Tillmann József A.

Messziről, közelről – és más távlatból

A MOME és az egyetemi „modellváltás”

  • Tillmann József A.
  • 2020.10.06 19:45

Belpol

Messziről nézve a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem látványosan megújult; kampusza új épületekkel bővült, a megmaradt régieket felújították, parkja nyitottá vált. Közelről szemlélve, alakulása menetét látva a kép némileg mást mutat, különösen azóta, hogy ún. modellváltás révén, tucatnyi egyetemmel együtt kikerült az állami egyetemek köréből.

Az egyetem mintegy ezer éve létező európai intézmény, eredetétől fogva universitas magistrorum et scolarium, tanárok és diákok közössége; kezdetben egyházi, később állami, városi kormányzatok a fenntartói. Az egyetemek magánosítására, kiszervezésére semmi szükség nem volt és nincs, már csak azért sem, mivel a magánegyetemek Európában sehol nem váltak be; minőségi mutatóik szinte minden téren az utóvédet képezik (lásd Szentpéteri Márton: „Non damus fidem”, BUKSZ, 2011/2.). Éppoly kevéssé kellenek föléjük rendelt kuratóriumok, ahogy semmi szükség azok tagjaira, az üzletelésben vagy hatalmi harcban haladott figurákra. Az universitas a tanítás és kutatás helye.

A különféle területeken kívánatos kutatási együttműködések, vállalkozási formák a jelenlegi szabályozás jogi, pénzügyi és egyéb kereteinek átalakításával minden további nélkül, kevesebb bürokratikus korlátozással megoldható lett volna. Erről rég dönthetett volna az Országgyűlés. Efelől nem lehet kétségünk, hiszen a kormánypárt képviselői készek egyik napról a másikra bármit megszavazni, nemcsak az alkotmányt, de – ha rajtuk múlna – akár valamelyik természeti törvényt is haladéktalanul átírni. (Az ilyesféle törvénykezési gyakorlatról írja Sztoikus Hieroklész: „A magam részéről egyetértek a lokrisziak törvényhozójával, Zaleukosszal, aki elrendelte, hogy aki új törvényt vezet be, ezt hurokkal a nyakán tegye, hogy nyomban meg lehessen fojtani, ha az általa javasolt új törvény nem bizonyul a közösség számára jelentősen üdvösebbnek az eredeti alkotmánynál.” Musonius Rufus és Sztoikus Hieroklész töredékei – Kebész táblaképe, [Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Steiger Kornél], Gondolat Kiadó, 2019, 85. oldal.)

 

Építés, átépítés, kiszervezés

A MOME átalakításának története a régóta szükséges Műhelyház építésének tervével kezdődött; amihez aztán továbbiak társultak, nem pusztán alkotótérigénye, hanem egy konkrét, küszöbönálló változás folytán: az egyetemnek az Iparművészeti Múzeumban működő tanszékei és műhelyei számára a múzeum felújítása és bővítése miatt új helyre volt szükségük. Hosszas előkészületek után 2010-ben már megvalósulás előtt állt, a megépítésére azonban a kormányváltás folytán nem került sor. A folyamat pár éves szünet után indult újra, és végül 2016-ra elkészült a Műhelyház. Ezt követően az építési lendület erőre kapott: 2016 és 2018 között felépült a Média- és Műteremház, 2017 és 2019 között elkészült az Innovációs Központ, továbbá két régi épület átépítésére és az egyik teljes újjáépítésére is sor került.

Mindez azért is figyelemreméltó, mert eközben az egyetem fenntartására – a többi állami egyetemhez hasonlóan – továbbra is a korábbi költségvetési keret állt rendelkezésre, ami az évek során rendszerint 1 milliárd körüli összeg volt. Ez nagy összegnek tűnhet, ám korántsem az; például a magasrendű tudást közvetítő Osijek FC Labdarúgó Akadémia (a M. Lőrinc által megvásárolt eszéki futballklub „akadémiája”) tavaly ugyanekkora támogatásban részesült (az arányok érzékeléséhez érdemes tekintetbe venni a külföldi labdarúgás támogatására fordított tavalyi összegeket: SEPSI OSK S.A. [sepsiszentgyörgyi labdarúgócsapat]: 2,1 milliárd forint; Futball Club Lendva 1903: 1,3 milliárd forint; KFC Komarno [komáromi futballcsapat]: 2,26 milliárd forint; FK TSC [Topolya]: 2,51 milliárd forint; Futball Club Csíkszereda Egyesület: 2,785 milliárd forint; Várda Sport Egyesület,
Kisvárda: 1,185 milliárd forint. Forrás: https://24.hu/belfold/2019/12/27/hataron-tuli-futballklubok-tamogatas/). A megnövekedett épületállomány azonban a fenntartási költségeket a többszörösére emelte; ez már a Műhelyház esetében nyilvánvalóvá vált, mivel működtetése a régi kampusz egészének költségeivel közel azonos összeget emészt fel.

Az egyetem fejlesztése a vezetői számára kívánatos, indokolt ambíció. Az épületállomány azonban túlnőtt az adott finanszírozási kereteken – a költségvetés évről évre alkalmi kiegészítésre szorult – és fenntartása a jövőben kétséges. Az a gyakran hangoztatott érvelés, hogy az új létesítmények lehetőséget kínálnak a külső piaci szereplőkkel közös kutatásokra, projektekre, ami majd biztosítja az egyetem finanszírozását, merő feltevés: a dizájn különféle területein potenciálisan számba jövő piaci partnerek száma itt amúgy is elenyésző lenne (efféle kooperációk nyugatabbra működnek), a mai gazdasági viszonyok és közállapotok, vagyis a majd mindent behálózó maffiaállam működése közepette fölöttébb kétséges.

