"Kulturálisan mint férfit értelmezik" - Pető Andrea történész

Belpol

A gender studies, a társadalmi nemek tudományának hazai képviselői bő másfél évtizede igyekeznek azon, hogy működésükkel, új kérdéseikkel és szempontjaikkal átformálják a hagyományos, férfiközpontú tudományosságot. Eddigi erőfeszítéseiket most reprezentatív tanulmánykötetben (A tár-sadalmi nemek oktatása Magyarországon) summázták. A frissen megjelent kötet szerkesztőjét kérdeztük.
A gender studies, a társadalmi nemek tudományának hazai képviselői bő másfél évtizede igyekeznek azon, hogy működésükkel, új kérdéseikkel és szempontjaikkal átformálják a hagyományos, férfiközpontú tudományosságot. Eddigi erőfeszítéseiket most reprezentatív tanulmánykötetben (A tár-sadalmi nemek oktatása Magyarországon) summázták. A frissen megjelent kötet szerkesztőjét kérdeztük.

Magyar Narancs: A tanulmánykötet 19, a magyar felsőoktatásban aktívan tevékenykedő tudós, helyesebben tudósnő személyes tapasztalatait összegzi, s jószerivel teljes képet ad a gender studies hazai helyzetéről. Mi indokolta ezt az alapos számvetést?

Pető Andrea: Határvonalhoz érkeztünk, amikor szükséges lélegzetvételnyi szünetet tartanunk, s széttekintve fölmérnünk az eddigi eredményeket. Ebben a könyvben a magyar professzornők és mesternők működésének bemutatásával nem titkoltan tudományterületünk feminista genealógiáját akartuk összeállítani, hogy továbbléphessünk a társadalmi nemek egyenlőségének, a gender studies megközelítésmódjainak elfogadtatása felé. A magyar felsőoktatás demokratizálása ezt hosszú távon megköveteli.

MN: Hogyan alakult a társadalmi nemek tudományának magyarországi története?

PA: A társadalmi nemek tudománya a rendszerváltás táján vethette meg a lábát nálunk, hisz addig a vasfüggöny nemcsak fizikai, de ismeretelméleti korlátot is jelentett. 1989-et követően azonban igen nagy volt a várakozás, s általános volt a remény, hogy a nőmozgalomban éppúgy, mint a tudományosságban rendkívüli átalakulás megy majd végbe. Biztató fejleménynek számított, hogy ekkor már léteztek elemzések egyes tudományterületeken a társadalmi nemek szempontjából. Például a közgázon a 80-as évek eleje óta folyt a társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálata, s így az sem véletlen, hogy itt jött létre az első nőtudományi kutatóközpont. Az irodalomtudomány néhány képviselője is korán megismerkedett a gender által fölkínált újfajta érzékenységgel, s a feminista irodalomtudomány és a társadalmi nemi problematika - részint a különböző angol-amerikanisztika tanszékek jóvoltából - viszonylag hamar fölbukkanhatott az oktatásban. S végezetül ott volt a női egyesületek, a női civil szféra szintje, melynek ugyancsak komoly érdeme volt abban, hogy óriási erőfeszítések, hatalmas személyes áldozatok árán megindulhatott Magyarországon a gender studies oktatása. Mostanra jelentékenyen megerősödött a pozíciónk, kiépültek nemzetközi kapcsolataink, lassan leküzdjük a fordítási és adaptációs zavarokat, s vannak publikáló, magasan kvalifikált, a hivatalos tudományosság által sem lekicsinyelhető kutatóink. Maga a társadalmi nemek tudománya mind változatosabb megközelítésmódokkal, szempontokkal gazdagodik, új problematikákat emel be diskurzusába, amint azt Takács Juditnak a homoszexualitás területén folytatott kutatásai is jól jelzik. Ám az akadémiai tudományosság ellenállását mind ez ideig nem sikerült leküzdenünk, a befogadás gesztusai elmaradnak, s még ma is lehetséges úgy bölcsész vagy bármilyen diplomát szerezni hazánkban, hogy a diák nem is találkozik a társadalmi nemek, a gender kifejezéssel. Vagyis mára elérkeztünk oda, ahol a lelkesedés, a személyes áldozatvállalás már nem elegendő, és az intézményi struktúrában való pozíciószerzés jelentheti az előrelépést.

