Tavaly még csak kósza hírek szállingóztak, idén januárban azonban a nyilvánosság egyik fő témája lett az MDF és az SZDSZ választási közösködése. A napvilágra került részben helytálló, részben vadabbnál vadabb információk, az érintettek ezekre adott ellentmondásos magyarázatai, majd a pártreagálásokat értelmezni igyekvő publicisztikák éppen csak a lényeget fedték el. Miközben ki-ki vérmérsékletétől függően hivatkozott demokráciára, az "értékek mentén" építkezés nagyszerűségére vagy éppen ugyanezen "alapértékek" feladására, a szempontok közül kimaradt, hogy ésszerű és vállalható politikai kompromisszum körvonalazódik az egykori ellenfelek között. Elvben, legalábbis.
176x750
A közeledés egy korántsem új keletű helyzetfelmérés következménye: ha különböző okok miatt is, de mind az MDF, mind az SZDSZ a parlamenti kihalás szélére sodródott, márpedig az Országgyűlésből kihullásukat nagy valószínűséggel gyorsan követné a teljes eljelentéktelenedés. A két párt nemcsak az országos, de legkésőbb 2014-re az önkormányzati színtérről is kikopna.
Jelenleg az MDF-nek lenne önállóan is reális esélye a parlamentbe jutásra: 2004 óta parlamenti szövetséges nélkül bukik át újra és újra az érvényességi küszöbön, hiszen miután 2002-ben a Fidesz másodszor is (akkor éppen közös listán) az Országházba segítette, Dávid Ibolya Orbán Viktorral is vállalva a nyílt konfrontációt, ismét önálló entitásként határozta meg pártját. Az MDF az ígéretlicitbe bonyolódó két nagy egyidejű bírálatával, a racionalitást, a "normalitást" a középpontba helyező retorikával próbált föltűnést kelteni. Máig hivatkozási alapjuk, hogy pártként egyedül ők ellenezték a költségvetést hosszú évekre hazavágó 100 napos programokat. A következetes kapitalizmuspártiság logikus folyományaként úszott a képbe Bokros Lajos, aki tavaly a párt EP-listavezetője lett. Az MDF hagyományos tagsága azonban nem bírta a tempót: már a szembefordulás Orbánnal is megviselte sokak idegeit, de az egykori mumus 2009-es apoteózisa végképp megfeküdte a gyomrukat. A kiábrándulás ugyanakkor kölcsönös volt: Herényi Károly frakcióvezető egy évvel ezelőtti Narancs-interjújában konkrétan a párttagság leváltásának elkerülhetetlenségéről beszélt, ami ugyan meghökkentően hangzott, ám merész és végiggondolt stratégiára vallott. Az MDF körül ugyanis az antikommunista, de a posztkádári állami gyámkodásra igényt tartó, a zavaros harmadikutasságtól sem idegenkedő politikai térben elfogyott a levegő: ott a Fideszen kívül más nem rúghatott labdába a Jobbik megjelenéséig. Az MDF így fokozatosan a nettó befizető, a magánszférában vállalkozó vagy alkalmazott réteget lőtte be magának - nagyjából azt a csoportot, amelyikre az SZDSZ is alapozta a létét. E fordulat természetesen nem független az MSZP és az SZDSZ táborának 2006 őszén indult és 2008 után fölgyorsult szétesésétől, elvégre Bokros tavalyi élre állítása egyúttal a volt baloldali-liberális koalíció bázisa előtt elhúzott mézesmadzag is.
