szükség - ennek viszont egyelőre semmi jele, holott a támogatások mostani rendszerét nemcsak a szolgáltatók, de a szociális szféra civil szereplői is rossznak tartják. Mind az ártámogatás, mind az adósságkezelés mostani rendszerét újra kell gondolni, és a szociális ellátórendszerbe "visszacsatornázott" források felhasználásával olyan célzott programokat kell indítani, amelyek képesek megállítani a hátralékok növekedését, megelőzni a lakhatásvesztést és kezelni a felhalmozódott adósságokat. Ezt célozza például a Máltai Szeretetszolgálat már most is több helyen működő "Hitel-s" néven futó mintaprojektje: a program külső források bevonása nélkül próbálja konszolidálni az adósságspirálba került családok helyzetét (lásd a Vecsei Miklóssal készített interjúnkat). A projekt nem a hátralékok és tartozások mérséklésére, netán elengedésére épül, hanem a válságkezelő mentor a családdal együtt felméri a helyzetet, felkutatja a számításba vehető erőforrásokat, támogatásokat és megtakarítási lehetőségeket, és első lépésként kezdeményezi az előre fizetős órák fölszerelését. (A "kártyás" órával a szolgáltatás addig vehető igénybe, amíg van előre befizetett "egység".) A "kártyás óra" persze drasztikusan megváltoztatja az életviteli szokásokat, hiszen az energiafelhasználást tervezni kell, és gyakran kegyetlennek tűnő választásra kényszerítheti a családokat ("mosunk vagy tévézünk"). De ahhoz, hogy elkerülhető legyen a legroszszabb, a lakhatásvesztés, továbbá a szolgáltatásokhoz való hozzáférés is megmaradjon, radikális takarékosságra van szükség.
Hogy a szolgáltatók miért nem támogatják a máltaiak olcsó és hatékony koncepcióját, amivel megállítható lenne a hátralékok növekedése, arra nem találtunk meggyőző magyarázatot. Ellenkezésük azért is érthetetlen, mert maguk is szabadulni akarnak a rájuk kényszerített szociális funkciótól - nem beszélve a kinnlevőségeik növekedéséről. Ha nem történik semmi, a következő tél még több család ellehetetlenülését hozza, és vélhetőleg nem csak a legszegényebbekét: a jövedelmi szempontból a középosztály alján elhelyezkedő családok veszélyeztetettségét mutatja, hogy másfél év alatt háromszázezerrel nőtt a hitel nemfizetése miatt nyilvántartott személyek (népszerű nevén a "BAR-listások") száma. Márpedig az eddigi tapasztalatok szerint ahol gondok adódnak a törlesztőrészletekkel, ott előbb-utóbb elkezdenek gyűlni a kifizetetlen közüzemi számlák is. "A döntéshozóknak abból kellene kiindulniuk, hogy az állam szempontjából is az a legdrágább, ha hagyunk 'bedőlni' egy családot" - mondja Vecsei Miklós.
Az eddigi egyetlen kormányzati lépés, az energiaárak "hatóságivá" tétele szakértők szerint látszatintézkedés: mindössze annyi változik, hogy július 1-jétől már nem a Magyar Energia Hivatal, hanem maga a miniszter hirdeti ki az egyetemes szolgáltatói körben érvényes villamosenergia- és földgázárakat - de ez még a jobbik eset. Ha a kormány komolyan gondolja, hogy az energiaárakban újra szociálpolitikai szempontokat akar érvényesíteni, akkor komoly lépést tesz a múlt felé: 2003 és 2009 között az állam 600 milliárd forintot költött az energiaárak támogatására. Az eredményt láthatjuk. Ha ez lesz a cselekvés iránya, akkor nyilván olcsóbb lesz pár forinttal a villany meg a gáz - amit aztán a menetrendszerű kikapcsolási moratórium ideje alatt újra elkezdhetnek nem fizetni a tavaszi csodában reménykedő hátralékosok.
Sorsok
Ha egy utcával odébb, az óbudai "Faluházban" lakik, akkor Judit is a sikeres panelrekonstrukciós projekt nyertese lenne - így viszont egy kudarcba fulladt menekülési kísérlet vesztese. A lakás felújítására 2007-ben felvett hitelt már egy éve nem fizeti - azóta ugyanis lényegében nincs jövedelme. Ráadásul az időzítéssel sem volt szerencséje: mire a felújítás befejeződött, a lakás értéke a kétharmadára zuhant. A bank mostanában próbál egyezkedni vele, de ő már nem nagyon töri magát, mivel a távfűtők is több mint egymillióra jegyeztettek be jelzálogot - a mai árak mellett, ha el is tudná adni a lakást, neki nem maradna szinte semmi. Ágnes még küzd: a máltaiak segítségével egy időre konszolidálódott a tavaly válságosra fordult helyzet - nemcsak a gázt meg a villanyt kapcsolták ki, de a vizet is elzárták, miután a férje magára hagyta az adósságtengerben a két gyerekkel -, ám most a gázszolgáltató bekeményített: ha nem fizet ki hathavi részletben 300 ezer forint hátralékot, végrehajtást kezdeményeznek. Ez esetben viszont - szerződésszegésre hivatkozva - a bank is felmondja a kedvezményes hitelszerződést. A szolgáltató havi ötvenezer forintos követelésével szemben Ágnesnek havi tizenötezer forint "szabad" jövedelme van - ennyiből élnek a két gyerekkel.
