1,2 milliárd uniós forintot kap a Schmidt Mária történész által főigazgatott Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány a 20. század szemtanúival készítendő oral history interjúkra. A kezdeményezés célja nemes, a projekt komolysága felettébb kérdéses.
Március elejei hír, hogy az Orbán-kormány által létrehozott közalapítvány (a XX. és a XXI. Század Intézet, valamint a Terror Háza Múzeum működtetője) programja kiemelt uniós projekt lett. Az "Audiovizuális emlékgyűjtés a társadalmi kohézió erősítéséért", röviden Emlékpontok elnevezésű kétéves program gazdái harmincezer interjúfilmet remélnek rögzíteni, melyeket középiskolások vesznek majd fel a közvetlen környezetükben élő idősekkel. A részt vevő kétszázötven iskolát pályázaton választják ki; a közalapítvány szakemberei ezek oktatóit készítik fel az interjúzásra, ők pedig továbbadják e tudást a diákoknak. A program az ország legkülönbözőbb térségeiben élő "tanúk" (átlagemberek) emlékeit gyűjti össze, így a létrejövő új történeti forrásanyag az egész országot reprezentálná. A vizsgált időszak 1938-tól 1988-ig terjed. A program - mint a javaslattevők kiemelték - ösztönzi a generációk közötti párbeszédet, erősíti a helyi identitást, és fejleszti a technikai készségeket is, például a kamera vagy a webes adatbázis kezelésének megtanításával. A végeredmény egyrészt a közalapítványnál kutatható mozgóképes interjú-adatbázis lesz, másrészt olyan "virtuális emlékpontok" sora, melyeket egy-egy térséghez kötődően hoznak létre a programban érintett települések.
Hogy az Emlékpontok bírja a kormányzat bizalmát, azt a kiemelt uniós projekt státuszán túl a Bajnai Gordon önkormányzati és területfejlesztési miniszter, Hiller István oktatási és kulturális miniszter és Schmidt Mária által közösen celebrált bejelentés is jelzi. A terv grandiózusságát és jelentőségét pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy a finanszírozására szánt összeg meghaladja az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alap) társadalomtudományos kutatásra szánt tavalyi pénzkeretét, ami 945 millió forint volt; de a fent sorolt ambícióit tekintve is méltó a közfigyelemre. Nemcsak azért, mert hasonló lehetőség aligha nyílik meg újból a történészszakma előtt, de azért is, mert e nagyszabású kutatás kudarcával a ráköltött tudományos összeg is kárba veszne. Épp emiatt meglepő, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséghez (NFÜ) benyújtott előzetes megvalósíthatósági tanulmányból - amit az oktatási tárcától kapott meg a Narancs - az szűrhető le: az ötlet kidolgozottsága nincs arányban a feladat nagyságával.
Úgy orálisan
A programéhoz hasonló módszertannal (az oral history, az elbeszélt történelem mibenlétéről lásd keretes írásunkat) komoly tudományos intézetek dolgoznak Magyarországon is. (Külföldön sok helyütt iskolákban is alkalmazzák, hogy a diákokhoz közelebb vigyék a történelmet; itthon a rendszerváltás óta ilyesmire csak elszórtan van példa.) Ezért furcsa, hogy az Emlékpontok a hasonló profilú intézmények hosszú listájából mindössze az 56-os Intézet és a Shoah alapítvány tevékenységét ismeri (amit kiegészít az Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, valamint a Wallenberg Alapítvány gyűjtésével). A többieket rejtélyes okból figyelmen kívül hagyja, így maga teremti meg azt a hiányt, amit betölthet - anélkül, hogy a mások által szerzett, módszertani szempontból jól kamatoztatható tapasztalatokból meríthetne.
Ezt a feltételezett hiányt mindazonáltal pótolhatná a munkába bevont szakembergárda. A tizenkét fős nagykuratóriumban azonban sem az oral historyval dolgozó műhelyek nem képviseltetik magukat (az 56-os Intézetet vezető Rainer M. János kivételével), sem a történelemtanárok szervezetei (bár a kuratóriumban több történelemtanár is helyet kapott), sem más, a korszakra specializálódott intézmények (például a Holokauszt Emlékközpont). A nagykuratórium politikai értelemben leginkább népfrontosként jellemezhető, talán azért, hogy a vállalkozás így biztosítson magának legitimitást. A közalapítvány programigazgatója, egyben az Emlékpontok programmenedzsere, Tallai Gábor szerint a nagykuratórium tagjai "a 20. század történelmének specialistái és a magyar tudományos élet elismert személyiségei, akik rangot adnak", ezért hívták épp őket. (Schmidt Mária nem kívánt élni a lapunk által felkínált lehetőséggel, hogy nyilatkozzon.)
