Több mint száz, ma 70-80 éves ember neve, korabeli fényképe szerepel a Terror Háza "Tettesek fala" névre hallgató termében. A múzeum "dühöngőjében" jegyzetelnek, anekdotáznak, káromkodnak a látogatók, miközben kiakasztók és kiakasztottak - a múzeumvezetők és az egykori ÁVH-tagok - csendben egymásra várnak. A múzeum pereket szeretne és nagy nyilvánosságot, a kiállítottak csendet és kiüríttetni a termet."Az meg ott a rohadék Bauer. Az az, a Bauernek az apja."
"Ezt ismerem, ott lakott az utcánkban. Nagyon szemét volt mindenkivel. Geci volt az egész család. Még a gyerekei is nagy gecik voltak."
"Az a Komlós nem a Komlós Juci bátyja? Vagy a nagybátyja? De valami rokona neki, az biztos."
"De hülyén néznek ki. Nézd, annak milyen hülye feje van. Basszus, ezek még élnek. Apám, az milyen lehet, mi, hogy mondjuk itt kint van a nagyapád. Oké, hogy rohadt komcsik, de ez milyen már, hallod, ezt nem hiszem el."
H
A Terror Házában ülünk, egy fapadon, előttünk a falon az ÁVH tablóképe, közepén egy nagy Péter Gáborral, körülötte egyre zsugorodó fényképpel ezredesek, alezredesek. Az idő telik, látogatócsoportok jönnek-mennek, megbámulják a tablót is, minket is - a Terror Házában látványosság a szemlélődő, a nagy tömeg miatt ugyanis mindenkinek sietnie kell -, miközben mi hallgatózunk és visszabámulunk. Az emberek 15-20 fős csoportokban lépnek be a Terror Háza kapuján két fegyveres őr között, az egyes termekben két-három percet időzhetnek, aztán továbbtessékelik őket veze-tőik: fiatal és snájdig vérprofik, ránézésre történészhallgatók. Sok teremben régi bakelittelefon is található, még bélás se kell hozzá, az ember csak felveszi ("Mondjad!"), és a vonal végén a múlt.
H
"Halló!"
"Halló, Z. X.-nével beszélek?"
"Igen, kedveském, tessék."
"1923-ban tetszett születni?"
"Igen, igen, de miért kérdezi, lelkem?"
"Tudja, hogy a neve olvasható a Terror Házában, a Tettesek falán, mint Z. X.-né alhadnagy?"
(Csend.) "Nem, én nem voltam sohase ávós. Mit mondott, mikor születtem, szívem?"
"1923-ban."
"Nem, nem, én 1925-ben születtem. Viszonthallásra."
H
A Terror Háza utolsó terme a "Tettesek fala". A múzeummun-kások egy szűk folyosó két hosszú falára ragasztották az ismert ÁVH- tagok fényképeit - a fénykép alatt név, születési és halálozási évszám. A több száz fénykép kb. harmadán nő van, és szintén a képek harmada alatt nem szerepel az el-halálozás éve. A két fal között, egymás mellett két ember fér el, de ők lazán; a látogatók itt általában szorosan a falhoz lapulnak. "sdi cekkerekből olvasószemüveg kerül elő, van, aki jegyzetel. Egy öreg-ember olyan hangosan károm- kodik, hogy bekapcsol a riasztó. A Tettesek fala a Terror Háza vége, utána már a kijárat, friss levegő. Ha valaki beszélni akar egy "tettessel", csak keres magának egy ritkább nevű hadnagyot, akinek még csak egy évszáma van, felhívja a tudakozót, és már telefonálhat - akár egy Andrássy úti fülkéből is.
H
"Halló."
"Jó napot kívánok, K. urat keresem."
"Jó napot, a felesége vagyok, nincs itthon. Milyen ügyben keresi?"
"K. úr 1926-ban született?"
"Igen."
"Azért telefonáltam, hogy megkérdezzem: mit szól hozzá, hogy a neve szerepel a Terror Háza Tettesek falán?"