"Helyi, sőt személyes problémakezelés kell"
Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke
Magyar Narancs: A kikapcsolt fogyasztóról az embernek például a városi slumok lakói jutnak eszébe. Reális ez a kép?
Vecsei Miklós: A közüzemi hátralékok felhalmozódása nyilván az alacsony jövedelmű családok problémája, az alsó húsz százaléké, de a krízishelyzet kialakulhat középosztálybeli családoknál is - ma már ez sem ritka, bár itt nyilván más tényezők játszanak szerepet. Egy átlagos középosztálybeli férfi, a "családfő" gyakran nagyon nehezen tudja feldolgozni, ha radikálisan csökken a jövedelme, és sok mindenre képes, hogy a látszatot megőrizze. A család nem is tudja, hogy már tavaly is hitelből voltak nyaralni, hogy hónapokkal el vannak maradva a számlákkal, és a villanyóra leszerelését már csak egy gyors kölcsönnek nevezett uzsorával sikerült megakadályozni - jó esetben ezen a ponton be tudunk lépni a történetbe.
MN: Mit tudnak ilyenkor tenni?
VM: Az attól függ, hogy milyen az eladósodottság "szerkezete". Nyilván egész más kezelést igényel az a család, ahol a költségvetésben még csak egy-két problémás tétel van, mint az, ahol már le is szerelték a gázórát, komoly közüzemi hátralékok vannak, és a lakásra fölvett kölcsön mellett van két-három fogyasztási hitelük, plusz a sor végére egy hitel a Providenttől.
MN: Ki lehet keveredni egy ilyen helyzetből?
VM: A mi tapasztalatunk szerint egy krízishelyzetbe került átlagos jövedelmű családnál nagyjából százezer forint közüzemi hátralék az a plafon, ahol még jó esély van arra, hogy el lehessen vágni az adósságspirált - az ennél nagyobb törlesztést igénylő adósságoknál már valószínűleg lakhatásvesztés a történet vége. Ilyen esetekben már a későbbi lakhatás megoldását is keresnünk kell.
MN: A kilakoltatási moratórium még érvényben van.
VM: Ez pozitív üzenet a kormány részéről, de a legszegényebbeken nem segít - ők amúgy sem a törvényes úton szoktak megszabadulni a lakhatásuktól. Én nagyon remélem, hogy az új kormánynak lesz ideje és bátorsága a bajok gyökeréig leásni. A gazdasági válság egy-két éven belül elmúlik, de ha nem teszünk valamit, a nyomában kialakuló társadalmi krízis rettenetes következményei generációk sorsát fogja meghatározni. A családok eladósodása és az ebből fakadó leszakadás egy ponton túl irreverzibilis folyamat: mi úgy látjuk, hogy nincs túl sok idő megakadályozni, hogy egész társadalmi csoportok kerüljenek erre a lejtőre.
MN: Miért látja ilyen drámainak a helyzetet? Szegények eddig is voltak, csak talán kevesebben.
VM: A legnehezebb helyzetben lévők esetében - és most róluk beszélünk - súlyos hiba a szegénység és a nyomor összekeverése. Az a fajta szegénységkép, ami a társadalompolitikai döntések szempontjából meghatározó középosztály fejében él, már rég a múlté: a szegénységnek volt kultúrája, szilárd értékrendje; abban még létezett szolidaritás. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt például még bevett dolog volt, hogy a telepen élők együtt főztek - ma gyakran egymásnak is "kamatra" adnak kölcsön. A nyomor szétmar minden értéket: itt nincs közösség, inkább a kapcsolati vákuum a jellemző, a magára utaltság; nagyon bizonytalanok az értékek, nincs jövőkép, csak kielégítetlen igények és teljes bizonytalanság. Éppen ezért a nyomorban élőkkel kapcsolatban beszélni szubszidiaritásról súlyos tévedés - erre a nyomorra támogatásként pénzt önteni pedig egyenesen bűn.
MN: De a társadalomnak valamit kezdeni kell velük.
VM: Először azt kellene elfogadni, hogy nincsenek univerzalisztikus, mindenkire és minden helyzetre egyformán alkalmazható megoldások. És azt is be kell látni, hogy a nagy projektek nem vezettek, mert nem is vezethettek eredményre. Helyi, sőt személyes problémakezelés kell - mentorok, akik személyesen ismernek helyben mindenkit, és akik elfogadottak az adott terepen. Az, ami a mostani pályázati rendszerben van, hogy én mondjam meg, hogy a most induló projektben 2013-ban pedagógusra vagy téglára lesz-e szükségem, és egyébként is, legalább 300 millióra kell pályáznom - ez biztosan nem megy. A rossz segítség bűn. Közösségépítés, jövőkép nélkül minden támogatás a visszájára fordul.
MN: A hátralékosok ügyében mit kellene tenni?
VM: Én nem vagyok híve a "majd mi kifizetjük helyetted!" típusú megoldásoknak. Ez a segítségnek az a rossz formája, amiről az előbb beszéltem - és ilyen a most érvényben lévő "védendő fogyasztó" rendszer, illetve a kikapcsolási moratórium. Ehelyett első lépésként, amint valaki adósságkezelést kér, föl kell szerelni nála az előre fizetős órát. Ezzel biztosan meg lehet akadályozni, hogy kezelhetetlen hátralék halmozódjon föl. Amióta nálunk, Tarnabodon mindenkinek ilyen órája van, lényegében megszűntek a kikapcsolások, ráadásul a fogyasztás is közel harmadával esett vissza.