Tallai szerint a nagykuratórium feladata a pedagógusokat felkészítő szakmai munkacsoport koordinálása lesz; e szakmai munkacsoport pedig a közalapítvány munkatársaiból áll. Hogy ebben a kuratórium nem minden tagja lát tisztán, arról Rainer M. nyilatkozata tanúskodik, aki a Narancstól megkapott tanulmányból értesült a projekt részleteiről. Rainer elképzelése szerint a módszertani know how-t az 56-os Intézet adná; a tanárokat ők készítenék fel. Ha ugyanis a tanárok nincsenek felvértezve ezen ismeretekkel, használhatatlan interjúk tömege születhet. Sőt. A múlt iránti mégoly ártatlan kérdezősködés könnyen konfliktusossá vagy bántóvá is válhat, ha a kérdező nincs felkészülve a szerepére. Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke, és Hosszú Gyula, az Utak a holokauszthoz, történetek a holokausztról c. tankönyv szerzője (ő kuratóriumi tag is) egyaránt úgy véli, minden a betanításon múlik. Miklósi bízik abban, hogy a tanárok a rövid idő dacára felkészíthetők, noha tapasztalatai szerint "ez a program nagy kihívást jelent a pályán lévő pedagógusok számára, akik jellegzetesen hagyományos, ismeretközpontú, 'poroszos' képzésben részesültek. E program megvalósításához - miképp a mindennapi tanári tevékenységhez is - másfajta tanárszerep lenne szükséges."
A projekt tervezete épp módszertani szempontból áll felettébb ingatag lábakon. A tanulmány erre vonatkozó mondatait például Vértesi Lázár Oral history c. cikkében (Aetas, 2004/1.) láttuk viszont; ez az írás a google-ban a kulcsszóra rákeresve harmadik találatként lelhető fel. Ennek tükrében elgondolkodtató a tanulmány azon állítása, miszerint a projektmenedzsment tagjai "mélyreható ismeretekkel rendelkeznek az 'oral history' módszertanáról". Csak tovább kellett volna olvasni a cikket, hogy kiderüljön: a strukturált kérdőív eszköze, amit a tanulmány említ, baklövés az oral history kontextusában. Az oral history ugyanis mellőzi a kérdőívezést, hisz egyrészt nem konkrét információkat kíván kinyerni az interjúból (bár nem kizárt ez a cél sem), másrészt mert a kérdésekben foglalt előfeltevésekkel maga a készítő határozná meg a dokumentum struktúráját, sőt akár a tartalmát is. A kérdések legfeljebb terelhetik az interjúalanyt - és hogy merre érdemes terelni őt, abban egy előzetesen kitöltött részletes adatlap szokott segíteni. (Az Emlékpontok által is hivatkozott Shoah-interjúkhoz például előre felveszik az adatokat, hogy maradjon idő a felkészülésre.) Az interjúk minőségét ellenőrizni kell, és ki kell értékelni őket. Esetünkben az iskolánkénti egy tanár (vagy a nyolcfős közalapítványi csapat? esetleg a nagykuratórium?) átlagosan százhúsz darab, darabonként akár többórás film elemzését végezné el. Az adatbázisba rendezés külön kihívás; míg minden hasonló kezdeményezés kereshető adatbázist hoz létre, az Emlékpontok csak a filmek feltöltéséig jut el. Mindebből az tűnik ki: abszurd elképzelés harmincezer interjút elkészíteni és rendszerezni mindössze két év alatt - amit egyébként az uniós források elköltésének ütemezése diktálna.
Valami büdzsé Dániában
A projekt költségvetésének adatai viszont beszédesebbek, mint a szöveg. A munka oroszlánrészét a kétszázötven tanár végezné. Hogy mikor, vajon a szabadidejükben-e, vagy éves szabadságuk terhére, csak találgathatjuk: módszertant és történelmi hátteret tanulnak, akár százhúsz gyereket is kiokítanak ugyanebből, és az iskola szintjén gondozzák a programot. A projekt ezt a munkát mindössze két hónapra becsüli, és havonta kétszázötvenezer forinttal (összesen százhuszonötmillióval) honorálja. A pedagógusok utazási költségeit fejenként négyezer forintig téríti meg, amiből talán kitelik egy vonatjegy, de szállásköltségre már nem marad belőle (hacsak nem egynapos lesz az oral history gyorstalpaló). A diákok ingyen dolgoznak; a büdzsé az interjúzás útiköltségeiről is megfeledkezik.