A felülről vezérelt pártújraépítés, amikor is néhány ember keresi a politikájához megfelelő választókat, és aminek célja egy szélsőségektől mentes európai jobboldali párt megteremtése, mára azonban megakadt. Az első baljós jelek 2007 közepén mutatkoztak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a 2002-ben indult kísérlet - európai minőségű konzervatív-kereszténydemokrata pártként a magyar jobboldal megkerülhetetlen, Fidesszel egyenrangú tényezőjévé válni - nem hozta meg a remélt eredményt. Ahhoz viszont kétségkívül elég volt, hogy az MDF talpon maradjon, ám a továbblépéshez már több kellett. Bokros Lajos listavezetővé emelése egy újabb szavazáson juttatta levegőhöz a pártot, csakhogy közben a szervezeti szétesés olyannyira előrehaladt, hogy a 2010-es országgyűlési választásokra nemhogy a 176 egyéni jelölt kiállítása, de az indulásukhoz szükséges 176-szor 750 ajánlószelvény összeszedése is komoly gondot okozna.
Amit az utóbbi hónapokban látunk - például egykori MDF-esek reaktiválása két évtized múltán -, részben e káderhiány következménye, amit persze ideig-óráig leplezni lehet a "nyitás politikája", a "minden józanul gondolkodó erőnek otthont adunk" hangzatos szlogenjeivel. Hogy a szervezeti problémák milyen súlyosak, azt éppen az SZDSZ-szel folytatott tárgyalások mutatják.
Miért az SZDSZ?
Az MDF szemében éppen ezért az SZDSZ legfőbb értékei az infrastruktúrája és helyben népszerű, egyelőre még aktív önkormányzati emberei. Az MDF-nek ezekre, és nem az SZDSZ országosan ismert arcaira van szüksége. A "demokratikus közép" megteremtését régóta ambicionáló, vagy a nyilvánosságban azt föl is vető politikusai (például Magyar Bálint) nemcsak a népszerűtlen második Gyurcsány-kormány támogatása miatt lennének tehertétel az MDF-nek, hanem mert az egykori ádáz MDF-SZDSZ-szembenállás kulcsfigurái is. Így hát az SZDSZ-ből távozásuk után alapított különféle egyesületeik hiába tekintették kimondva-kimondatlanul is természetes szövetségesüknek a Dávid-Bokros-féle MDF-et, úgy jártak, mint 1996-ban az MDF-ből kilépett antallisták. Akikkel ugyan sokáig kacérkodott a Fidesz, de a választásokra Orbán végül mégis az irodákkal, aktivistákkal, azaz komoly szervezeti háttérrel rendelkező Lezsák Sándort és az ő MDF-jét választotta - szerfölött józan megfontolásból, tegyük hozzá.
Márpedig az SZDSZ-nek ennyi maradt: az évek óta zajló lemorzsolódás miatt persze igencsak megviselt állapotban, de az MDF infrastruktúrájához képest - amelyből gyakorlatilag komplett megyék tűntek el - ez legalább mozgásba hozható. A Retkes Attila-féle vezetés ezzel az örökséggel igyekszik jól sáfárkodni.
Az SZDSZ leépülése az MDF-amortizáció fordítottja: utóbbinál a vezetés próbál megszabadulni az őstagságtól, előbbinél a szervezet unta meg az ősvezetők évek óta tartó tehetetlenségét, a politikai impotenciát eredményező, nemegyszer személyes indíttatású torzsalkodásaikat. Ahogyan az MDF-nél, úgy az SZDSZ-ben sem volt szép a szakítás: Retkes Attila indulatos, és számos elemében igazságtalan politikusi szűzbeszédét hasonlóan indulatos és hangos ajtócsapkodások követték, ily módon kölcsönösen igazolva a másik vádjait. A párt azonban a demonstratív és nagy sajtóvisszhangot vert kilépések ellenére sem hullott szét mint szervezet - legalábbis egyelőre nem.
