Magyar Narancs: Az everestnews.com híroldal fair-play díjat ajánlott, hogy miután a nepáli sportminisztérium megerősítette, mindketten fent voltatok, jeleztétek, hogy ennek csak a fele igaz. Ezek szerint vannak, akik csalnak?
Várkonyi László: Amíg az emberek nagy része presztízsokokból keresi fel azt a hegyet, előfordulhat ilyesmi. Akadt jó néhány ember, aki új mászásra kényszerült, mert nem igazolták vissza az eredményét, sőt az is felmerült, hogy egyes expedícióvezetők pénzért cserébe bejelentettek embereket, hogy fent voltak. De ezt nem bizonyították soha.
| ||
Erőss Zsolt: Mi azért töltünk évente négy-hat hónapot hegymászással, mert az jó nekünk. Semmi szükségünk arra, hogy hiúságból hazudjunk.
MN: Állítólag járt már fent magyar származású mászó.
EZS: Valóban. Demján Zoltán egy csehszlovák expedícióban vett részt, ő tényleg előttünk volt fent. Ismerjük személyesen is, nagyon jó mászó. De az első magyar állampolgárok mi voltunk.
MN: 1995-ben, miután megmásztad a volt Szovjetunió öt legmagasabb csúcsát, azt írtad az élménybeszámolódban: "Azt hangoztatni, hogy első megmászó, szerintem marhaság, első magyar megmászásról meg ne is halljak!"
EZS (nevet): Itt azokra a hiú mászókra céloztam, akik felmásznak Dél-Amerika olyan dombjaira, ahová senki sem megy, majd úgy jönnek haza, hogy ők voltak az "első magyar megmászók". Ez nekem vicces. Sose jutott eszembe, hogy azt hangoztassam, hogy első magyar voltam valahol, pedig volt néhány csúcs, ahova így jutottam fel. Volt olyan technikailag nehéz útvonalam, például a Nanga Parbaton, ahol még senki nem járt előttem, erre valóban büszke vagyok. De azzal nem tudok aláhúzni egy teljesítményt, hogy én voltam "az első magyar".
VL: A hegymászók egészében értékelik a mászást, míg a közvélemény természetszerűleg csak anynyit ért, hogy "csúcs", "első", "legmagasabb". Ezekkel lehet előjönni, ha a médiáról van szó.
MN: Nem csalódás, hogy csak Zsolt, és az utolsó szakaszon ő is csak oxigénnel jutott fel?
EZS: Amikor felértem a csúcsra, mindezt úgy próbáltam feldolgozni, hogy legalább van értelme a további, oxigén nélküli próbálkozásoknak. Ennek ellenére sikerként értékelem a mászást, mert az expedíció teljesítette a célját.
VL: Én sem vagyok csalódott, inkább a további lehetőségeket érzem. Egyébként ha egyikünk sem jut fel, akkor sem bújhattunk volna el a világ végére.
MN: Amikor száz méterrel a csúcs alól visszafordultál, teljesen kimerültél?
VL: Nem, csak azt nem tudtam, hogy ha felmegyek, és elindulok visszafelé, akkor meddig tart az erőm. Nem tűnt biztosnak, hogy visszaérek.
MN: Annyi küszködés után úgy fordítottál hátat a csúcsnak, hogy érezted, még nem vagy teljesen fáradt?
VL: Igen. Ezt nem lehet másként csinálni, különben nem jön haza az ember.
EZS: Későre járt, és az időt egy csúcstámadás során folyamatosan figyelni kell. Mindig pontosan tudni kell, hol tartasz, és ebből kell kiszámítani, hogy ilyen és ilyen sebesség mellett hová jutok még el, mielőtt jön a sötét és a hideg.
MN: Ezzel a mászással váltatok "sztárrá", de valóban erre vagytok a legbüszkébbek?
VL: Technikailag biztosan nem, de fizikailag és főleg lelkileg számomra ez volt a legkeményebb. Ha most büszke vagyok, erre vagyok büszke.
EZS: Jó néhány nehéz mászás van mögöttem, de remélem, a java még előttem áll. Tizennégy nyolcezer méter feletti csúcs van a Himalájában, és akad nehezebb is, mint az Everest.
MN: Ezután könnyebb lesz szponzort találni?