MN: Ilyesfajta problémákkal másutt is szembesültek a társadalmi nemek kutatói, vagy a mi hazánk különlegesen vaskalapos?

PA: Ez korántsem magyar sajátosság. Még csak nem is posztszocialista jellegzetesség, mert jóllehet az "államosított feminizmus" rendszerének összeomlása, s a társadalmi életben 1989 után végbement konzervatív nőpolitikai fordulat pluszproblémát jelent a térség kutatói számára, azért a pozitivista, s az erős férfinarrációhoz ragaszkodó nemzeti szintű tudományosságok ellenállását másutt sem volt könnyű leküzdeni. Európai viszonylatban négy, egy időben jelen lévő fejlődési fázist különíthetünk el a társadalmi nemek tudományának, illetve a nőtudományok oktatásában. Az első fázis, amikor semmilyen ilyesfajta képzés nincs az adott országban: no woman, no cry. Ez a helyzet például Görögországban és Portugáliában, ahol legfeljebb néhány nívós társadalomtörténeti tanszék nyújt némi teret, azaz egy-két kurzust a gender számára. Aztán a második fázisban ezek a tematikák már megjelennek az alap-, illetve a posztgraduális képzésben, de döntően még a hagyományos diszciplínák keretei között. Magyarországon jelenleg itt tartunk. A harmadik fokozatban a tudományos feminizmus és a civil nőszervezetek szövetségével, valamint az adott ország hathatós támogatásával létrejön az önálló, fokozatot adó, államilag finanszírozott alap- és posztgraduális képzés, mint például a többi uniós államban vagy akár Romániában, Bulgáriában, Szerbiában. Végül létezik egy negyedik szint is, amikor a nőtudományok és a társadalmi nemek tudománya visszailleszkedve bekerül a tudományos főáramba, s magukat a hagyományos diszciplínákat alakítják át az új megközelítésmódok, az új tapasztalatok alkalmazásával. Ez az irigylésre méltó állapot jellemző Nagy-Britanniára és Svédországra.

MN: Vagyis a társadalmi nemek tudományának képviselői nem is oly szolid célokat tűztek ki maguk elé. Ez magyarázza azt a riadt ellenállást is, amit például a hivatalos történettudomány tanúsít a társadalmi nemi megközelítéssel szemben?

PA: Persze, tudományszociológiailag teljesen logikus ez az idegenkedés. Ám az az ellenállás, amelyet mondjuk az egyébként állami finanszírozásban részesülő Magyar Történeti Társulat tanúsított 2003 novemberében a nő- és társadalmi nemi történeti szekció megalapításának ügyében, mégis elgondolkodtató. A szekció 2005-ben végül csak megalakulhatott, ám anyagi és szervezeti támogatást nem kaphat a társulattól, s ez jól jelzi, hogy mily sikeresen őrzi hegemóniáját a hagyományosan politikatörténeti súlypontú, jórészt még mindig pozitivista, az elméletektől idegenkedő történettudomány. Ez sem hungarikum persze, Hollandiában sem kevésbé mostoha a tudományos fősodron kívül rekedt vagy tudatosan kívül maradó kutatók helyzete. Nem csoda, hogy a társadalmi nemi problematika szinte föl sem bukkan a legtöbb átfogó magyar történeti műben, s az oktatás különböző szintjein sem jelenik meg. Amikor például az egyik gimnáziumi történelemtankönyvbe nemrég a merész szerző beillesztett egy kis fejezetet A nők és az I. világháború címmel, akkor a nagy tekintélyű akadémikus lektor ezt az értetlen megjegyzést fűzte a szöveghez: "Akkor miért nem inkább kutyák és lovak?!" Mi ugyan 2002-ben összeállítottunk egy kiegészítő történelemtankönyvet, persze uniós pénzből, amelynek a címe Nők és férfiak a múltban, de nem áltatom magamat, hogy akár csak a középiskolák felében-harmadában alkalmaznák ezt a segédanyagot. Pedig az új történelemérettségi-rendszer már finom elmozdulást jelent a pozitivista történelemszemlélettől.

