Németország és az NDK öröksége - Egységár

  • B. Simon Krisztián
  • 2010. október 7.

Belpol

Október 3-án ünnepelte Németország újraegyesülésének 20. évfordulóját. Ennek ellenére sok keletnémet még ma is másodosztályú állampolgárnak érzi magát, amin az sem segít, hogy az ország első embere, Angela Merkel is az NDK-ban nőtt fel.
Október 3-án ünnepelte Németország újraegyesülésének 20. évfordulóját. Ennek ellenére sok keletnémet még ma is másodosztályú állampolgárnak érzi magát, amin az sem segít, hogy az ország első embere, Angela Merkel is az NDK-ban nőtt fel.

Nehéz elhinni, hogy alig több mint két évtizede Lipcse, Jéna vagy Drezda egy csődközeli szocialista állam nagyvárosai voltak. Mára teljesen felújították a lerobbant belvárosokat: a szövetségi kormány, a tartományok, az Európai Unió és magánadományozók több tízmilliárd eurót költöttek keletnémet épületekre. Főként a városközpontokra és a régi építésű házakra koncentráltak, a külvárosokban továbbra is a panelek uralják a látképet. S onnan persze igyekeztek beljebb húzódni az emberek, panaszkodnak is az önkormányzatok, hogy a külvárosok üresen állnak - így újabb milliárdokat kell a szellemlakótelepek lerombolására költeni. És nem ez az egyetlen példa az átgondolatlan fejlesztésekre. Az egyesítés utáni német kormányok minden problémát a pénz keletre pumpálásával gondoltak megoldani: húsz év alatt a becslések szerint mintegy 1300-1600 milliárd eurónyi összeg folyt nyugatról az egykori NDK-ba (lásd Rengeteg pénz c. keretes anyagunkat). Kétes sikerrel.

Nem csak szép emlékek

"Az egyesítés nem adott nekem semmit. Nem sírom vissza a rendszert, de azoknak, akik akkoriban alkotómunkát végeztek, csalódniuk kellett." Horst hatvan körül jár, aktív korában a szászországi Zwickauban, a Sachsenring Trabant gyárban dolgozott. Az okleveles mérnök ma úgy emlékszik vissza, hogy az üzemben lendületesen folyt a fejlesztő munka, a mérnökök a nyugati szakirodalmat tanulmányozták, próbáltak lépést tartani a fejlődéssel, és a pluszmunkáért még túlórapénzt sem kértek. Abban bíztak, hogy az egyesítés után olyan Trabantot adhatnak a világnak, amilyenről mindig is álmodtak - de ehelyett a dolgozók nagy része utcára került. ' maga több mint tíz évig kereste helyét különböző nyugati autógyáraknál, majd 52 évesen nyugdíjazták.

Az NDK-ra ma - a rendszer közvetlen haszonélvezőin kívül - leginkább az idősebbek és a politika iránt kevéssé érdeklődők gondolnak nosztalgiával; meg azok, akik az egyesülés után megnőtt munkanélküliség miatt nem tudtak elhelyezkedni. "Ez az átmenet generációinak tragédiája. Rengetegen elvesztették az állásukat. Az ellenzékieknek és a fiataloknak viszont ez egy új kezdetet jelentett" - mondja Joachim Gauck egykori NDK-s polgárjogi aktivista, a szociáldemokraták idei államfőjelöltje a Der Sternnek.

Günter Grass Nobel-díjas író 1990-ben még a két Németország egyesítése ellen érvelt: konföderációt javasolt, hogy Kelet-Németország a gazdaságban és a demokráciában is utolérhesse a nyugati országrészt. Grass szerint az egyesülés csak papíron ment végbe, a keletnémetek továbbra sem érezhetik magukat egyenrangúnak. Matthias Platzeck, Brandenburg tartomány szociáldemokrata miniszterelnöke ugyancsak úgy tartja, hogy az NDK-t túl gyorsan csatolták Németországhoz: a két országrészt egyenrangú félként kellett volna egyesíteni. "A munkanélküliség beköltözött a családokba. Az egyesülés napjáról ezért sokaknak nem csak jó emlékeik vannak." A politikus szerint a nyugatiak elutasító magatartása a bajok gyökere. A keletiekben azt az érzést keltették, hogy az egész múltjuktól meg kell válniuk, s a legkisebb szimbolikus gesztust sem tették a keletiek felé.

