Az érintettek számára bizonyára emlékezetes az Orbán-kormánynak az élet elvesztéséért járó kárpótláskor tanúsított hozzáállása. A lágerekben vagy kényszermunka során meggyilkoltak hozzátartozói egy 1997-es törvény értelmében igényelhettek kárpótlást a magyar államtól, az összeg az elôzetes megállapodások szerint egyszeri 300 ezer forint lett volna. Az 1999-es költségvetési törvényben viszont ezt mindössze 30 ezer forintra próbálták beárazni, sikertelenül: számos jogosult cifra szófordulatok kíséretében küldte vissza a megalázóan alacsony öszszeget, és utóbb az Alkotmánybíróság is megsemmisítette a döntést. Végül a 2003-ban hozott rendelet 400 ezer forintot állapított meg, a kifizetéseket az év ôszén lehetett megkezdeni, miközben persze az eredeti igénylôk közül már sok ezren meghaltak – igaz, a jogosultság örökölhetô. A jóvátételi folyamat renoméját ennél is jobban megtépázta az a csalássorozat, melyre a roma kárpótlás során derült fény 2003 nyarán. Valószínûleg több ezren jutottak (és még többen próbálkoztak) jogosulatlanul átlagban egymillió forinthoz az osztrák kárpótlásból; az ügyek egy részében indított büntetôeljárások többsége még folyamatban van (lásd keretes írásunkat).
Manapság az osztrák kárpótlásból megmaradt pénz elosztása borzolja a kedélyeket. Az osztrák állam némi amerikai és német unszolásra 2000-ben döntött úgy, hogy jóvátételt fizet azoknak a kelet-európai (ukrán, orosz, lengyel, fehérorosz, cseh és magyar) túlélôknek, akiket a második világháborúban rabszolga-, illetve kényszermunkára hurcoltak a mostani Ausztria területére, és 2000. február 15-én még életben voltak. Az ehhez szükséges summát a költségvetésen kívül azok az ausztriai cégek biztosították, amelyek akkoriban örömmel fogadták az ingyen munkaerôt. Az ügyintézésre létrehozott, 436 millió euróval feltöltött Osztrák Megbékélési Alap (OMA) a magyarországi lebonyolítással a magyar kormány által 1997-ben a kárpótlások intézésére és az egykori zsidó üldözöttek közösségeinek újjászervezésére létrehozott Magyar-országi Zsidó Örökség Közalapítványt (Mazsök) bízta meg. A közalapítvány feladata az itthoni közzététel, tájékoztatás, az igénylések összegyûjtése, kiküldése, majd az osztrák döntés után az onnan érkezô pénzeknek a jogosultakhoz való eljuttatása volt. A rabszolgamunkások (akiket a koncentrációs lágerekhez hasonló helyeken, mondjuk Bécs környéki táborokban vagy a délkeleti fal építésénél dolgoztattak) 7363 eurót kaptak, az ipari munkára fogottak 2543, a mezôgazdaságban robotoltatott jogosultak 1453 euróhoz juthattak. Nem vonatkozott mindez azokra, akiket a mauthauseni táborban és melléktáboraiban tartottak fogva, mivel ôk a „Visszaemlékezés, felelôsség és jövô” elnevezésû német alapítványból részesülhettek hasonló összegû juttatásban. Az OMA Magyarországon a 2004. év végi záróidôpontig összesen 8800 zsidó és roma túlélônek mintegy 9 milliárd forintot fizetett ki.