MN: A korábbiakban az uniós csatlakozás és a bolognai folyamat kihívásait említette. A felmérések azt igazolják, hogy a társadalmi nemek tudományának, illetve a társadalmi nemek történetének oktatása segíti az esélyegyenlőséget és a társadalmi kohéziót. Márpedig ezeket a kérdéseket az EU szívügyének tekinti. Ez azt jelentené, hogy az unió preferálja a gender studies oktatását?

PA: A kérdés ennél jóval összetettebb. Az igaz, hogy az uniós csatlakozás rendszerint előrelépést eredményezett az adott ország társadalmi nemi tudományosságának fejlődésében, esetenként intézményesülésében is, mert a közigazgatás beavatkozott ennek érdekében. Az is igaz, hogy az uniós alapok jelentős összegekkel támogatják a társadalmi nemi kutatásokat, s ebből mi magyarok is profitálunk, a Miskolci Egyetem és az ELTE is. Viszont nagyon sok minden nemzeti szinten dől el, s ha ott éppenséggel nem kedveznek az intézményi rendszerek a társadalmi nemek tudományának, akkor ezen az EU sem segíthet. A feministák számára ismerős ez a csalódáskeltő helyzet, hiszen valaha, az I. világháború után Bédy-Schwimmer Rózáék is nemzetközi egyesületektől, társulásoktól vagy épp a Népszövetségtől várták a helyzet javulását - otthon.

MN: És a bolognai folyamat?

PA: Ez még ellentmondásosabb kérdés. A neoliberális, vagyis a piacképes képzés elsődlegességét mantrázó európai oktatáspolitika több más interdiszciplináris megközelítésmód mellett a gender studies számára sem kedvező. Mellékesen a munkaerőpiacon alighanem még egy darabig nem számít majd kifejezetten jó ajánlólevélnek, hogy a jelentkező, teszem fel, mindent tud a nemi esélyegyenlőtlenségekről vagy a szexuális zaklatásról. Ráadásul mi fiatal tudományként még nem rendelkezünk, nem rendelkezhetünk nagydoktorokkal. Így két lehetőség áll előttünk. Az egyik: mihamarabb nagydoktori címekre szert tenni, s beindítani az önálló magiszteri és doktori képzéseket. A másik: a gender studies egy félévnyi helyet kap a kötelezően választható nem szakos kurzusok sorában. Mindkét megoldás kockázatos, vagy mert nem oldja a tudományterület elszigeteltségét, mely így nemzetközi kapcsolatrendszerével együtt is vigasztalanul elkülönül majd a többi tudományterülettől, s az alsóbb szintű oktatástól; vagy mert az egykori tudszoc kurzusokhoz hasonlóan haszontalan nyűgnek, alibi szócséplésnek tűnik majd sokak számára.

MN: A társadalmi nemek tudománya, bár mára már igen kifinomult fogalomkészlettel dolgozik, aktivista gyökereit okosan nem feledi, s szoros kapcsolatot ápol a valósággal. Vagyis a társadalom átalakulása nemcsak előfeltétele a gender studies kiteljesedésének, de egyszersmind a célja is. Kedvező-e a hazai környezet mindehhez?

PA: A rendszerváltással konzervatív fordulat ment végbe a nőkérdés területén, amennyiben az emancipálódást ösztönző női munkavállalás mértéke drasztikusan lecsökkent. E tekintetben máig sereghajtók vagyunk az unióban, s a változatlanul patriarchális magánéleti modell emelődött politikai normává. Azaz az állampolgár elsődlegesen férfi, a nő pedig, aki a családot ellátja, leginkább szociális problémaként tételeződik, vagy segítségre szoruló kisebbségként, mint a romák és a fogyatékkal élők. A politika elsumákolja a kérdést, mert láthatóan nincs ötlete és bátorsága, s talán érdekében sem áll a fennálló rend megbolygatása. Ezen az sem változtat, hogy a női szavazók gyakran választásokat döntenek el, szavazótáborokat tartanak egyben, és az sem, hogy gyarapodóban vannak női politikusaink. A női politikus ugyanis nálunk vagy díva, vagy háztartási tevékenységét időlegesen szüneteltető polgár asszony, vagy maximum tiszteletbeli, fogadott férfi. Azt a nőt, akinek a magatartása nem harmonizál a hagyományos nemi szereppel, kulturálisan mint férfit értelmezik.

Neked ajánljuk