Az utóbbi két évtizedben Kelet-Európában nem volt ritka a rendszerváltó liberális pártok meggyengülése vagy eltűnése - ami jelentős részben a rendszerváltással kapcsolatos illúziók elvesztésének tudható be. Bulgária és Magyarország kivételével azonban a régióban szinte mindenhol maradtak vagy újonnan alakultak olyan jelentős támogatottságú, a kormányzati döntéseket gyakran meghatározó politikai erők, amelyek a szabadpiaci elvek és a szabadpiaci szereplők érdekeinek képviseletét tartották fontosnak (lásd erről a keretes írásunkat).
A régiós országokban a piacpárti-liberális pártok ádáz ellenségeiként megjelenő "populista" erők is rendszerint sokkal "csúnyábban" beszélnek, mint ahogyan kormányra kerülve cselekszenek a piaci szereplőkkel szemben. A nagytőke és a vállalatok megregulázójának szerepében fellépő Robert Fico például, miközben szavakban bírálta, tettekben - néhány kevésbé jelentős lépéstől eltekintve (például a vizitdíj megszüntetése) - folytatta a Dzurinda-kormány gazdaságpolitikáját. A riasztóan populista, illetve keresztény fundamentalista jobboldali pártokat tömörítő Kaczynski-kormány pedig harsányan tőkeellenes, etatista és privatizációellenes jelszavai ellenére nem vonta vissza a korábbi kormányok kritizált reformjait, sőt maga is privatizációs projektekbe kezdett.
Magyarország helyzete a régióban több szempontból is különleges. Egyrészt eltűntek a parlamentből a gazdasági értelemben liberális pártok. Másrészt jelenleg olyan kormány van hatalmon, mely nemcsak beszél, hanem a piaci logikával és szereplőkkel szembemenő, protekcionista, egyes esetekben a "gazdasági alkotmányossági szabályokat felfüggesztő" retorikáját kíméletlenül valóra is váltja. Végül pedig míg a környező országok mindegyikében találunk magukat liberálisként meghatározó pártokat, addig nálunk a "liberális" szitokszóvá vált az elmúlt években. Ennek a jelentősége messze túlmutat a politikai kommunikáción. Nem csak a címke kopott meg, nem pusztán a képviselői váltak hiteltelenné, hanem a szabadpiaci és jogállami elvekre hivatkozó politika - részben az Orbán vezette jobboldal 2002 óta folytatott hatékony ellenkampányának köszönhetően - társadalmi támogatottsága fogyott el.
Cinkelt liberalizmus
Gyakori állítás, hogy Magyarország politikai palettáján 2010 óta nincs jelen a gazdasági liberalizmus. Akik azonban ezt hangoztatják, elfelejtik, hogy valójában az előző ciklusban sem igazán volt jelen: bár 2002-től létezett harsányan piacpárti retorika a kormányzó erők oldalán, de abba többnyire eleve sikertelenségre ítélt, a piaci logikával általában szöges ellentétben álló intézkedéseket igyekeztek becsomagolni. Az MSZP-SZDSZ-kormányok retorikája például sok szempontból "neoliberálisnak" volt nevezhető, politikájuk azonban semmiképpen sem volt az. A száznapos programok, a rossz szerkezetű 2006-os kiigazítás, a "bársonyos" reformok végső soron mind az aktívakra és a termelő szektorokra raktak nagyobb terhet. Az állami újraelosztás erősödött, a szükséges reformok megbuktak vagy el sem kezdődtek, és ennek eredményeként Magyarországon már a válságot mintegy két évvel megelőzve lefulladt a gazdaság. Az SZDSZ koalíciós partnerként a fenti lépéseket többnyire megszavazta az Országgyűlésben, így joggal mondható, hogy esetükben is inkább csak a programok és szlogenek szintjén létezett a piaci logika képviselete. Az MDF egyértelműen a piacpárti választók megcélzására törekedett, végül azonban nem sikerült életképes politikai pólust formálnia, a kormánypolitikára befolyást gyakorolnia pedig főleg nem. A 2006-ban együttesen még a szavazatok 11 százalékát megszerző SZDSZ és MDF 2010-es összefogásából és megsemmisítő vereségéből pedig minden hazai politikai szereplő azt a következtetést vonta le, hogy a "neoliberális" politika végleg elvesztette vonzerejét, politikai támogatottságot pedig csak annak ellenében lehet szerezni. Jól mutatja ezt, hogy amikor a Demokratikus Koalíció megalakult, az MSZP azzal igyekezett lejáratni Gyurcsány pártját, hogy leliberálisozta és "SZDSZ típusú pártként" jellemezte.