Az SZDSZ indítékai világosak: ha képes volna is 176 egyéni jelöltet elindítani (mint Retkes Attila lejjebb állítja), területi és országos listákat állítani, országosan ismert és komoly szavazói rétegek által elismert húzónevek híján az 5 százalékos bejutási küszöb átlépésére a minimálisnál is halványabb az esélye. Országgyűlési jelenlétét csakis egy választási szövetségben realizálhatja. A Fidesz és az MSZP nyilvánvalóan nem jöhet szóba: előbbi a megmaradt SZDSZ-szavazók ciklusok óta masszív antifideszizmusa miatt, utóbbi pedig az "új" SZDSZ önpozicionálása miatt (aminek lényege a koalíciós évek kritikája). Ám az igazi cél egyelőre nem is a remélt néhány parlamenti mandátum, hiszen önálló szabad demokrata frakcióalakításra (mint ahogyan azt a Fidesz hátán bekerült 2002-es MDF vagy 2006-os KDNP tette) egy amúgy sikeres MDF-SZDSZ-szereplés esetén sincs esély. (A dolgok jelenlegi állása szerint elképzelhetetlen minimum 10 SZDSZ- és minimum 10 MDF-jelölt bejutása.) A párt valódi erőpróbája az önkormányzati választás lesz: véglegesen ott dőlhet el, hogy miként alakul a sorsuk. Addig is el kell jutni valahogy - és ennek egyik eszköze lehet a választási szövetség, ami az országgyűlési választásokon az MDF-et, az önkormányzatin az SZDSZ-t támogatná nagyobb súllyal.
Gyakorlat
Közös MDF-SZDSZ-listáról természetesen szó sem lehet tavasszal, hiszen ez esetben 10 százalék volna a bejutási küszöb. Ennek elérése ugyan elvben nem kizárt, de e megoldás felettébb kockázatos volna. Két lehetőség marad tehát: vagy az önálló MDF-lista, amelyen befutó helyet kaphatnak szabad demokraták, vagy pedig a választási pártként indulás közös (mondjuk Demokratikus Közép) név és logó alatt. E formációnak a parlamentbe jutáshoz az 5 százalékot is elegendő volna abszolválni, és a szövetség tagjai a súlyuknak megfelelő arányban delegálnák embereiket a listára.
Az MDF 2006-ban 2429 szavazattal lépte át az 5 százalékos határt. Hogy ez megtörténhetett, abban része volt a Tisztelet Társasága elnevezésű, Schmuck Andor szervezte nyugdíjashálózat aktivitásának is. Az MDF most azzal kalkulál, hogy az SZDSZ legrosszabb állapotában is hozhat 40-50 ezer voksot a Bokros-listának. A kölcsönös segítségnyújtás jegyében aztán az MDF-támogatás ősszel önkormányzati pozícióhoz juttathat szabad demokrata jelölteket.
Közben az MDF újra tárgyal Schmuckékkal is, igaz, Dávid Ibolya minapi televíziós közlése szerint az őssejtkutatásokra fordítandó pénzek miatt jelenleg komoly vitáik is vannak. (Nyugalom, közös nevezőre jutnak.) Ha Bokros Lajos legalább az EP-kampányban mutatott szinten teljesít, akkor az MDF, az SZDSZ és Schmuck kisnyugdíjasai együttesen simán hozhatják a minimum 5 százalékot. Az így létrejövő frakció persze igen vegyes képet mutat majd, és eleve magában hordozza a ciklus közbeni szétesés lehetőségét.
A körvonalazódó szövetségnek van azonban néhány homályos eleme: a legnyilvánvalóbb, hogy mi dolga is van a piacpárti MDF-nek az MSZP-listáról lemaradt monopolista Kapolyi Lászlóval. Amennyire racionális politikailag a tárgyalás az SZDSZ-szel, annyira értelmetlen a "szociáldemokratákkal", akik közé nem mellesleg az utóbbi időben az MSZP számos sértődöttje dezertált. Az ilyesfajta tisztázatlan motivációjú megbeszélések a változás gyorsaságától amúgy is szédelgő (főleg MDF-es) potenciális szavazókat még inkább összezavarhatják és elbizonytalaníthatják, márpedig a túlélésért küzdő két kis parlamenti pártnak a választói passzivitás a legnagyobb ellenfele.
