„Nem hülyíthetjük a hallgatókat”

Palkovics László felsőoktatásért felelős államtitkár

Palkovics László bízik benne, hogy a vezetésével kidolgozott felsőoktatási stratégiára a kormány is rábólint. Viták persze vannak: felmerült a felvételi visszaállítása, és az is, hogy a fenntartó delegáltjai hagyják jóvá a rektorválasztást. Kiderül továbbá, mit szól a felsőoktatási államtitkár Matolcsy György unortodox közgazdászképzéséhez.

Magyar Narancs: A felsőoktatási stratégiát október 21-én adta át a Felsőoktatási Kerek­asztal tagjainak. Megérkeztek már a visszajel­zések?

Palkovics László: Inkább vitaanyagnak nevezném az elkészült dokumentumot. Azt foglaltuk össze, hogy a következő években, évtizedekben merre kell haladnia a felsőoktatásnak, de a végleges stratégia a kerekasztallal együttműködésben jön majd létre. Ma van a vélemények beérkezésének határideje (az interjú november 5-én készült – T. Sz.), a részt vevő szervezetektől az érdekeltségi körükkel egyeztetett visszajelzéseket kapunk.

MN: Hogyan képzeli a további menetrendet addig, amíg a kormány elé nem kerül az anyag?

PL: A minisztérium javaslatát a kormány első olvasatban tárgyalta, és lényegi módosí­tások nélkül elfogadta. Jövő hétre tervezünk hosszabb egyeztetéseket a Felsőoktatási Kerek­asztal tagjaival, ezeken állapodunk meg arról, hogy az ő véleményük milyen formában kerül a stratégiába. Létrehozzuk az elképzelések végrehajtási hátterét is, a vitaanyagban említett akciókat mellékletben fejtjük ki részletesebben. Egy másik mellékletben az egyes képzési területek vezethetik le a saját ágazati stratégiáikat a generális irányokból. A végleges dokumentumhoz alakíthatják az intézmények a saját intézményfejlesztési terveiket. Ezt követően egy évig mindenki az implementációval foglalkozik, a következő stratégiai review-ig a projekteket fogja monitorozni a minisztérium.

MN: A stratégiai anyagban az szerepel, hogy a felsőoktatás közvetlen állami támogatása az elkövetkező években nem növelhető jelentősen. Mi változott a kormány álláspontjában? Az előző államtitkár, Klinghammer István még azt mondta, hogy középtávon a GDP 1–1,2 százalékára nőhet ez a támogatás.

PL: Ha megnézzük a költségvetési tervezést, az államháztartásból körülbelül 186 milliárd forint jut el közvetlenül az intézményekhez. De az intézmények egyéb bevételei vagy bevételi lehetőségei is tartalmaznak állami támogatást, a projektalapú támogatások egy része költségvetési, más része uniós forrás. A csökkenő hallgatói létszám miatt a közvetlen támogatást nem tudjuk mi alapján növelni. De az intézmények a szinten maradó vagy enyhén növekedő támogatást is fordíthatják a csökkenő feladatok mellett a minőségi képzésre. Klinghammer úr kijelentése szerintem arra vonatkozott, hogy a kieső tudományos normatívát kell kompenzálni. Az intézmények működtetése a 180 milliárdos összegből megoldható, a kutatás-fejlesztés viszont már nem biztosítható. Erre lesznek kiegészítő források, amiket azonban nem intézményi, hanem személyi, kutatócsoporti kiválóság alapján, pályázatokon osztanánk ki.

MN: Azt is olvashatjuk, hogy a felvett hallgatók után járó normatíva helyett a feladatfinanszírozásra térnének át. Ez alatt mit kell érteni?

PL: A feladatfinanszírozás egy rendelet szerint 2016-tól az államháztartás több részében kötelező lesz, ennek a rendje ki fog alakulni. Azt kell elérni, hogy a finanszírozás ne a hallgatóval jöjjön az egyetemre, hanem – nyilván a hallgatói létszám figyelembevételével – feladatot kelljen végrehajtani. Jelenleg nem támasztunk minőségi és kimeneti követelményeket, hanem csak a bemenetnél próbálja menedzselni az állam, hogy a gazdasági-társadalmi igényeket tükrözze a felvettek megoszlása. Ez ahhoz vezetett, hogy az intézmények a hallgatókért folytattak versenyt, nem a diszciplínák minősége területén. A feladatfinanszírozás közelebbről úgy fog kinézni, hogy a magyar kormány például szükségesnek látja valamennyi bölcsészhallgató képzését meghatározott minőségben, meghatározott időre. Abban az intézménynek szabadsága lesz, hogy ezt a feladatot adott költséghatárokon belül hogyan teljesíti.