EZS: Most nagy nyilvánosságot kaptunk, az utcán integetnek az emberek, ez persze segíthet. De úgy tudom, Kelet-Európában csak Szlovéniában mozdul erre a magántőke, mert ott vannak hegyek, a hegyekben pedig pénzes fogyasztók - sízők, túrázók, mászók -, vagyis az üzleti életben jelentős szerepe van a sport- és hegymászó-felszereléseknek. Nyilván a skandináv országokban vagy Svájcban még könnyebb szponzort találni.
MN: Nálunk állami támogatás nélkül lehetetlen?
EZS: Nekem első a lehetőség, nem vagyok annyira válogatós. Közben persze megpróbálok hegymászás közeli dolgokból élni, az Alpokba viszek magyarokat, az is szép kaland. A Himalájában vezetni persze sokkal jövedelmezőbb lenne, de az egy gazdag amerikaiakra, nyugat-európaiakra specializálódott, zártkörű klub, oda nehéz bekerülni. Az, hogy ott dolgozhass, a kapcsolatokon múlik, nem kell feltétlenül a legjobbnak lenni.
MN: Az év elején még úgy nézett ki, hogy külön utaztok, pedig a tavalyi két kudarc után (A napfény íze, Magyar Narancs, 2001. augusztus 9.) evidensnek tűnt, hogy a két expedíciós csapat egyesíti erőit.
VL: Hazaérkezésünk után elkezdődtek a tárgyalások, de kiderült, mást akarunk. Az egyik társaság mászósabb, technikásabb utat akart, alpesi stílusban (szinte rohamban, ingázás nélkül - L. B.), úgy, ahogy még nyolcezer felett nem másztak. A másik viszont a normál útra gondolt, hagyományos táborláncos haladással.
MN: Az Ifjúsági és Sportminisztérium viszont csak egy csapatot és csak egy bizonyos útvonalat támogatott.
VL: ´k érthetően azt az elképzelést támogatták, ami a legbiztonságosabb, és valamennyi garanciát biztosít, hogy sikerüljön a dolog.
MN: Szívetek szerint is erre mentetek volna?
EZS: Én sosem gondoltam rá, hogy nekem erre kellene mászni, technikásabb utat szerettem volna. Viszont a többiek minimálisra akarták csökkenteni a kockázatot, nehogy a tavalyihoz hasonló tragédia előfordulhasson. Tulajdonképpen ez egy történelmi útvonal, ha Hillarynek és Tenzingnek jó volt, úgy gondoltam, jó lesz nekem is.
VL: Szívem szerint én szintén nem erre mentem volna, szeretném befejezni azt az utat, amit tavaly Tibetből elkezdtünk. De az előző expedícióból való visszatérés után a közhangulatból éreztük, hogy a magyar magas hegyi expedíciózásban csak akkor lehet új irányokat találni, ha az Everest nem lebeg továbbra mumusként előttünk. Ezt egy összehívott hegymászófórum is megerősítette.
MN: Ezen a fórumon Ozsváth Attila (a Magyar Hegymászó Szövetség vezetőségének tagja, több nyolcezres expedíció résztvevője - L. B.), aki végül kiszállt a csapatból, keményen bírált benneteket.
VL: Azt mondta, hogy vállalkozásunk dilettáns, hazug és kényszeredett, hogy nincs is igazi együttműködés a két csapat között. Azt gondolom, hogy amit elértünk, dilettáns szervezéssel, együttműködés nélkül nem lehetett volna véghezvinni. Neki az volt a vágya, hogy mindenképpen nehéz utat másszon, nem bírta elviselni, hogy másképp lesz.
MN: Miért fontos a nehéz útvonal, hogy oxigén és serpa nélkül hódítsátok meg a csúcsot?
EZS: Az a lényeg, hogy az ember a saját erejéből küzdjön. Ha oxigént használsz, képességeidet pedig megtoldod még egy hadseregnyi serpával, az már nem a te eredményed.
VL: Az oxigén veszélyes is: megmásítja a körülményeket, nincs reális képed az állapotodról. Ha kihúzzák alólad ezt a mankót, pillanatok alatt veszélybe kerülsz. 1996-ban hat ember egész biztos, hogy azért halt meg a hegyen, mert elfogyott az oxigén.
EZS: Mindenki tudja, hogy veszélyes az oxigén használata, ezt ellensúlyozzák extra tartalékkal, még több serpával. Ezek már kis katonai különítményekre emlékeztetnek. Ez nem teljesítmény. Az oxigén meg olyan technikai eszköz, ami sokat segít, de rengeteget elvesz az élményből. Különben már bebizonyosodott, hogy az emberi fizikum képes a világ legmagasabb csúcsát nélküle is megmászni. Persze alig száz oxigén nélküli mászás volt eddig.
