Amikor elindultunk a Petőfi-szoborhoz, a főváros rendezvényére, már semmi jóra nem számítottunk: délelőtt Batthyány Lajos első felelős miniszterelnök reformszónoklatát is szétfütyülték, szétordibálták a permanens forradalmárok. A rendőrség a szomszédos Galamb utcában várakozott, tucatnyi csapat- és rabszállító autót lehetett látni,
a Március 15. téren
viszont alig páran voltak, nem akarták provokálni a tömeget. A közönség vegyes, a hídon is sokan álltak, a kemény mag a szobor előtti teret foglalta el. "Elkúrtad!", "Búcsúbuli, táncolj, Feri!" - melegítettek, pedig még egy politikus sem került elő. A hátsó sorokból semmit sem látni, egy alacsony, középkorú nő két sípszó között türelmetlenkedett, s amikor mordult a tömeg, ő is rekedtre ordibálta magát. "Ki az, ki az?" - kérdezte a mellette álló férjétől. "Nem tudom, biztos a Demszky!" - vágta rá amaz, s a sípjával majd beszakította a dobhártyámat. Kövek, tojások, flakonok szálltak a szobor irányába, az esernyős testőrök ügyesen hárítottak - csak néhány talált be. Felharsant a főpolgármester hangja, a hangszórókon keresztül túlkiabálta a tomboló tömeget. Fél kézzel a mikrofont markolva dörögte: "Mi vagyunk többen!" Már az első szavaival kiverte a biztosítékot, attól lehetett tartani, hogy a megvadult emberek áttörik a kordont - volt is rá kísérlet. A beszédből alig hallottunk valamit, a záróakkord ("Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!") viszont átjött, és felettébb dühítette a hőbörgőket. "Ne vedd a szádra e szent szavakat, hülye zsidó!" - kommentált az említett nő, majd a párjával hazafelé vették az irányt, az ünnepi műsorra már nem kíváncsiak. Később feltűnt a téren néhány fiatal trikolórral, a bőrfejűek rejtélyes módon felismerték őket. Leköpték, lökdösték, gyalázták a fiúkat, a körülállók egy része próbálta visszafogni az öklöző "nemzeti érzelműeket". A zászlós srácok az SZDSZ Új Generációjától jöttek. A tüntetők java része átsétált a Jobbik rendezvényére.
A kora délutáni, Vörösmarty téri Jobbik-gyűlés az egész nap legerősebben pszichedelikus hangulatát és beszédeit hozta. Már a Wittner Mária Fidesz-képviselő által elővezetett tizenkét pont (közte a magyar tulajdonú Nemzeti Bank követelésével) is jó kedvre derítette az összeszokott törzsközönséget. Ám a legjobb ötleteket mégis csak a fő szónok, Vona Gábor pártelnök vezette elő. "Aki letett már egy gyereket az asztalra" felütéssel kezdeni a mondatot mindenképpen dicséretes, s a 93 ezer négyzetkilométeres munkatábor szervezett magyarirtással kiegészített víziója is igen erősre sikeredett. De a legnagyobb ovációt azzal váltotta ki, hogy a Szent Korona mellett törvényi védelmet követelt az árpádsávos zászlónak és a turulmadárnak (pedig hát tudjuk, nem létező állatokat nehéz légpuskával lelőni, leköpni, megtaposni vagy más módon meggyalázni). A közös révüléstől érezhetően feldobódott nemzeti radikálisok azután a világos utasításnak engedelmeskedve csatlakoztak az orbánista tömeghez - vesztükre, hiszen a végére alighanem halálra unhatták magukat.