Ezek után az idén áprilisban a kárpótlásból részesültek levelet kaptak a Mazsöktôl. Ebben arról tájékoztatták ôket, hogy a kárpótlási igénylések után fennmaradó összegbôl „az alap lehetôséget biztosít a melléklet szerinti egészségügyi árucikkek és szolgáltatások igénybevételére, legfeljebb 200 ezer forint összegig”. A melléklet tíz lehetôséget tartalmazott, például szerepelt a gyógyászati segédeszköz, fogorvosi kezelés, ápolás vagy a gyógyüdülés. Ezek igénybevételéhez a kárpótoltaknak az áru vagy szolgáltatás árát meg kell elôlegezniük, majd az áfás számla benyújtása után átutalják nekik az összeget. Az elszámolás végsô, jogvesztô határideje augusztus 31. Azoknak tehát, akik a kárpótlási összeget a folyósítás óta eltelt évek alatt elköltötték magukra vagy a családjukra, a nyugdíjukból kellene megelôlegezniük 200 ezer forintot; de azok sem kapnak semmit, akik nem a megjelölt célokra kívánnának áldozni. „Négy évvel ezelôtt kaptunk az osztrákoktól pénzt, akkoriban hónapokig mondta a tévé meg a rádió. Kicsit dühös is voltam, mert az irigységet táplálta, azt hihették az emberek, hogy ennyiszer kapunk. De ennek a mostani levélnek semmilyen elôzménye nem volt” – meséli az egyik túlélô, aki betegségére hivatkozva nem szerette volna nyomtatásban viszontlátni a nevét. „Az volt benne, hogy igazságos elosztás, meg legfeljebb 200 ezer. Ki az a bolond, aki, ha lehet kétszázat, beéri öttel vagy tízzel? Amit felsoroltak, azokat az esztéká fillé-rekért megadja, ezerkétszázért vettem egy járókeretet, nyolcezerért pedig gyógycipôt. Én már nem tudok egyedül elmenni a gyógyüdülôbe, ôsszel viszont lesz egy mûtétem, akkor ide kellene vennem egy betegápolót. Na, megnézem én azt az ápolót, aki áfás számlát ad, de mindegy, augusztusban úgyis lejár a határidô. Ha küldtek volna százezer forintot, a fenekemet földhöz verem örömömben, de a nagyon idôs emberek már nem fogják végigcsinálni ezt a procedúrát.”
Egy másik kárpótolt azt sérelmezi, hogy ennyi pénzbôl szívesen megvenné az egy évre szükséges gyógyszerét, de azt egyszerre csak két hónapra írják fel neki, és van, aki a kórházi utak taxiköltségének örülne jobban. Sokan vélik úgy, hogy inkább kapnának kevesebbet, de ne mondják meg nekik, hogy mire költsék el.
Suchman Tamástól, a Mazsök felügyelôbizottsági elnökétôl (aki az MSZP országgyûlési képviselôje) megtudtuk, hogy a kárpótlás után fennmaradó összeget az OMA-t létrehozó osztrák törvény és az alap kuratóriumának döntése szerint osztották el. Az érintett országokban élôk a korábban jóváhagyott kérelmek számának egymáshoz viszonyított arányában részesültek e kiegészítô juttatásban. A magyar jogosultak összesen 2,7 millió eurót kaphatnak (a hat országban élô kárpótoltaknak nem egészen kilenc százalékát teszik ki). Az osztrák alap folyamatosan, egyéni ügymenet lebonyolításával, névre szólóan küldi a Mazsöknek a pénzt, amit ôk továbbítanak a jogosultaknak. Mint azt Suchman Tamás elmondta, a Mazsök szerepe kizárólag a technikai lebonyolításra korlátozódik, mindig az osztrák fél instrukciói szerint járnak el, az áprilisban kiküldött leveleket is az onnan kapott, a részleteket is tartalmazó minta alapján írták meg. A különleges méltánylást igénylô esetekre kaptak elôleget az OMA-tól. Azért megjegyezzük: ez nem szerepel a levélben, a címzettek errôl a lehetôségrôl, ha nem kérdeznek rá, nem tudhatnak.