"Á, igen. Hívjon este, majd megmondom neki."
(Este.) "Jó estét, K. úr, hívtam már délután is."
"Igen, mondta a feleségem. Tévedés lesz. Én nem voltam soha ávós, történész vagyok."
"Értem."
"Na nem mintha bajom lenne az ávósokkal. Ha az lettem volna, megmondanám, higgye el."
H
A múzeum honlapján, a terrorhaza.hu-n nemcsak a múzeummal barátkozhat a látogató, ellenségeket is gyűjthet a cybertérben. A Fórum rovatban úgy beszélik meg Magyarország elmúlt hatvan évét a bátor anonymusok, hogy az ember időnként azt hiszi: ez inkább a Fradi-portál. A Fórum mellett megtalálható az "áldozatok adatbázis" és a "tettesek adatbázis" - történelmi panaszláda és feljelentő. Utóbbi a site indulása óta, kb. fél éve 0 találatot jelez, az áldozatrovatban egy 1945-ben elhunyt fiatalember árválkodik.
H
"Jó napot kívánok, D. urat keresem."
"Én vagyok."
"Tudja, hogy kint van a Tettesek falán?"
"Igen."
"Beletörődött?"
"Nézze, én elkövető vagyok, ha nem is vettem benne részt."
"Beszélgetne róla?"
"Csak azt mondanák az emberek, hogy mit védekezik ez a pasas, de ha érdekli, látogasson meg."
H
A volt hadnagy belvárosi lakásán fogad. A lemenő nap erősen besüt, de a fény most minket vallat; a hetvenéves úr az ablaknak háttal ül, és csapong emlékek és elméletek között. "Ez a vád olyan, mint az antiszemitizmus vádja, nem lehet vele mit kezdeni" - mondja. Természetesen megvan a saját története, de nem oszthatja meg a nyilvánossággal, mert az magyarázkodás lenne. A puszta tény, hogy tagja volt az ávónak, elég a morális megsemmisítéshez.
Két órán keresztül mesél a háború utáni első tíz év sötét terrorjáról. Nem szépíti a tényeket, de látszik, hogy fontos számára meggyőzni minket viszonylagos ártatlanságáról. Szeme a hosszú mondatok közben elrévedezik a nagypolgári lakás magas plafonján, hogy a záró szavakra hatásosan visszatérjen ránk. Ahogyan ül a fotelben, még egy erős pofont sem néz ki belőle az ember.
"A múzeum történészei kívánják, hogy védekezzek" - állítja, majd hozzáteszi: ő ezt a szívességet nem fogja megtenni. Tízpercenként elmagyarázza a veszélyes csapdát, amit az ötvenes évek óta kerülget: ha védekezik, alátámasztja saját bűnösségét, ha nem védekezik, akkor hagyja, hogy olyan tettekkel vádolják, amiket nem követett el. A nagy dilemma ellenére a volt hadnagy nem tűnik megtört embernek. Szellemileg friss és kiegyensúlyozott, talán nem is fogad minket, ha nem bosszantja fel az aktuális belpolitikai botrány, az ügynökügy. "Mit számít, hogy aláírt-e valaki egy beszervező nyilatkozatot, a rendszernek mindenki tagja volt" - mondja. "Minden nagykövet tudta, ki dolgozik a hármas főcsoportnak a diplomáciai testületben - állítja -, hiszen a belügy embereit nekik kellett eljuttatni a kémkedésre kijelölt találkozókra és létesítményekbe."
Az aláírás tényével azonosítani az ügynököket a tipikus magyar múltfeltárás, véli. "Ahelyett, hogy feldolgoznák a múlt valós bűneit, kijelölik a tettesek csoportját. Így felelnek az ávósok kollektíven az ötvenes évekért: ez a legegyszerűbb megoldás." A beszélgetés végén köszönetet mond a kitartó hallgatásért. "Jobb volt, mint ha pszichológushoz mentem volna."