A projektmenedzser és a pénzügyi vezető viszont két éven keresztül havonta nettó 1 125 000 illetve 825 000 forintot kap. A program még tizenkét főt foglalkoztat szakmai, pénzügyi és adminisztratív vonalon, havi 420 000-ért. A kuratóriumi tagok havi 300 000 forintot visznek haza. A projekt marketingjére 90 milliót szánnak, a monitoringra 34-et, pályázatokra (?), szakmai konferenciákra 55, felkészítésre 52, az informatikai rendszerre 73 millió jut.
Mire lehullanak a levelek
Felettébb kétséges tehát, hogy két év alatt létrejöhet-e akár a beharangozott mennyiség töredékének megfelelő használható interjú, és hogy mindez bármilyen módon hozzájárul-e a diákok identitásának formálásához (ki emlékszik még a helyi partizánnal április 4-re kötelezően készíttetett interjúkra?). Ha ugyanis a diákok profi interjúkat készítenek, az élmény vész el; ha hagyják őket "szembenézni a múlttal", akkor a forrás lesz kezelhetetlen. Még ha születnek is használható interjúk, a program voltaképpeni helyi hozadéka (az ajándékba kapott kamerákon kívül), a "virtuális emlékpontok" elkészítése már sem időben, sem költségvetésben nem fér bele az uniós programba, így megvalósításuk az iskolákra marad. És még ha meg is valósul néhány ilyen, a központihoz kapcsolódó internetes aloldal: ezekre, mint minden kutatható adatbázisra, a személyes adatok védelméről szóló törvény kitételei vonatkoznak, ami felettébb megnehezíti az adatbázis létrehozását és közzétételét. Ezen bukott el a Magyar Bálint-féle Nemzeti Emlékezet program néhány évvel ezelőtt. (Magyar egyébként fejlesztéspolitikai államtitkárként e kezdeményezést is támogatta.) Oktatási tananyagként a "leletek" csak feldolgozva vethetők be, már ha a tantervben szorítanak nekik helyet. Mindezt összegezve kérdés, hogy a projekt mennyire lesz képes megvalósítani magasztos küldetését, a "társadalmi kohézió erősítését".
Az Emlékpontok ősz táján indul: ez talán elég lehet néhány alapvető kérdés tisztázására. Először is el kéne dönteni, mi a kutatás célja: az eltérően megélt lokális történelem megjelenítése, vagy a szakma számára érdekes új információk szerzése (mindkét rendkívül általános szempontot említik). Netán valamely más irányt vesz a program? Hogyan kezelhető a történelemnek ez a részben a még élők emlékezete miatt, részben önkényesen kijelölt, 1938-88 közötti intervalluma? Különösebben élénk fantázia nélkül is elképzelhető, hogy az új források később akár a Terror Háza leegyszerűsítő történelemszemléletének illusztrálására is felhasználhatók. Már csak a névazonosság okán is felmerülhet, hogy a kutatás a hódmezővásárhelyihez hasonló további Emlékpontok létrehozását alapozhatja meg; ez egyébként - e projekttől függetlenül - feltett szándéka a közalapítványnak. Bajnai Gordon szerint "nem lehet senkinek monopóliuma a történelem értelmezése fölött" - ám ezt az újabb "nemzeti emlékezet" programot a kívánatos szakmai nyitottság nélkül indították el. Gyáni Gábor történész szerint - aki számos kollégájával ellentétben nem rejti véka alá a véleményét - "nem szerencsés egy politikailag ennyire elkötelezett, de szakmailag ennyire felkészületlen intézményre ilyen sok pénzt bízni". A kormányzat mindezek ellenére azonosult a programmal, sőt az sem elképzelhetetlen, hogy kezdeményező szerepben lépett fel, hiszen a kormányprogramnak az uniós forrásból finanszírozható nagyobb egységei a kiemelt projektekben öltenek testet. E projektekre nem kell pályázni - bármely olyan kezdeményezés, amely valamely önkormányzat, szaktárca vagy éppen az NFÜ támogatását bírja, indulhat ekként. Akár az árokbetemetés logikája, akár a Fidesz felé tett gesztusok, akár más okok vezérelték azt a döntést, hogy a kormány egy jobboldali-konzervatív elkötelezettségű alapítvány nemesnek tűnő kezdeményezéséhez asszisztáljon, legalább a szakmai kompetencia körültekintő vizsgálatára szükség lett volna.