Meglehet - legalábbis nyilatkozataik erre utalnak - Navracsics Tibor és más fideszes vezetők jól szórakoztak március 15-én, azt azonban már jelentős kétkedéssel fogadjuk, hogy a bizonytalan számú (a becslések 40 ezertől 250 ezerig terjednek) Orbán-rajongó is ilyen egyértelműen élvezte volna a közös délutáni együttlétet. Kaptak egy színtelen-szagtalan, jórészt fárasztó, összességében pedig bűnrossz beszédet, amit még külön súlyosbított, hogy előjátékként végig kellett állni az erre az alkalomra
D'Artagnanra frizurázott
Deutsch-Für szózatát, továbbá számos eurokonzervatív vendég önképzőköri jellegű élménybeszámolóját. A vezénylő tábornok beszédéből alighanem kevés alappal emelték ki azt a részt, ahol az alkotmányellenesen működő kormány szigorúan hipotetikus megbuktatásáról szólt volna - ezzel szemben a felszólamlás érdemi részében minden érdemleges (no és tömeges) politikai cselekvést elhalasztott egy újabb, bizonytalan esélyű és kimenetelű népszavazás utánra - vagyis sohanapjára. És legalább az év végéig nem kell gondolkodnia azon, hogy miképpen jöjjön le az utcai politizálásról; lehet várni az újabb nagy napot, a szavazófülkében lesz majd nemulass!
Jellemző, hogy a jelentős rétor maga is szabadkozott beszéde némely bumfordi fordulata miatt: például amikor kijelentette: Kossuth és Bem, ha ma élne, velük lenne. (Ez a fajta, teremtőnek vélt anakronizmus valamiért mániája a jobboldalnak: ugyanaznap Debrecenben Kósa Lajos vezette volna a 48-as márciusi ifjakat a mostani rezsim ellen, korábban Bayernél rontott volna a "liberális" Cromwell bőrtangás buzikra - holnap nyilván Zrínyi csap le a drogdiszkókra, esetleg Rákóczi és kurucai vonják kérdőre Molnár Lajost). Mosolyra görbült a szánk, amikor azt hallottuk: "Bem apó egy emberként felelné, hogy: nem! Nem ezt akartuk! Nem ezért kötöttünk kardot!" Mármint, hogy a hős tábornok sem tűrné az egészségügy tönkretételét.
A gyenguska beszéd le is lombozta az életük értelmét az izzó Gyurcsány-gyűlöletben megtaláló rajongókat, akik ezek után meglehetősen apatikus hangulatban tértek otthonaikba, hogy azután tisztes távolból, szigorúan tévén, kezükben ropival tekintsék meg az alacsony intenzitású utcai konfliktust.
Ez utóbbi amúgy a jól felkészült és lelkes rendőrcsapatok győzelmét hozta a szétesően játszó, enervált és hamar elkedvetlenedő piromán huligánok felett, ráadásul a rend őrei érezhető, szinte gyermeki büszkeséggel vetették harcba új vagy legalábbis annak tűnő harci játékaikat, mint például a kék vizet locsoló vízágyút vagy az új összetételű könnygázgránátot, amitől több harcedzett tüntető és egy sajtós is kidobta a taccsot. Pár órán belül az ezres tömeg pár tucatnyira olvadt, itt-ott ellenálltak még, telefonfülkéket borogattak, a sugárúton a balettintézet állványzatából emelt barikádot meggyújtották. Hasztalan, a barikádot a zsaruk szétkapták, nyomukban a tűzoltók. Éjfél felé a takarítóbrigádoké lett a terep. A szeptemberi ifjak, mire újra kezdték volna, már be is fejezték.
Mindeközben tanúi lehettünk egy tömeges, ámbár csak átmeneti exodusnak: százezrek (köztük a fiatalok igen jelentős része) egyszerűen
elmenekültek
a fővárosból az ünnepek, illetve azok járulékos mellékkövetkezménye elől. Régen volt ennyire üres és kihalt az éjszakai Budapest, a szórakozóhelyek túlnyomó részében pedig mintha ciánoztak volna.
Összességében azt kell mondanunk, hogy - szigorúan szűk vendéglátós szempontból nézve - valóságos csapás a politikai konnotációjú ünneppel párosított többnapos munkaszünet. A restség, mint látható, csak a legrosszabbat hozza ki embertársainkból - akkor már inkább vissza a heti rendes munkatáborba.