Tény, hogy országos vezetésében ma is alulreprezentált az ország keleti fele: az új Merkel-kormányban például a kormányfőn kívül nincs keletnémet. Előfordult, hogy az egykori NDK valamelyik polgárjogi harcosát jelölték államfőnek, de se Jens Reich 1994-ben, se Joachim Gauck az idén nem kapta meg a parlamenti többséget, amiből sokan azt a következtetést vonták le, hogy a nyugati elit csak súlytalan keletnémet politikusokat tűr meg maga mellett. Berlin polgármestere, Klaus Wowereit a napokban azt vágta Angela Merkel fejéhez, hogy hidegen hagyják az egykori NDK problémái, csak attól keletnémet, mert az NDK-ban nőtt fel, de a politikájában ennek nyoma sincsen.

Húszból öt

"Mit tartottunk volna meg? A Stasit? Más nem nagyon volt, ami professzionálisan működött" - reagált erre gúnyosan egy keletnémet történész beszélgetőpartnerem. Az NDK polgárai nem akartak kísérleteket, harmadik utat és átmeneti időszakot, hanem végre németek akartak lenni. És persze elhitték Kohl kancellár bő kézzel szórt ígéreteit a villámgyors felzárkózásról. "Ha jön a német márka, maradunk. Ha nem jön, mi megyünk hozzá!" - mondogatták akkoriban.

Berlinben, a Spree partján, a Múzeum-sziget szomszédságában áll az egykori keletnémetek mindennapjait bemutató NDK Múzeum. Tavaly 400 ezren jártak itt; a nagy sikerre való tekintettel most bővítik. A látogató saját kezével tapinthatja a különbséget keleti és nyugati farmerek között, betekinthet egy keletnémet nappaliba, megismerkedhet az NDK nudista strandjainak kultúrtörténetével. Stefan Wolle, az intézmény tudományos vezetője szerint az emberek az elmúlt korszakból leginkább a nyugalmat és a közösségérzetet hiányolják; de ő maga nem rabja a nosztalgiának. "Utáltam a bezártságot és a szellemi sivárságot, azt, hogy mindig kioktathattak ostoba emberek. Mindennap boldogan gondolok arra, hogy már vége van - mondja, és hozzáteszi, hogy az egyesítés szépséghibáit el kell viselni, hisz aligha történhetett volna másképp. - Egy öntudatos, gazdag és fejlett társadalom találkozott egy összeomló rendszerrel. A mentőcsónakban ülők nem várhatják el, hogy rögtön a luxuskabinokban kapjanak helyet. Örülhetnek, hogy felvették őket." Wollét csak az zavarja kicsit, hogy a rendszerváltás keresztbe tett professzori stallumának. Az NDK-ban a középkort kutatta - a jelenkorral foglalkozni túl rizikós lett volna -, a váltással szakterületet cserélt, viszont akkoriban a formális képesítések és a kapcsolatrendszer hiányában szinte lehetetlen volt egy keletnémetnek megszereznie a professzori címet. A megüresedő helyeket nyugatiakkal töltötték fel.

Az NDK kevésbé szórakoztató pillanatait mutatja be a Stasi egykori főhadiszállásán berendezkedett lipcsei Runde Ecke (Kerek Sarok) múzeum. Tobias Hollitzer igazgató szerint hamis képet fest az NDK-ról, aki az átlag keletnémetek mindennapjait gondtalannak akarja bemutatni. (A német emlékezetpolitikáról lásd cikkünket: A Stasi és az NDK emlékezete: Osztalgia, 2007. augusztus 16.) Hollitzer, akit az NDK-ban politikai okok miatt még érettségizni sem engedtek, nem tud rosszat mondani a "békés forradalomról". "Ha valaminek másképp kellett volna történnie az egyesítés során, azt csakis a polgártársaimon kérhetem számon. Ha azok az emberek, akik 1989-ben nem voltak hajlandók kezükbe venni a sorsukat, ma azért panaszkodnak, mert a dolgok nem úgy történtek, ahogy szerették volna, akkor csak azt mondhatom nekik, hogyha jobban kiveszik a részüket az eseményekből, akkor ma jobban éreznék magukat". Ha voltak is gyárak, amiket meg lehetett volna menteni, azt a munkásoknak vagy a vezetőiknek maguknak kellett volna megtenniük: a Runde Ecke is csak azért jöhetett létre, mert az ott dolgozók összefogtak és megnyerték maguknak a társadalom támogatását.