Meglepően hangozhat, de a neoliberalizmus tagadása 2010 óta sokkal inkább igaz az ellenzékre, mint a kormányra. A cselekvés szintjén ugyanis a Fidesz alapvetően piacellenes gazdaságpolitikájába határozottan neoliberális elemek vegyülnek; épp ezért talán a "protekcionista neoliberalizmus" elnevezés illene a legjobban hozzá.
A második Orbán-kormány többek között annak révén igyekszik megkülönböztetni magát elődeitől, hogy a korábbi évek úgymond "piaci dogmákra" alapuló gazdaságpolitikájával szemben az állam szerepének megerősítését és a piaci logika korlátozását ígéri, és hogy ezzel "rendet tesz" az országban, biztonságosabb életkörülményeket, igazságosabb társadalmi újraelosztást teremtve. Az egykulcsos adórendszer bevezetése, a fiskális szigor, a kiadáscsökkentő intézkedések, a segélyek és a jóléti juttatások leépítése azonban a Fidesz által sokat gyalázott "neoliberális" politika jellemzői. A kormány, miközben egyes szektorokban (például autógyártás) megtartja a multik kedvezményeit, más szektorokban (kiskereskedelem, bankszektor, energetika) ellenségesen lép fel a külföldi befektetőkkel szemben, szelektív jogszabályokkal és adókkal szándékosan torzítja a piaci versenyt, és helyzetbe hoz egyes hazai üzleti köröket. Ráadásul állandó módosításokkal tartja bizonytalanságban a befektetőket, és számos területen (legutóbb például a cigarettakereskedelem államosításával) növelni kívánja az állam gazdasági szerepét. Mindezt tévedés lenne szimplán baloldalinak vagy populistának nevezni - a kormány gazdaságpolitikája inkább ellentmondásos és kiszámíthatatlan. Ennek köszönhető, hogy míg a kormány számos, a gazdasági befektetőknek elvben kedvező lépést tett az elmúlt másfél évben, országunk nem vált vonzó befektetési célponttá - sőt.
A parlamenti pártok szembenállását nem a "piacpárti" és "piacellenes" pozíciók határozzák meg - ebből a szempontból az összes politikai erő majdhogynem azonos platformon van. A baloldali ellenzék fő (és egy esetleges kormányváltás esetén könnyen lehet, hogy megkerülhetetlen) ereje, az MSZP gyakorta támadja ugyan a kormány piacgazdaságot korlátozó intézkedéseit, ám ez valójában nem az állami beavatkozás kritikája, hanem csak a Fidesz által vezetett állam beavatkozásának a bírálata. Az MSZP piacpártibbnak látszó magatartása tehát nem világnézeti vagy gazdaságpolitikai alapú, hanem a "tagadás tagadása", mely a kormány-ellenzék felállásba, pontosabban a Fidesz és az MSZP közötti két évtizedes konfliktusba illeszkedik. Ebben pedig már gyakran láthattunk álláspontcseréket a kormány-ellenzék szereposztás megváltozásakor. Minthogy azonban a Fidesz gazdaságpolitikája nem koherens, a legtöbbször az ellentétes álláspontra helyezkedő szocialista párté sem áll össze egésszé.
Ráadásul a pártverseny szerkezete sem engedné, hogy az MSZP a szabadpiac védelmében lépjen fel a kormánnyal szemben. Mind az LMP, mind a Jobbik alapvetően a kormányon "megszorító" politikát folytató szocialisták által hagyott baloldali űrt igyekszik betölteni. Az MSZP ambivalens viszonyát a kormányzati gazdaságpolitikához pontosan mutatják a gazdasági jellegű törvényekről szóló parlamenti döntések is: a szocialisták ugyan bojkottálták a magánnyugdíjpénztárak államosításáról szóló szavazást, de tartózkodtak a nőknek 40 év szolgálati idő után nyugdíjat garantáló törvény vagy a végtörlesztés megszavazásakor.
