Az efféle cikkek rendre ugyanúgy kezdődnek, ne térjünk le a bevált ösvényről: a kőolajat már évezredekkel ezelőtt megismerte fajtánk, ám alig százötven évvel ezelőttig nem nagyon tudtunk vele mit kezdeni. Pedig helyenként a felszínen hömpölygött, máshol szökőkútszerűen tört elő, ha pedig öngyulladás révén belobbant a felszínre került szénhidrogén, akkor legalábbis kultikus szerepet játszhatott (mint az ősi Azerbajdzsánban). A kőolaj kitermelésében kulcsfontosságú év az 1859-es: miközben Ferenc József csapatait (a "mieink") jól megverték Solferinónál (a jelentős uralkodó pedig ennek örömére szifiliszt kapott), egy bizonyos Edwin Drake az év augusztus 27-én elvégezte a kőolajtermelés történetének első mélyfúrását. Ezt követően hamarosan beindult a tömeges kitermelés: előbb Pennsylvania volt a világ első számú lelőhelye, ám hamarosan feltárták a romániai és a galíciai olajmezőket, az 1870-es évek elején pedig már amerikai szakemberek érkeztek Bakuba, amely kisvártatva maga lett a May Károly által megénekelt Olaj-város. A lelőhelyek felfedezése és kitermelése azóta is folyamatos - a gyanú szerint azonban mindez nem mehet a végtelenségig, mi több, ha a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, úgy az emberiség viszonylag hirtelen kerül rá ama bizonyos kitermelési lejtőre, azután sikoltozhatunk, mint amikor a vurstliban zuhanni kezd a hajó.
Ahhoz, hogy megérthessük, miért lehet fogytán a nyersolaj, előbb legalább vázlatosan meg kell ismernünk, hogyan keletkezett. Az első, ide-vonatkozó teóriát még a nagy Mengyelejev állította fel: ezek szerint nagy mélységekben izzó fémkarbidok reagáltak nagy nyomás alatt forró vízgőzzel (gyerekkorunkban olajosflakonba kellett dobni az építkezésről kunyerált/lopott kalcium-karbidot, ízlés szerint ráköpni/vizelni, majd belobbantani a keletkező acetilént). Bár ötletét mások is átvették, ez ettől függetlenül is baromság marad - hasonlóan azon teóriákhoz, melyek szerint az ásványolaj nagy magasságokban (esetleg a légkör felsőbb régióiban) keletkezett, ne adj' isten meteorok vagy egyenesen ufók hozták magukkal. A valóság (illetve a most uralkodó hipotézis) ennél prózaibb és egyben bonyolultabb. Ennek lényege, hogy a kőolaj biztosan szerves eredetű - ezt támasztja alá, hogy az ásványolajban nitrogéntartalmú szerves vegyületek is előfordulnak, nem is szólva azokról a bonyolult szerkezetű molekulákról, melyek alapvetően élő szervezetekben, no és nyomokban kőolajban fordulnak elő. A jelenleg uralkodó teória szerint (ezt Engler és Höfer először 1906-ban fogalmazta meg) elzárt tengerrészekben a víz párolgása miatt annyira feldúsul a sótartalom, hogy az ott vesztükre megtelepedett élőlények (apróbb-nagyobb állatok, növények) elpusztulnak, maradványaik pedig a tengerfenékre süllyednek. A levegőtől elzárt térben, anaerob (velünk ellentétben oxigént nem igénylő) baktériumok hatására a zsír- és viasszerű anyagok (meg a fehérjék és szénhidrátok) rothadásnak indulnak, s ennek végterméke lesz a kőolaj - amilyen ocsmány az ásványolaj állaga (orrfacsaró bűzéről nem is szólva), a teória tökéletesen hihető. A tektonikai mozgások miatt a kőolaj általában eltávolodik keletkezési helyétől, és porózus tárolókőzetben (jobbára homokkő) halmozódik fel, általában valamilyen zárókőzet (például agyag) felett. A kőolaj könnyebb a víznél, ezért úszik rajta (ezt eddig valamennyi tankerkatasztrófa meggyőzően igazolta) - a mélyben is a vízréteg felett található, általában földgázzal együtt, amelynek nyomása (szódásszifon-effektus) egyszerűen kihajtja, amint lefúrtunk odáig. Ha így már nem megy a kitermelés, akkor vizet (Szaúd-Arábiában kifejezetten tengervizet) nyomatnak be, ami viszont a lelőhelyek idő előtti kimerüléséhez vezethet.