Az egyesítés igazságtalanságára panaszkodók gyakran hozzák fel, hogy a keletnémetek a lakosság húsz százalékát teszik ki, ezzel szemben a politikai, a gazdasági és a tudományos vezetésnek csupán az öt százalékát adják. Dagmar Schulze Heuling, a berlini Freie Universität kutatója viszont úgy véli, hiba lenne ebben diszkriminációt sejteni: "A fal leomlása után a vezető posztokon vákuum maradt. Mindenki, aki magas hivatalt viselt és eléggé képzett volt, közel állt a rendszerhez is. 'k ezzel diszkvalifikálták magukat. A vezető helyekre tehát nyugatról kellett embereket importálni. Az alsóbb pozíciókban viszont sokan vannak keletiek."

Drang nach Westen, Polen wilkommen!

Angela Merkelen kívül valóban kevés a keletnémet sikersztori. (Hirtelen az egykori NDK-punkok által alapított stadionrock-zenekar, a Rammstein juthat az eszünkbe, meg a Rotkäppchen pezsgőgyár, ami 1990-ben még a csőd közelében szédelgett, mára viszont felvásárolta több nyugati vetélytársát is.)

A 80-as évek végén az NDK gazdasága romokban állt, s a határ eltörlése csak a kegyelemdöfést adta meg: az addig védettséget élvező keletnémet ipar hirtelen szembetalálta magát a nemzetközi konkurenciával, és elvérzett. "Alapvető probléma volt a monetáris unió. Egyik napról a másikra bevezették a nyugatnémet márkát. A keletiek ugyan ezt akarták, de gazdasági katasztrófának bizonyult. Az emberek meg úgy gondolták, ha már nyugati pénzzel fizetnek, akkor nyugati árut vesznek. Ezzel egy időben Kelet-Európa is a nyugati vállalatokkal kezdett üzletelni. Az egyesítésnek olyan hatása volt Kelet-Németországra, mint a gazdasági válságnak. Csak a nyugati milliárdoknak köszönhetően tudta átvészelni. Még szerencse, hogy Németország gazdag" - mondja Bernd Martens, a jénai Friedrich Schiller Egyetem oktatója.

A volt NDK-s tartományok ma sem játszanak fontos szerepet az ország gazdasági életében, a száz legnagyobb német vállalat és szolgáltató közül egyiknek a székhelye sincs itt. A munkanélküliség sok helyen húsz százalék fölötti: a szászországi Hoyerswerdában például úgy is 19 százalékos, hogy 1990 óta lakosságnak majd' harmada elvándorolt. Pedig Hoyerswerda az NDK egyik legfontosabb iparvárosa volt. Híres üveggyárából, szénbányájából, erőművéből mára szinte semmi nem maradt. A magas munkanélküliség miatt húsz év alatt 2,7 millióan költöztek el Kelet-Németországból, miközben a nyugatiak jelentős része még látogatóban sem járt a határnyitás óta Keleten. És az elvándorlás folyamatos - főként nők mennek el. A közkeletű magyarázat szerint azért, mert az NDK-ban másképp szocializálódnak a nők, és más a családkép is: míg Nyugaton az volt az általános felfogás, hogy az anyák otthon maradnak a gyerekekkel, addig az NDK-ban magától értetődött, hogy a nők is dolgoznak.