Oral history
Az elbeszélt történelem rögzítője a múltra az azt megélt emberek élményeinek, mindennapjainak tükrében kíváncsi, s nem valamely felkent autoritás - legyen az maga a történész vagy egy történeti ideológia - szemszögéből. Az oral history számos iskolája mind megegyezik abban, hogy a forrást tanácsos a történelem hagyományos dokumentumaitól eltérő forráskritikával használni. Hiszen minden interjú az interjúkészítővel közösen létrehozott dokumentum, amely az elbeszélő által az adott helyzetben megkonstruált történetet rögzíti, melynek hangsúlyait, hivatkozásait az elbeszélő a teljes élettörténet szemszögéből rendezi. Az oral history a hagyományos történeti kutatáshoz is szolgáltathat új forrást (például a diktatúrák amúgy csak hivatalos forrásokból rekonstruálható történetéhez), de a keletkező szöveg maga is lehet tárgya az elemzésnek - ekkor az elbeszélő, vagyis a történelem, a narratíva és az emlékezés viszonya az érdekes.
A nyolcvanas évek eleje óta gyarapodik az 56-os intézethez tartozó Oral History Archívum (www.rev.hu), amely az 56-os forradalom ismert szereplőivel készült interjúgyűjteményből bővül a 20. század második felének elbeszélt forrásgyűjteményévé. Az Országos Széchényi Könyvtárban a Történeti Interjúk Tára (www.tit.oszk.hu) a 30-as évek falukutatóitól kezdve az 56-os főszereplőkön át a legszélesebb értelemben vett elitről gyűjt audiovizuális forrásokat. A Centropa (www.centropa.hu) amerikai kezdeményezés, melynek budapesti központja nyolc éve készít interjúkat, ezek fókuszában elsősorban a holokauszt előtti és utáni zsidó kultúra (következésképp az átlagember) áll. A holokausztra és annak elbeszélésére kíváncsi - többek közt - a Steven Spielberg által létrehozott Shoah Alapítvány (college. usc.edu/vhi). A 20. század történelmét hasonló módszertannal kutatja Moszkvában a Memorial (www.memo.ru), Varsóban a Karta (www.karta.org.pl).
Az intézményeken kívül is számos műhelyben készülnek hasonló kutatások, elég Kovács Éva és Vajda Júlia hazai és nemzetközi dokumentációs tevékenységére és narratív interjúelemzéseire gondolni. Ezek a kezdeményezések nem működnének professzionális interjúzók nélkül, akik a történelmi hátteret éppen olyan alaposan ismerik, mint az interjúkészítés technikáit és lélektani helyzeteit. Az interjúk kiértékelése, rendszerezése, kutathatóvá tétele drága, hosszas és sziszifuszi munka (az OHA 28 év alatt ezer körüli életútinterjút csinált, de távolról sem zárta le a feldolgozásukat). Másképp működnek azok a programok, amelyek célja a generációs fókuszú szembenézés a múlttal. Itt említhető a Centropa diákprogramja vagy a Körber Stiftung, amely 2001 óta dolgozik azon, hogy a tizenéveseknek kedvet csináljon a kutatáshoz, és ennek az infrastruktúráját teremti meg a nemzetközi (civil) tagintézmények hálózata révén. (Ennek egyébként a volt szocialista országok közül szinte csak Magyarország nem tagja.) Pályázatokkal, műhelyekkel, kiadványokkal ösztönzi a részvételt, díjrendszerrel a versenyt, és pénzzel honorálja a munkát (www.eustory.net).
Nagykuratórium
Gerő András, a Habsburg Intézet igazgatója; Glatz Ferenc, az MTA Történettudományi Intézet vezetője; Granasztói György, az "Atelier" doktoriskola egyetemi tanára; Hegyesiné Orsós Éva, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal volt elnöke; Hosszú Gyula nyugalmazott középiskolai tanár; Juhász Pál, a Corvinus Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszék tudományos főmunkatársa; Lánczi András, a Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének igazgatója és a XXI. Század Intézet tudományos főmunkatársa; M. Kiss Sándor, a Pázmány Egyetem Történeti Intézetének vezetője; Rainer M. János, az 1956-os Intézet főigazgatója; Schmidt Mária, a XX. és a XXI. Század Intézet, valamint a Terror Háza Múzeum főigazgatója; Stark Tamás, az MTA Történettudományi Intézet és a Terror Háza Múzeum főmunkatársa; Szvák Gyula, az ELTE Ruszisztikai Intézetének vezetője.