Vélhetően a vezetők oly sokszor hallották és hallatták a piaci hiedelemvilág olyasféle szlogenjeit, mint kreatív ipar, innováció, tudástermelés, és más ilyes fogalmak örvén futó PR-porhintést, hogy végül maguk is hittek ezek valóságában. Így jöttek létre a hangzatos nevű intézmények: MOME Innovációs Központ, a Design Kompetencia Központ – és állnak kihasználatlanul a nekik helyet adó épületek.

A mértékvesztést az építés története mutatja: a MOME fejlesztése kapcsán kezdetben 8 milliárd körüli összegről volt szó, ez aztán a későbbiekben 10 milliárd fölé emelkedett, végül a 20-at is meghaladta. De a túlfejlesztéshez kevés lett volna az egyetemi vezetők ítélőképességének elcsúszása, ha az építtető kormányzat részéről nem lettek volna még más motívumok. Közismert, hogy az építéssel járó állami beruházások kínálják a legjobb lehetőséget a korrupcióra. E mellé az egyetemi szféra esetében egy további társul. Egy ideje ismert, hogy az Európai Unió támogatása – 10 év alatt 42 milliárd euró – 2020-tól már nem az eddigi módon folytatódik, csak a kutatás, a tudomány, a fejlesztés meghatározott területei kapják, méghozzá közvetlenül, a tudományos intézményeken és egyetemeken keresztül. Ezért vált a kézi vezérlés mellett a kormány eminens céljává a forrásaik feletti rendelkezés megszerzése, az MTA feldarabolása mellett az egyetemek megszállása és kisajátítása.

Az egyetemek függetlenségének felszámolása már évekkel ezelőtt megindult a kancellárok központi kinevezésével. Ezt hallgatólagosan támogatták a Rektori Konferencia formátumos alakjai, akiknek szellemi és jellemi képességeiből nemhogy az autonómia megőrzésére felhívó egyetemi tiltakozás meghirdetésére sem tellett, de egyik vezetőjükké nemrég egy sportprofesszort választottak.

Azóta ezeken a posztokon a különféle, az adminisztratív vagy üzleti szférából kiszelektálódott ügyvivők hatékonyan képesek keresztezni a választott egyetemi vezetők szándékait, különféle szeszélyeik vagy éppen megbízójuk kedélye szerint. A kiszervezett egyetemeken ez még mélyrehatóbban tud megvalósulni a föléjük rendelt kuratóriumok, konzorciumok stb. révén. Az ilyen grémiumokban többséget képező jeles emberek a „hatékonyság” és más piaci mítoszok ködképeinek örvén fogják „karcsúsítani” az egyetemeket. Ők még az állami adminisztráció ártányainál is jobban tudják, milyen szaktudásra lesz szükség a további lendületes hanyatláshoz. Így az átmeneti egy-két évet követően elbocsátásokra lehet számítani, hiszen – már nem közalkalmazottakról lévén szó – bárkit könnyen lapátra lehet tenni. Művészeti és elméleti tárgyak tanítására meg egyébként se nagyon kellenek „a munka társadalmában”; hiszen a Nemzeti Bedolgozóiparnak betanított szakmunkásokra lesz leginkább szüksége.

Efelől nem lehet kétségünk, hiszen a Nemzeti Elmeerő Rendszere kezdettől fogva az elmék erősítésén fáradozott: első intézkedésével a korlátlan pálinkafőzésre adott lehetőséget, majd az általános tankötelezettség csökkentésével mutatta meg ez irányú elkötelezettségét. Az állami egyetemek kiszárításával egyidejűleg horribilis összegeket felemésztő arénaépítéssel törekedett az agyak izmosodásának előmozdítására. Mindez az új nemzeti embereszmény, a foci-szotyi-furkó népszerűsítése és fejlesztése jegyében történt.

 

„Nem nekünk építették”

A legtöbb állami egyetemhez képest a MOME helyzete kivételes, ám a kiszervezés folytán itt az általános következmények mellé még egy további súlyos eshetőség társul, ami kedvező adottságaiból, továbbá új épületállományából adódik. Az egyetem kampusza ugyanis mai formájában különösen szemrevaló. Könnyen szemet is vethet rá a Nemzet Gázszerelőjének valamelyik hűbérese, vagy egyenesen a kormányfő kiterjedt családja nézi ki magának. („Nem nekünk építették” – összegezte a tervezésben részt vevő építész egyetemi tanár a tapasztalatait.) Egy ilyen fejlemény korántsem valószínűtlen, annál is inkább, mivel a lehetősége már jóval korábban felmerült; akkor, amikor a 90-es években az egyetemek mellé tanácsadó testületeket hoztak létre, és ennek üzletember tagja a kampusz láttán tetszésének adott hangot, majd megkérdezte: „Miért nem adják el?”

A kérdés akkor képtelenségnek tetszett; manapság, a gátlástalan rablás és hatalmi téboly terjedésének idején egy ilyen „üzlet” valósággá válása korántsem kizárható lehetőség. Aminek bekövetkeztével a MOME esetleg majd egy külvárosi kaszárnyában folytathatja működését, miként egy kolléga megjegyezte. Persze ez sem vet véget az egyetemnek, az egyetem hagyományának és szellemének, ám a képzés és a kultúrateremtés szabad műhelyei számára a jövőt aligha az állami vagy piaci megszállás alatt álló intézmények jelentik.

A szerző 2014-től 2020. július 31-ig a MOME Doktori Iskoláját vezette.

Neked ajánljuk