MN: A kimeneti követelményeknél példaként megjelennek a hallgatói kompetenciamérések. Ezek eredménye valamilyen szorzóval számít majd a finanszírozásnál?

PL: Egy gyár által előállított terméket akkor vesz meg a fogyasztó, ha bizonyos minőségi jellemzői stimmelnek. Miért lenne ez másként egy hallgató esetében? Meg kell néznünk, hogy az intézmény mennyit ad hozzá a hallgatóhoz. A mai mérések elég rosszul jelzik előre, hogy elvégzi-e majd a hallgató az egyetemet, vagy sem. Ezt el is lehet fogadni, lehet hagyni, hogy a hallgatók eltűnjenek a rendszerben, de szerintem felelős kormányként nem engedhetjük meg magunknak, hogy a hallgatókat hülyítsük. Ha valaki a kompetenciái alapján nem tudja elvégezni a képzést, azon segíteni kell, a végén pedig meg kell nézni, hogy milyen hozzáadott értéket kapott ő és a finanszírozó az egyetemi évek folyamán.

MN: Azt jól értem, hogy a jövőben nemcsak a kiemelt 16 szakon határoznának meg a minimális követelménynél magasabb felvételi pont­határt, hanem mindenhol?

PL: Itt még van egy kis vita az intézményekkel. Mi a jó megoldás? Az anyagban objektív, de magasabb mérce szerepel, 2020-ig javasoljuk felvételi követelményként bevezetni az emelt szintű érettségit és a nyelvvizsgát. De szólnak érvek az intézményi felvételi eljárások mellett is, ez még egy nyitott kérdés.

MN: Szakokra lebontva határoznák meg a felvételi követelményeket, vagy visszatérhetnek az intézményi keretszámok?

PL: Ha objektív mércét akarunk, akkor nem nagyon lehet különbséget tenni az intézmények között. De mondom, ez még diszkusszió tárgya.

MN: Az állami ösztöndíjas és önköltséges hallgatók arányára vonatkozóan van elképzelés?

PL: Nem lesz változás, az állam mindenkit finanszíroz, akit a teljesítménye alapján finanszíroznia kell. Az szerepel az anyagban, hogy ha a hallgató maga is hozzájárul a képzési költségeihez, és energiában is többet tesz hozzá, akkor lényegesen nagyobb valószínűséggel végzi el az egyetemet. A TÁRKI végzett a közelmúltban egy felmérést, ahol az jött ki, hogy a többség akkor is jelentkezne a felsőoktatásba, ha fizetnie kellene érte. Ez tehát nem eretnek dolog, de jelenleg semmifajta szándék nincs a képzés fizetőssé alakítására.

MN: Befolyásolná-e a jövőben az állam, hogy mely területekre összpontosul az állami ösztöndíj? Ma például a 16 jogi és közgazda­sági szakra a magasabb ponthatár miatt nehezebb ingyenesen bekerülni.

PL: Működik is a rendszer, a jogászképzés ennek jó példája. Látható módon azokért a diplomákért, amelyek meg tudnak térülni, fizetnek is a hallgatók. De visszatérve a kérdésére, az állam nem önmagában, hanem az adófizetők pénzéből létezik, azzal felelősen kell tudnia gazdálkodni. Meg kell érteni, hogy mire van szüksége a társadalomnak és a gazdaságnak. Itt én nem látom problémának az állam szerepvállalását, hiszen ez a dolga, ezért kapott felhatalmazást.

MN: A stratégia 15 százalékkal csökkentené a meghirdetett szakok számát. Legutóbb nyáron beszélgettünk, akkor azt mondta, hogy a rektorokkal egyeztetnek erről (lásd: „A döntés joga természetesen a miniszterelnöké”, Magyar Narancs, 2014. július 31.). Volt már olyan intézmény, amely vállalta a profiltisztítást?