H
"Jó napot kívánok, Sz. urat keresem."
"Melyiket?"
"Aki 1938-ban született, ávós, később rendőr alezredes volt."
"Az az apám, vidéken van, és egyébként is ezredesként vonult nyugdíjba a BM-ből."
"A fényképe kint van a Tettesek falán. Mi lehet az apja bűne?"
"Sose beszéltünk róla, nem érdeklődtünk egymás munkája iránt."
"Az apja nem akar védekezni?"
"Nézze, ez az egész olyan, mint egy rossz szomszéd. Ha arra a falra ki akarnak rakni valakit, hát úgyis ki fognak rakni valakit."
H
Majtényi László, az új köztársa-ság első adatvédelmi biztosa nem kíván állást foglalni az ügyben. Véleménye szerint ez egyébként sem adatvédelmi kérdés: a törvény liberális felfogása szerint, aki egy állami szerv tisztjeként szolgál, annak neve és rangfokozata nem tekinthető személyes adatnak. Az egyetlen dolog, amit meg lehet támadni, az a "tettes" megjelölés, ez ugyanis rágalmazás. Tettesfalügyben - az egykori ÁVH-sok kivételével - amúgy mindenki névtelen: ügyvéd szakér- tőink is nevük elhallgatását kérik. Abban azonban egyetértenek Majtényivel: a "tettes" megnevezés rágalmazásnak minősül. Ilyen esetekben a bíróság nem vizsgálja, hogy a megrágalmazott mit követett el - jogerős ítélet hiányában a rágalmazás fennáll. Az ötvenes években elkövetett bűnök egyébként "elévültnek" számítanak, ez alól egyedül az emberiség elleni bűnök a kivételek. Kérdés továbbá, hogy "tettes"-e mindenki, aki az ÁVH tagja volt. Kollektív bűnösséget ez idáig egyedül a nürnbergi perben állapított meg a bíróság: 1946-ban a szövetséges ügyészeknek sikerült bizonyítaniuk az SS minden tagjának kollektív bűnösségét - őket tehát tettesnek nevezheti minden múzeum. Az ügyvédek egyébként nem javasolják a rágalmazási pert a Tettesek falán fityegőknek, mert a periratok közé valószínűleg felvetethetők lennének az egyes személyekre vonatkozó terhelő dokumentumok, még ha a bíróság nem is foglalkozna velük. Ez, valamint a nyilvánosság és a közvélemény "átka" sokkal több annál, amit a rágalmazási per megnyerése jelenthet.
H
Kiszely Gábor, a múzeum szakmai igazgatója a harmadik emeleten berendezett tárgyalóban fogad. Az épületet ellepő biztonságiak kísérnek a lifthez, fent vár a titkárnő, majd kifelé is szigorú kíséretben távozunk. A tárgyaló csupasz, nagy terem. Az ablak melletti tévéállványon még néhány áprilisi szórólap ("MegBOKROSodunk?"), a falon egyetlen kép, a World Trade Center romjai 2001. szeptember 11-én, helikopterből fényképezve.
Kiszely cowboycsizmában érkezik, hóna alatt a nürnbergi per német nyelvű forrásgyűjteménye. Magyarázata szerint a múzeum ennek mintájára ítéli el az ÁVH összes beosztottját. Mivel a bűnök elévültek, másrészt csak az akkori jogszabályok értelmében lehetne az ügyeket tárgyalni, a történészekre marad a feladat, hogy morális elégtételt vegyenek a tetteseken.
"Ez nem boszorkányüldözés" - mondja az igazgató. A beszélgetés során közvetve beismeri, lehetne színvonalasabban csinálni ezt az egészet, de "a magyar társadalom még nem érett hozzá". Kiszely szívesen megvitatná a tettesekkel szerepüket, és kész levenni a képet, ha tévedtek volna, igaz, ennek a lehetőségét a következő mondatban már ki is zárja. A múzeum szeretné a pert, a figyelmet, a nyilvánosságot, hiszen így az új kormányzat előtt is bizonyíthatná, hogy a mú-zeum támadhatatlan. "Úgysem mernek jelentkezni" - állapítja meg végül a technikai igazgató.