Némileg összetettebb az LMP helyzete: bár a parlamenti döntései alapján az MSZP-nél határozottabban ellenzi a kormány gazdaságpolitikáját, továbbra is kényszeresen törekszik arra, hogy semmilyen szinten ne legyen beilleszthető a kétpólusú, a Fidesz és az MSZP ellentétére alapuló - egyébként már meghaladott - pártrendszerbe. Az LMP részben ezért, részben tényleges meggyőződésből egyes esetekben nyíltan felvállalja a Fidesz piactorzító és piacellenes intézkedéseinek támogatását, sőt maga is nyújt be ilyeneket: elég csak a kormány által boldogan befogadott "plázastop" ötletére gondolni. Az LMP identitása ráadásul máig bizonytalan: részben osztozik a Jobbik, illetve a Fidesz antikapitalista populizmusában, ami azonban nyilvánvalóan eltérő ideológiából táplálkozik. Míg a két jobboldali pártnál a nacionalizmus a mozgatórugó, addig az LMP politikájában ez sokkal inkább a globalizációkritikus baloldali álláspontból vezethető le.
Pártok és elvárások
A legtöbbet támadott intézkedéseknél - magánnyugdíjpénztárak államosítása, végtörlesztés, válságadók - az ellenzék érvelésében nem jelent meg a piaci szereplőkkel kapcsolatos jogszerű és korrekt eljárás követelése, vagy éppen a szabadpiaci szereplők érdekeinek a védelme. A végtörlesztéssel szemben legtöbbször előkerülő érv például az volt, hogy az csupán a fideszes politikusok megsegítésére szolgál; a bankrendszert ért károkról és azok mindenki számra kockázatot jelentő hatásairól kevés szó esett. Az extraadók esetében a vállalatok érdeksérelme meg sem jelent a politikai vitákban, csak az a szempont, hogy az áruházláncok, a telekommunikációs vállalatok vagy a bankok a fogyasztókra hárítják majd a terheket.
Gyakran hangoztatott álláspont, hogy a populista és piacellenes gazdaságpolitikát követő pártok csupán a választók igényeihez igazodnak: a magyar választók ugyanis baloldaliak, és minden körülmények között az állami szerepvállalás növelését szorgalmazzák. Korábbi kutatásaink alapján (lásd: Molnár Csaba-Krekó Péter: Államfetisiszták-e a magyarok? In: Magyarország politikai évkönyve, 2010) azonban a kép ennél jóval összetettebb - és bizonyos szempontból ijesztőbb is. A magyar társadalom atomizált, teljességgel nélkülözi a társadalmi szolidaritás minden elemét - tagjai így csak látszólag támogatják az egyenlősítő törekvéseket, valójában sokakat az irigység motivál. Elvennék ugyanis a gazdagoktól magasabb jövedelmüket - de a szegényektől is az állami juttatásokat. "A gondoskodó állam csak rólam gondoskodjon" - e sajátos paternalizmus leginkább a bizalmatlanság terméke: a magyar társadalom tagjai azért igényelnék az állam atyáskodó szerepvállalását, mert nem bíznak másokban. A magyar választó legendás "államfetisizmusa" tehát részben csak mítosz. A közgondolkodás bizonyos szempontból nézve kollektivistának, egaliternek és etatistának tűnik - máshonnan nézve viszont individualista, redisztribúció-ellenes és neoliberális.
Mindezt figyelembe véve, a Fidesz protekcionista, a piac és a külföldi befektetők elleni retorikával megtámogatott gazdaságpolitikájának néhány látványos kudarca (leminősítés és IMF-hitel) után fölvethető: változhat-e a hazai politikai szereplők viszonya a piachoz? És ha igen, milyen irányban képződik a választók számára vonzó gazdaságpolitikai alternatíva? Felértékelődik egy "józan", a nemzetközi és a piaci realitásokat szem előtt tartó és azt elfogadó irányvonal, vagy éppen ellenkezőleg: az a - ma a Jobbikhoz köthető - nézet erősödik, miszerint a "kormány végül behódolt a nagytőkének", és a gazdasági szabadságharc bukása után a kiút egy még konfrontatívabb különutas gazdaságpolitika?