PL: Itt nem csak a fenntartó és egy egyetem közötti diszkusszióról van szó, adott régióban vagy szakterületen érdekelt intézményekkel koordináltan egyeztetünk. Minden egyetemmel külön is megbeszéltük, hogy miként látják a képzési szerkezetüket, de ez önmagában nem elég. Az első régiós megbeszélés másfél hete történt a négy releváns északnyugat-magyarországi egyetemmel (Széchenyi István Egyetem, Pannon Egyetem, Nyugat-magyarországi Egyetem, BGF). A cél az, hogy a hallgatói létszámuk ne csökkenjen, de nagyobb legyen a méretgazdaságosság. Ezért azokat a képzéseket, amelyeket most mind a négyen meghirdetnek, koncentrálni kellene. A végső szerkezetet persze nem mi kívánjuk meghatározni, a 15 százalék is csak egy irányszám.

MN: Új elem, hogy az akadémiai ügyekben illetékes magisztrátusra és a fenntartó delegáltjaiból álló konzisztóriumra osztanák fel az intézmények irányítását. Utóbbira mi szükség van a szintén a kormány által kinevezett kancellár mellett?

PL: A kancellár operatív szinten működő szakember, míg a konzisztórium az intézmény működéséről véleményt formáló tanács. A végleges stratégiában egyébként ez az innovatív megoldás valószínűleg módosul, az intézmények nem támogatják a magisztrátus ötletét, ehelyett változatlan jogkörökkel tartanák fenn a szenátust, mellette működhetne – mint­egy fenntartói tanácsként – a konzisztó­rium. Feladatkörébe tartozna a rektor személyével való egyetértés, az egyetem stratégiai tervének elfogadása, a költségvetés elfogadása, a szervezeti és működési szabályzattal való egyetértés. A tanácsban olyan külső szakértők ülnének, akik az egyetemre és a gazdasági környezetre is rálátnak.

MN: A tagokat ugyanúgy pályázattal választanák ki, mint a kancellárokat?

PL: Nem, inkább a gazdasági tanácsra hasonlít egy kicsit. Felkéréssel fogjuk kiválasztani a külső szakembereket. Ez nem munkakör, hanem társadalmi funkció lesz.

MN: A kancellári pályázatok több nagy egyetemen – az ELTE-n, Szegeden, Pécsett – sikertelenül zárultak, pedig a hírek szerint nagy volt az érdeklődés. Mi az oka ennek?

PL: A kancellár a minisztérium alkalmazottja, még ha az egyetemen dolgozik is. Az alkalmasságnak több szempontja van, beszélhetünk személyi alkalmasságról, de az is nagyon fontos, hogyan kívánja ellátni a feladatot az adott intézményben. Az említett esetekben nem a pályázók felkészültségével volt gond, inkább az elképzeléseik nem passzoltak a választott intézményhez. Ez a három nagy egyetem mindenképpen olyan kancellárt igényel, akinek az elképzelései találkoznak a fenntartó víziójával.

MN: Ezekben az esetekben egyébként a minisztérium nem javasolt senkit, vagy a miniszterelnök döntött úgy, hogy nem nevez meg kancellárt?

PL: A minisztériumi bizottság a törvény szerint minden jelöltet véleményezett és felterjesztett. Miniszter úr és miniszterelnök úr együttes döntés alapján neveztek vagy nem neveztek ki kancellárokat.

MN: A 21 kinevezett kancellár között volt olyan, akinek az esetében a miniszterelnök megváltoztatta a bizottság álláspontját?

PL: A bizottság csak véleményt mondott. Egyes esetekben a bizottsági vélemény alapján mást is ki lehetett volna nevezni, de a kinevezett kancellárok mindegyikét alkalmasnak találta a bizottság. Ha az én véleményemet kérdezi, egy egész komoly csapat jött össze, a magánszférában is alkalmaztam volna valamennyi kancellárt.

MN: A stratégia tudományterületekre lebontott specifikus megállapításokkal zárul, ugyanakkor a bölcsész-, a társadalomtudományi és a jogászképzés nem szerepel benne. Ezek ennyire jól működnek, vagy kevésbé fontosak a kormány számára?