A jogosultak számát az osztrákok a biztonság kedvéért messze felülbecsülték, így összességében megmaradt 100 millió euró (például az 50 milliós magyar keretbôl 36 milliót fizettek ki), melynek elköltésérôl Ausztriában született meg a döntés. Az OMA nemzetközi kuratóriumában Magyarországot 2001 óta képviselô Fónagy János (a Fidesz országgyûlési képviselôje) lapunkat arról tájékoztatta, hogy a megmaradt pénz felhasználását komoly, több hónapig tartó viták elôzték meg. A kuratóriumnak a partnerországok küldöttein kívül az osztrák pártok képviselôi is tagjai, akik azt szerették volna elérni, hogy a maradványösszeget az Ausztriában lakó túlélôk kapják meg, ami majdnem sikerült is nekik. Végül az osztrák kormány nyomására fogadták csak el, hogy 30 millió eurót a partnerországok között osszanak el, a kárpótoltak számának arányában. A döntés értelmében a pénzt „humanitárius projektekre” lehet elkölteni; ezek lennének a Mazsök-féle levélben megjelölt egészségügyi eszközök és szolgáltatások. A maradék maradékából az örökösök, hozzátartozók kaphatnak ösztöndíjakat (képzésekre, nyelvtanulásra stb.), és a toleranciával, diszkriminációellenességgel kapcsolatos kutatásokat is támogatják. További 20 millió eurót tettek félre az esetleges jogvitákból eredô kötelezettségek teljesítésére, ötmilliót pedig az ún. nyitott kérdésekre, például a magyarországi roma kárpótlás végleges lezárására. Fónagy János szerint ennyit lehetett elérni (kis híján ennyit se), az alap jogszabályban meghatározott céljainak ez felelt meg a legjobban, és a törvénytôl való eltérésre még az osztrák parlamentnek is rá kellett bólintania.
Tordai Péter, a Mazsök kuratóriumának alelnöke kiemelte: az osztrákok biztosította többletjuttatás a holokauszt-túlélôk életvitelének komfortosabbá tételét, napi gondjainak enyhítését hivatott elôsegíteni. E döntés mögött a kárpótlás filozófiájának megfelelôen az osztrák döntéshozók azon szándéka rejlik, hogy a kapott keretet a túlélôk saját szükségleteik kielégítésére, egészségügyi szolgáltatások és árucikkek beszerzésére használják fel, így például az alapellátást meghaladó minôségû szemüveg, fogászati kezelés, mûvégtagok, gyógycipôk, gyógytorna, gyógymasszázs, gyógyüdülés stb. igénybevételére. Más célú felhasználás az OMA szándéka szerint nem lehetséges. (A kárpótoltaknak küldött levelet jegyzô Zoltai Gusztáv, a Mazsök társelnöke nem kívánt lapunk kérdéseire válaszolni, hanem a közalapítvány kuratóriumi titkárához, Vályi Györgyhöz irányított minket – aki szintén nem nyilatkozott, mondván, ezt számára egy közgyûlési határozat nem teszi lehetôvé.)
Az OMA 2004. decemberi jelentésében az szerepel, hogy négy érintett országban (rajtunk kívül a csehek nincsenek ebben benne) a maradványösszegbôl már csaknem hárommillió eurót elköltöttek különbözô egészségügyi ellátásokra. Késlekedésünk persze betudható a roma kárpótlás körüli felfordulásnak. A jelentésbôl viszont az is kiderül, hogy osztrák kórházakban végzendô ortopédiai mûtétekre is lehetett jelentkezni, ám Magyarországról ezt senki nem vette igénybe. Suchman Tamás szerint ha itthon is lett volna rá igény, akkor megszervezték volna a kiutazást. Elképzelhetô persze, hogy a Narancs véletlenül éppen az egyetlen olyan túlélôvel találkozott, aki szívesen végeztette volna küszöbönálló gerincmûtétjét Ausztriában. Amúgy Suchman szerint a megmaradt pénz elosztása egy gesztus, és meg kell köszönni, hogy az osztrák állam nem nyeli le; ráadásul Wolfgang Schüssel kancellár az elejétôl kezdve személyesen vett részt az alap munkájában, ami szintén hihetetlenül megtisztelô. Hangsúlyozta: példás az is, hogy az eltérô párthovatartozás ellenére ô és a fideszes Fónagy János konfliktus nélkül tudnak együttmûködni. Az osztrák kárpótláshoz csak pozitívan lehet hozzáállni, jelentette ki, a világon mindennek ilyen tisztán és átláthatóan kellene mûködnie.