MN: Ezek szerint kellő támogatással bárki feljuthat a Mount Everestre?
VL: Kellő mennyiségű oxigénnel, hadseregnyi serpával, vezetővel tíz emberből kettőt fel lehetne vinni, de persze az illetőn is múlna a dolog, mert előtte azért nagyon fel kellene készülni. Voltak itt milliárdosok, akik hiába akartak felmenni.
EZS: Egy görög bankárnak azért sikerült, ő viszont az ünneplésbe halt bele.
MN: Nem zavar benneteket, hogy nálatok sokkal gyengébbek könnyedén feljutnak, míg ti fogcsikorgatva szenvedtek?
EZS: Kicsit. A saját táborunkon belül is volt egy öreg bahamai, aki erőnlétben, technikában mérföldekkel mögöttünk járt, mégis nagyon komoly eredményei voltak.
MN: Mennyire jegyzik a magyarokat a nemzetközi hegymászóvilágban?
VL: Tudnak rólunk, és szerintem értékelnek bennünket. Amikor kimentünk, és találkoztunk az expedíció külföldi tagjaival, már mondták is néhány ismert magyar mászó nevét.
EZS: Népszerűek voltunk az alaptáborban, mert látták, olyan kis csapat a miénk, amely céljában, stílusában eltér az megszokottól, nincsen vezetője, serpája. Amikor belekóstoltunk a Khumbu jégesésbe, bebizonyítottuk, hogy nem is kell minket vezetgetni.
MN: Ha nem tűnik el a táborhelyetek élelmiszeres sátra, sikerült volna már az első alkalommal oxigén nélkül feljutni a csúcsra?
EZS: Ez döntő volt. Nem tudtunk regenerálódni, a mászás kezdetekor alig volt energiánk. A végén éppen azért volt szükségem az oxigénre, mert evés nélkül vágtam neki, és teljesen lelassultam.
MN: Mit éreztetek, amikor nem volt meg a sátor?
EZS: Miközben minden csapat nyugisan készülődött a rohamra, én lefáradva, idegesen bolyongtam a 7950 méter magas nyeregben, és azt próbáltam kideríteni, melyik serpa vihette el a cuccot, hátha visszaadja.
VL: Nem véletlen, hogy az északi oldalon az expedíciók depóik felszerelését 130 literes hordókba pakolják, nehezéknek köveket tesznek bele, és lelakatolják, hogy el ne tűnjön. A serpák ugyanis előszeretettel begyűjtenek mindent, amit használhatónak vélnek.
MN: Azt mondják, az Everest egyes részei kezdenek a szemétlerakókhoz hasonlítani.
EZS: A táborok után maradt befagyott, összecsomagolhatatlan sátrak virítanak messziről, ez a legfeltűnőbb, ezeket csak a szél meg a havazás takarítja el. De a táborok környékén is palackok, hordók, felszerelésmaradványok hevernek szerteszét. A leszállítható szemétért takarító serpák jönnek, akiket ezért fizetnek.
MN: Ha több pénz áll rendelkezésre, többen jutottatok volna fel?
VL: Saját táborszervezéssel sokkal többet elértünk volna. Jó lett volna műholdas kommunikációt használni, magyar szakácsot alkalmazni. Sokat jelentett volna, ha olyan szintű ellátás van, mint tavaly.
MN: Csapatként mentetek ki, de mennyire volt ez valójában csapatmunka?
EZS: Közös volt a taktika, de szó sem volt arról, hogy mindig egy kötélen és egymás nyakán lógjunk. Viszont egészen addig felelősnek éreztük magunkat egymásért, amíg erre fizikailag képesek voltunk.
MN: Feltéve, ha együtt vagytok. Az első csúcstámadásra külön indultatok, így nem tudtátok az életveszélyesen hegyibeteg Ács Zoltánt menteni, akin végül mások segítettek.
VL: Azért indultunk külön, mert mindenkinek saját tempója van, és akár lassabban, akár gyorsabban kapaszkodik, ilyen magasságban veszélyes hátrányt szenved. Ráadásul van, aki a perzselő napot bírja jobban, és nem kap hőgutát, más viszont szívesebben indul még az éjszaka folyamán. Csak a vezetett emberek mennek kézen fogva.