PL: Maga a stratégia mindenre vonatkozik, a bölcsészképzésre ugyanúgy, mint a nevesített területekre: az orvosképzésre, a természettudományos, műszaki és informatikai képzésre, a gazdaságtudományi képzésre, az agrárképzésre és a pedagógusképzésre. Mint említettem, a mellékletben minden ágazat megfogalmazhatja a saját stratégiáját, a jogászok esetében ezt kezdeményeztük is. Jelen pillanatban az öt kiemelt terület a legfontosabb a magyar gazdaság és társadalom számára, a képzési területek közül azokat emeltük ki, ahol speciális beavatkozások szükségesek. Elképzelhető, hogy jövőre megjelenik a bölcsészképzés, mert kiderül például, hogy nem képzünk elég andragógust, de 2010-től mostanáig a kormány a felsorolt területekre fókuszál.

MN: Azt írják, hogy közgazdászokat már ma is túl sok helyen képzünk. Mit szól ezek után ahhoz, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) alapítványain keresztül 200 milliárdot költene közgazdászképzésre?

PL: Az alapítványok közül néhánynak a hozamát lehet közgazdászképzésre fordítani, ez közel sem 200 milliárd forint. Év elején engem felkértek a kecskeméti, a dél-alföldi térség számára képzést létrehozó alapítvány igazgatására, ezt először elfogadtam, de később nem tudtam a feladatot ellátni, már csak az államtitkári pozíció miatt sem. A koncepció részleteit viszont elég pontosan ismerem. Ez nem a jegybank által létrehozott képzés, hiszen Magyarországon csak a felsőoktatási törvénynek megfelelően lehet képzést alapítani. A Kecskeméti Főiskola kezdett el már korábban azzal foglalkozni, hogy a térség szakemberigényét kielégítse, ennek a következménye ez az együttműködés, konkrétan alapítványi támogatás nyújtása a főiskolának.

MN: Egyetért Matolcsy György jegybankelnök e tárgyban tett nyilatkozatával, miszerint „a magyar közgazdasági és pénzügyi képzésben még mindig a korábbi, mára meghaladott neoliberális közgazdasági iskola tanai, tévedései a meghatározóak”?

PL: Az MNB elnökének kijelentéseit nem tudom kommentálni. De ha az MNB részt kíván vállalni a magyar felsőoktatás támogatásában, az mindenképpen üdvözlendő dolog. Szeretnék sok hasonló példát látni a mecenatúrára, azt pedig, hogy a képzésben mi folyik, meghatározza a felsőoktatási törvény.

MN: Kicsit déjà vu érzése van az embernek, mert egy éve is készült egy felsőoktatási stratégia, amit a kormány meg sem tárgyalt. Bízik benne, hogy most más lesz az eredmény?

PL: Ha komolyan vesszük azt a kijelentést, hogy a kormány első olvasatban tárgyalta és elfogadta az irányelveket, akkor azt gondolom, most más lesz a kimenet. Öt éve próbálja a politika, a gazdaság és az egyetemi szféra meg­győzni egymást arról, merre haladjunk. Ezt már le kellene zárni. Most erre egy nagyon jó pillanat kínálkozik szerintem. Az ellenzéki pártok is meglepően pozitívan nyilatkoztak az anyagról, az a közmegegyezés, ami tavaly hiányzott, most meglehet.

Visszajelzések

Palkovics László felsőoktatásért felelős államtitkár október 21-én a Felsőoktatási Kerekasztal tagjaival közös sajtótájékoztatón mutatta be a Fokozatváltás a felsőoktatásban – A teljesítményelvű felsőoktatás fejlesztésének irányvonalai című stratégiai vitaanyagot. (Polónyi Istán oktatáskutató részletes elemzését lásd: Rükvercben a világszínvonalig, Magyar Narancs, 2014. október 30.) A kerekasztal résztvevői – Magyar Rektori Konferencia (MRK), Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK), Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete (FDSZ), Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferen­ciája (HÖOK) – csak aznap reggel kapták kézhez a dokumentumot, így megalapozott véleményt aligha mondhattak róla. A stratégia­alkotás tényének ugyanakkor mindenki örült, a szektor szereplői úgy látják, az elmúlt években a világos elképzelések hiánya nagyban megnehezítette a magyar felsőoktatás helyzetét, különösen finanszírozási szempontból. Az államtitkárság november 5-ig adott időt a szervezeteknek az anyag véleményezésére, a menetrend szerint november 16-ig kiegészítik a stratégiát, utána kezdődhet el a jogszabály-módosítások előkészítése. Tavaly ősszel Kling­hammer István, a terület előző államtitkára is készített egy stratégiát, ám azt a kormányülés végül napirendre sem vette, vélhetően Parragh László MKIK-elnök ellenérzései miatt (lásd: A kerekasztal balekjai, Magyar Narancs, 2013. december 19.).