Jéna a maga 7 százalékos munkanélküliségével nem is áll roszszul; a thüringiai városban megmaradt pár tradicionális vállalat, mint például a Jenoptik (a Carl Zeiss utódja), a maga majd 4000 munkavállalójával. A becslések szerint egyes régiókban már nem csökken tovább a lakosság: ilyen Jéna, Erfurt, Lipcse és persze Berlin. És tagadhatatlan az is, hogy a keleti életszínvonal az elmúlt 20 évben meredeken ívelt felfelé. Az Ifo gazdaságelemző intézet friss tanulmánya szerint már alig van különbség a bruttó bérek között a két országrészben. Míg 1991-ben a keletnémetek csupán 57 százalékát keresték meg a nyugatnémet béreknek, ma már 83 százaléknál tartanak. A nyugdíjasok pedig igazán jól jártak: keleten átlagban 810 eurót kapnak havonta, míg nyugaton csak 697-et. Nőtt a háztartások megtakarítása és az egy főre jutó orvosok száma is, s a születéskor várható élettartam is hat évet emelkedett.

Abban mindenesetre kevesen bíznak, hogy az elvándoroltak nagy számban térnének vissza, ha családot alapítottak, és megalapozták a jövőjüket Münchenben vagy Hamburgban. "Ma már csak kis gyárak vannak, ezért az átlagembernek sokkal kevesebb esélye van munkát találni, mint nyugaton. De könynyen lehet, hogy a jövőben ez változik. Sokan nyugdíjba mennek, és most azok az évjáratok kerülnek a munkaerőpiacra, amelyekben jóval kisebbek voltak a születési számok. Akár még munkaerőhiány is kialakulhat. De a nyitott határok Európájában inkább lengyelek érkeznek majd, mint nyugatnémetek" - vázolja fel a jövőt Martens.

A szélsőjobb keleten

Berlin a kontinens legvonzóbb fővárosává nőtte ki magát, büszke sokszínűségére, s arra is, hogy lakosságának több mint negyede bevándorló. De Kelet-Németország más részein erősek a szélsőjobboldali pártok. (A német szélsőjobb sikereiről lásd cikkünket: "Kicsinállak, kullancs" - Neonácik Kelet-Németországban, 2005. június 23.) 2004-ben a szász tartományi választásokon a Német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) a szavazatok 9,2 százalékát kapta meg, és ezzel 1968 óta először bevonulhatott a tartományi gyűlésbe, két évvel később Szászországot követte a szintén keletnémet Mecklenburg-Elő-Pomeránia, ahol 7,3 százalékot kaptak. Mindazonáltal országos szinten továbbra is gyenge a párt, 2009-ben az újonc kalózpárt is több szavazatot kapott náluk.

Vannak, akik szerint a szélsőségesek támogatottsága a szocializmus öröksége. "Ha állandóan akadályoznak abban, hogy állampolgár legyél, ha egy olyan társadalomban élsz, amelyben soha nem találhatsz magadra, akkor nagy a valószínűsége, hogy keresel magadnak egy szelepet. Aki évekig fekete-fehér gondolkodásban nő fel, előnyben részesíti az egyszerű igazságokat, akit represszióban nevelnek fel, az vonzódik a represszív viselkedéshez. Így válhatott a sokáig eltakart agresszióból nyílt agresszió" - magyarázza egy interjúban Joachim Gauck.