Természetesen az osztrák döntésre lehet érveket találni, és az egyéni kárpótlás mellett van létjogosultsága a közösségi jóvátételnek is. Nehezen érthetô viszont, hogy miért kell meglengetni a túlélôk elôtt egy olyan csekket, amit nem mindenki tud beváltani. A kárpótoltaknak tehát még nem egészen két hónapjuk van arra, hogy kihasználják a lehetôségeket. Aki ezeket nem tudja igénybe venni, de nem undorodik nagyon a hazugságtól és a csalástól, az akár vásárolhat fiktív számlákat, aki meg túl öreg és beteg az efféle machinációkhoz, az kérhet segítséget rokonaitól, ismerôseitôl. Amúgy az osztrákok nyilván eleve azzal kalkuláltak, hogy nem mindenkinek jut: a rendelkezésre álló pénzt elosztva a jogosultak számával nem egészen 77 ezer forint jön ki.
BLAMA
A nemzetközileg is rendkívül kínos ügyben számos megyében és a fôvárosban több mint tucatnyi büntetôeljárás indult, a felelôsség megállapítására parlamenti vizsgálóbizottság is alakult, amelynek jelentése ôszre várható. Az osztrák alapból kárpótlásra jogosult zsidó túlélôkrôl a Mazsöknek korábbról megfelelô ismeretei voltak, lehetett tudni, hogy cirka kétezren vannak még életben, és valóban ennyien jutottak hozzá az ôket megilletô összeghez. Ezzel szemben a kényszermunkára vagy lágerbe hurcolt romákról csak nagyon kevés dokumentáció állt rendelkezésre, de az elôzetes történészi kutatások néhány százra tették a még életben lévôk számát; elsô körben nagyjából ennyien is jelentkeztek (a hazai cigányság életkora egyébként is tíz évvel alacsonyabb az országos átlagnál – tragikus, de kevés 80 éves van közöttük). Az osztrák fél azonban – tekintve, hogy a többi érintett országban pont fordított volt az arány – kevesellte a magyarországi roma igénylôk számát, ezért meghosszabbította a határidôt, valamint bôvebb tájékoztatásra kérte a Mazsököt. Miután megindult az igénylések áradata, a Mazsök jelezte az osztrákoknak, hogy sok igazolás gyanús (nekik csak közvetítô jogkörük volt, az elbírálásba nem szólhattak bele), de az egészet alapvetôen bizalmi kérdésnek tekintô sógorok elkezdték utalni a pénzeket. Gondolták, inkább kapjanak néhányan jogosulatlanul, mint hogy ne jussanak hozzá olyanok, akiknek jár. Már beérkezett mintegy 14 ezer kérelem, amikor megelégelték; visszaküldték a még fel nem dolgozottakat, s ettôl kezdve két, szintén elhurcolt személynek kellett tanúsítani a kérelmezô állításait, a cigány kisebbségi önkormányzatok pedig hitelesítették mindhármuk személyi adatait, aláírásukat. Ezzel sikerült a felére szûkíteni a jelentkezôk számát; ôk mostanra megkapták a pénzt. Persze így is elôfordult, hogy a kérelmezôk hármasával összeálltak, és egymásnak tanúsították, hogy együtt voltak kényszermunkán. A szervezett csalásokban romák és nem romák vegyesen vettek részt: megszervezték az idôs emberek jelentkezését, megírták a deportálási történeteket, majd a pénz nagyobbik részét elvették tôlük. (Részletesen lásd: Kárpótlások útvesztôjében, Magyar Narancs, 2005. január 6.)