Az MRK lapunknak megküldte a stratégiáról alkotott véleménye összefoglalóját. A rektorok örömmel fogadták, hogy az államtitkárság is elismeri azt a tényt, miszerint „a magyar felsőoktatás nemzetgazdaságunk egyik legsikeresebb, legversenyképesebb ágazata”. Ugyanakkor fenntartásaik is vannak. A jövőben létrehozandó négy intézménytípus – tudományegyetem, egyetem, alkalmazott tudományok egyeteme, közösségi főiskola – differenciált szabályozását, finanszírozását és értékelését nem látják megfelelően kidolgozottnak. Nem tartják továbbá elégségesnek, hogy a kormány 2020-ig uniós forrásokból oldaná meg a felsőoktatás fejlesztését, azt követően pedig változatlan állami szerepvállalást irányoz elő. Kifogásolják azt is, hogy az anyag aránytalanul és indokolatlanul mellőzi a társadalomtudományokat. A legnagyobb vita várhatóan az intézményirányítás és az egyetemi autonómia kérdésében lesz a fenntartó és a rektorok között. Az MRK a szenátus mellett működő stratégiai tanácsot nem kormányzati delegáltakkal töltené fel, elképzelésük szerint a rektor és a kancellár hivatalból lehetne tag, további két-két főt jelölne a miniszter és a szenátus. „Az igazgatóság így létszámából és összetételéből adódóan is együttműködésre kényszerülne” – érvelnek.

Parragh László nem kívánta a sajtóban rész­letezni a kamara véleményét, annyit azonban elárult, hogy apróbb észrevételek mellett támogatni fogják a stratégiát, mert egyetértenek a szellemiségével, elsősorban a duális képzés erősítésével. Az MKIK elnöke kiemelte, hogy bár egyes cégek jelenleg is támogatnak duális felsőoktatási programokat, bizonyos ösztönzőkkel, például adókedvezménnyel el lehetne érni, hogy még több vállalkozás vegyen részt a felsőoktatás finanszírozásában. Parragh szerint a közösségi főiskola jó lehet arra, hogy a szakképzésből vigyen be diákokat a felsőoktatásba, így illeszkedik a kormány közoktatási terveihez is, amelyek
a szakiskolai beiskolázást növelnék a gimnáziumok rovására. „Azt tapasztalom, hogy aki a szakmájában jól dolgozik, gyakran szívesen fejlődne tovább. Miért ne lehetne például egy jó asztalosból faipari mérnök?” – vetette fel az MKIK elnöke.

„A magas színvonalú oktató-kutató munka elvégzéséhez szükséges az életpályamodellek kidolgozása, és az ehhez kapcsolódó bérezési rendszerek kialakítása” – írja az FDSZ a Narancsnak is eljuttatott véleményében. Ezt a témát érinti ugyan a stratégia, ám a szakszervezet sérelmezi, hogy az oktatást segítő munkavállalók kimaradtak a dokumentumból. Nem elégedettek az állami finanszírozás szinten tartásával sem, mint írják, „a költségvetés sorait tekintve úgy tűnik, hogy amire van politikai szándék, arra van forrás is, a felsőoktatás átalakításához szükséges összegnél nagyságrenddel nagyobb is”. Az FDSZ egyetért azzal, hogy a felsőfokú végzettségűek arányát növelni kell, ám szerintük a bekerülési feltételek szigorítása és a gimnáziumi férőhelyek szűkítése ennek ellentmond. A gazdaságtudományi képzésről szólva megjegyzik, indokolatlan annak a helyzetnek a fenntartása, hogy a magyar állami ösztöndíjat csak a képzésre jelentkezők kis része kapja meg. Elhibázottnak tartják azt is, hogy a stratégia teljes mértékben a gazdaság igényeihez igazítaná a felsőoktatást, „ezek az igények ugyanis évről évre változnak, és senki nem tudja érdemben megjósolni, hogy az iparnak 5–10 év múlva milyen munkaerőre lesz szüksége”.