Ha a jelenlegi pártkínálatot vesszük alapul, a kijózanodás gyakorlatilag kizárható. A parlamenti pártok többsége balról akarja előzni a kormányt, míg a piacbarát politikai pólust a Demokratikus Koalíció akarja elfoglalni. Így azonban a többi párt fentebb vázolt, a napi politikai logikából következő pozíciója tartóssá válhat, a DK pedig könnyen taszíthatja a többi pártot, mondván, "ahol Gyurcsány van, oda mi nem megyünk". A rendületlenül népszerűtlen Gyurcsány Ferenccel szembeni konfliktus minden politikai erőnek érdeke, és ez egyben a DK nyíltan képviselt piacpárti logikájával való szembenállást is jelenti.
Az IMF-fel és EU-val kötendő új hitelmegállapodás következményei persze drasztikusan át is rendezhetik a gazdaságpolitikai teret, ám a jelenlegi pártrendszert alapul véve ez sem ígér sok jót. Legjobb esetben a gazdaság elkerülheti az összeomlást, a Fidesz önkorrekciót hajthat végre, és "kiegyezhet" a gazdaságpolitikai realitásokkal - mindezt azonban az ellenséggé tett, a globalizált pénzvilág szimbólumává vált IMF gyámkodása alatt. Az IMF-hitel szükségességét egy kivételével az összes parlamenti párt elfogadni látszik - az MSZP a múltja, a DK a piacbarát pozíciója, az LMP a többnyire értelmiségiekből álló tábora miatt nem nagyon tehet másként. Ez viszont a folytatódó megszorítások hallgatólagos elfogadását is jelenti. E bizarr összetételű "gazdasági realista" pólussal szemben egyedül - az IMF-hitelt elutasító, az államadósság visszafizetése ellen kampányoló - szélsőjobb állhat majd. A Jobbik, amely még nem volt kormányon, így a választók számára hitelesen fogalmazhatja meg a poszt-kádári magyar politika teljesíthetetlen, mégis örök ígéretét: megteremthető a tartós és nagy jólét külső kényszerek és áldozatok nélkül.
Liberális és piacpárti erők a régióbanSzlovákiában a Mikulás Dzurinda által vezetett kereszténydemokrata SDKÚ 1998-2006 között jelentős piacpárti reformokat vezetett be; talpon maradását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2009-ben is miniszterelnököt adott Szlovákiának, míg a közelgő előre hozott választáson a voksok körülbelül 15 százalékának megszerzésére esélyes. A tavalyi választásokon az újonnan alakult hiperliberális, provokatív kapitalizmusával feltűnést keltő SaS 12 százalékos támogatottsággal a második legerősebb kormánypárttá vált, és ha nem is ilyen támogatottsággal, de tagja lesz a következő parlamentnek is. Lengyelországban éppen második kormányzati ciklusát kezdi a reform-, piac- és privatizációpárti Donald Tusk és pártja, a Polgári Platform, miközben az ellenzékben is megjelent egy számottevő liberális, vállalkozásbarát párt, a botrányhős Janusz Palikot mozgalma. (Tusk és a korábbi polgári platformos Palikot pártjai együtt a szavazatok felét gyűjtötték be.) Csehországban a legutóbbi parlamenti választást követően liberális-konzervatív piacpárti kormány alakult három párt részvételével, amelyek ráadásul a rendszerváltás utáni politika három különböző "generációjához" tartoznak: a Top09 2009-ben, a Közügyek 2001-ben, a legnagyobb, a Polgári Demokrata Párt (PDP) pedig a rendszerváltás idején, 1991-ben alakult. Ma is rendkívül népszerű továbbá Václav Klaus köztársasági elnök, a PDP alapítója, akit gazdaságpolitikai elképzelései alapján a "Kelet-Európa Margaret Thatcherje"ként is szokás emlegetni. Romániában a jelenlegi és a korábbi ciklusok vezető kormánypártjai önmeghatározásukban is liberálisak. A jelenleg a koalíciót vezető Demokrata-Liberális Párt vállaltan reformpárti, míg a 2004-ben hatalomra került Nemzeti Liberális Párt Európa egyik legszabadelvűbb adórendszerét honosította meg az országban az előző ciklusban, az állam szerepének visszaszorítását hirdető programja keretében. |