A jobboldali szélsőségesek kérdése az egyesülés után vált állandó beszédtémává. Húsz év alatt 137 rasszista indíttatású gyilkosság történt Németországban - számolták össze nemrég a Die Zeit munkatársai. "Ez meghaladja a RAF terroráldozatainak számát" - modja Franz Decker, a Bonni Egyetem politológusprofesszora, de hozzáteszi, a bűncselekmények arányosan eloszlottak kelet és nyugat között, ezért nem lehet arra következtetni, hogy valamelyik országrészben erősebbek lennének a xenofób indulatok. Úgy véli, a keletnémet szavazók nagy része tiltakozásból támogatja a szélsőjobbot: "Ha a korábbi NDK-t nézzük, azt látjuk, hogy a gazdasági problémák jobban növelték a vesztesek és nyertesek közti szakadékot, mint nyugaton. A kilátástalanság érzetéből a Balpárt (Die Linke) és a szélsőjobb hajt hasznot. Ha nem lenne a Balpárt, akkor még erősebb lenne a szélsőjobb." Decker szerint a szavazók visszatérnének más pártokhoz, ha a gazdasági helyzet javulna. Azt pedig, hogy mennyire tolerálja a társadalom a szélsőségeket, a II. világháború után történtek határozzák meg. A kommunisták antifasizmusa csak külsőség volt, valójában nem foglalkoztak a témával. Nyugaton viszont erősen stigmatizálták a szélsőjobboldali, radikális és populista pártokat - a keleti választók ezért kevésbé immúnisak a nácizmussal szemben. Ugyanakkor - szemben az egyéb kelet-európai széljobbos választókkal - a volt NDK-sok közt "a történelem relativizálása egyáltalán nem fontos tényező a választásnál. A társadalomban elég széles konszenzus van arról, hogy Németországnak nem kell a jelenlegi területén túl terjeszkednie - mondja Decker. - Még a kitelepítettek körében sem vevők a revizionizmusra, mert kihalóban van az a generáció, amelynek el kellett hagynia a lakóhelyét. Az embereket az aktuális társadalmi problémák érdeklik, ezért építenek az itteni szélsőséges pártok a bevándorlásra."

Hogyan szavaz Kelet és Nyugat?

Keleten még húsz év után is mások a pártpreferenciák, másképpen gondolkoznak az állam feladatairól. Elvárják például, hogy az állam munkát adjon mindenkinek, aki hajlandó dolgozni. Az ezredforduló után éppen ezért egy ideig úgy nézett ki, hogy a szociáldemokraták hosszabb távra megnyerhetik maguknak a volt NDK szavazóit. De a keleti választók kevésbé kötődnek egy-egy párthoz, sokkal inkább a jelölt kisugárzása és a kampányszövegek határozzák meg, hogy kire adják a voksukat, és könnyen hátat fordítanak, ha csalódtak. Jelenleg a néppártok keleti támogatottsága elmarad az országos átlagtól; népszerű a Die Linke, és jelentős a nem szavazók aránya. A 2009-es parlamenti választásokon az alábbi eredmények születtek Nyugaton és Keleten: CDU/CSU - 34,9/29,5 százalék; SPD - 24,2/18,3; FDP - 15,4/11; Balpárt - 8,3/26,4; Zöldek - 11,3/8,3; más pártok - 5,9/6,5.

Rengeteg pénz

Az újraegyesítés becsült költsége eddig 1300 és 1600 milliárd euró között mozog, és évente százmilliárd euróval nő. A hivatalos adatok viszont sokáig évi 18 milliárdról szóltak, a közkeletű vélemény szerint azért, hogy a nyugati társadalomnak megmaradjon az az érzése, hogy alig került nekik valamibe a német egység. A pénzek nagy része szociális kiadásokra ment el, az infrastruktúrára és a keleti vállalatokra csak a töredékét költöttek el 2005-ig. A pénzek egyik forrása az 1990-ben létrehozott Német Egység Alapja volt, amit részben az állam és a régi tartományok adományaiból, részben hitelből fedeztek. 1993-ban felemelték az áfát 14-ről 15 százalékra. Az egyesítés után 800 ezer 55 év feletti munkavállalót idő előtt nyugdíjaztak. Az ő juttatásaik az immár az egész Németország egészére kiterjedő nyugdíjalapot terhelik. 1991-ben 2,5 százalékkal növelték a munkanélküliségi biztosítás összegét, de az egészségbiztosítási és a nyugdíjjárulék is növekedett. Az elmúlt húsz évben a szövetségi köztársaság el is adósodott. A költségvetési hiány az 1989-es 28 milliárd márkáról 1990-ben 120 milliárdra nőtt. Az államadósság 1990-ben 1200 milliárd márka volt, 1993-ra 1800 milliárdra nőtt. Ma 1721 milliárd euró.

Neked ajánljuk