H
"Ty. urat keresem."
"Én vagyok."
"Megkérdezhetem, hogy tagja volt-e az ÁVH-nak? Mert a fényképe szerepel a Terror Háza falán."
"Igen. Így van."
"A tudakozó megadta a telefonszámát és lakcímét, akár zaklathatnám is ezentúl."
"Nekem nem szólt senki, hogy kirakják a képet. Hogy tehetnek ilyet? Én egyébként sem vagyok tettes."
H
Amikor Ty. főhadnagy egyik ismerőse a nyár végén hozta a hírt, hogy kint feszít a tettesek falán, egy betelefonálós műsorban kikérte magának a megbélyegzést. A sze-mélyiségi jogokról szóló műsorban első felindulásában kifakadt, hogyan használhatják fényképét beleegyezése nélkül. Tőlem azért megkérdezi, milyen fotót találtak róla: "Legalább jól nézek ki?"
Hogy az ötvenes években az ÁVH felügyelete alatt a Duna-parti Fehér Házban dolgozott, barátai és családtagjai előtt ismert volt. A hetvenéves úr 1950. január 1-jével vált tettessé: azon a napon került a katonai elhárítás az ÁVH irányítása alá. Foglyot bevallása szerint nem látott, az Andrássy úti épületben egyszer sem járt. A forradalom idején már nem dolgozott az ÁVH-nak. Először fizikai munkásként tudott csak elhelyezkedni, majd a nehéz munka mellett végezte el az egyetemet. Hangsúlyozza: szakterületén manapság megbecsült ember, önerőből dolgozta fel magát.
H
A Tettesek falán több mint száz még élő személy szerepel. Olyat, akinek a neve csak egyszer van benne a telefonkönyvben - azaz jó eséllyel azonosítható -, körülbelül húszat találtunk. Közülük ötöt tudtunk végül elérni.
Gergely Márton
Nagy Sebestyén
Wer macht igazságot?
Németország legnagyobb botrányt kiváltó kiállítása pár éve megbukott: a német hadsereg, a Wehrmacht világháborús bűneit bemutató tárlaton a szervezők több olyan fényképpel is terhelték a nagyapák lelkét, amiket szovjet kommandók követtek el a reguláris német hadsereg egyenruhájába öltözve.
Ez év telén nyílt meg a "javított kiadás" Berlinben. A hatáskeltő képek eltűntek; a látogató egyetlen vádiraton rághatja magát végig, mintegy három óra alatt. Az első teremben mindenki megismerheti az 1939 előtt érvényes nemzetközi egyezményeket és háborús jogokat. Szörnyű bűn gyerekeket lelőni vagy felakasztani, de ha azok rálőttek egy reguláris sereg katonájára, nincs egyezmény, ami őket védené. A háború iszonyú, és csak azt lehet a katonákon számon kérni, amit az akkori nemzetközi szerződések tiltottak.
A kiállítás bemutatja például a Wehrmacht jugoszláviai parancsnokságának rendeletét: a partizánok által megölt minden német katonáért száz, minden megsebesített egyenruhásért ötven civilt kell kivégezni. Nem a felakasztott emberek képeit mutatják, hanem a parancsokat: "Ezredes, ön partizánakciókban elvesztett 56 katonát, jelentése szerint kivégzett 586 civilt. Emlékeztetem, hogy a parancs értelmében további 5014 embert kell késlekedés nélkül agyonlövetnie." A terrorgépezet száraz precizitása nagyobb hatást vált ki, mint bármilyen fénykép.
A kiállítás az utolsó teremben bemutatja azokat a főtiszteket, akik ellenszegültek a parancsnak. Tizenöt tiszt megtagadta a civil lakosság deportálását vagy likvidálását, és mind túlélte a háborút. Csakis az ő példájukkal igazolható, hogy volt más út.