Üres a spájz
Tudnunk kell, hogy kőolaj eddig valamennyi földtörténeti periódusban keletkezett - vannak néhány millió és sok száz millió éves olajok. Valószínűleg most is keletkezik olaj, ám a mennyisége nyilvánvalóan nem áll arányban a napi kitermelés mértékével. Nagyjából tehát annyival számolhatunk, amennyi az utóbbi pár száz millió év alatt felhalmozódott a földben - ehhez képest viszont a készletekre vonatkozó becslések erősen szóródnak. A (kincstári) optimisták rendre azt állítják, hogy kőolajból szinte kimeríthetetlen készletek állnak rendelkezésre - és ezek ráadásul előre nem látható mértékben bővülhetnek is. A szkeptikusok ezzel szemben már harmincöt éve is a készletek gyors kimerülését jósolták (lásd a Római Klub ominózus jelentését, ami azért nem jött be), most pedig minden eddigi-nél nagyobb hévvel húzzák a vészharangot. Az olajszkeptikusok ráadásul azzal is rendre felhívják magukra a figyelmet, hogy kétségbe vonják a nagy olajtermelők készletprognózisait: ezen érvelés szerint nekik rendre megvoltak a maguk érthető (a stratégiai és konjunkturális szempontokon túlmutató) indokai ahhoz, hogy szándékosan felülbecsüljék tartalékaik nagyságát - ti. ennek arányában vehették igénybe a nagy összegű fejlesztési kölcsönöket is. Ami biztos: az utóbbi évtizedben egyre csökkent a jelentős, már fellelt ún. megamezők száma, olyannyira, hogy például 2003-ban már egyet sem sikerült felfedezni. Azt is tudni kell, hogy egy újonnan felfedezett kőolajmező feltárásához jelentős, akár évtizednyi idő szükséges - éppen ezért a korábban feltárt lelőhelyek kiaknázását is majd csak ezen évtized második felében kezdhetik meg, ami a kőolajéhséget átmenetileg csökkentheti, sőt még az árak felfelé száguldását is megakaszthatja - időlegesen. A kockázatokat egy szemernyivel sem csökkenti, ha tudjuk: a még feltáratlan készletek zöme (majd kétharmada) a Közel-Keleten található - Szaúd-Arábia egyedül birtokolja a világ kőolajkészletének negyedét. A nagyobb baj, hogy a már korábban ismert készleteken túl itt sem találtak újabb megamezőkre - azaz, bármily fájdalmas, a rendelkezésre álló nyersolaj mennyisége, mint mindenütt, itt is véges.
Túl a csúcson
A kőolaj-kitermelés dinamikájának jellemzésére már évtizedek óta rendelkezésre áll egy hajdani geológus-kőolajkutató által még az ötvenes években felvázolt, úgynevezett Hubbert-görbe. Ez a tipikusan harang alakú görbe azt mutatja meg, hogy minden egyes kőolajlelőhelyen a feltárás kezdete után egy jó ideig egyre meredekebben nő a kitermelés, amíg a görbe csúcsára nem érkezünk (ez az ún. peak oil), ahol egy ideig stagnál, majd hirtelen zuhanni kezd a termelés - egészen a végső kimerülésig vagy legalábbis addig a pontig, ahol már nem éri meg az olajat felszínre hozni. Az is jellemző, hogy a felfutás idején a könnyen kitermelhető és finomítható olajféléket hozzák fel a kutakból (ez az ún. sweet crude oil), azután jönnek az egyre nehezebben finomítható, jellemzően magas kéntartalmú (például erősen korrozív) nehézolajok. A gond az, hogy a világ jelentős, most működő olajmezőinek zöme (legalábbis a szkeptikusok határozott becslései szerint) már elérkezett a csúcsra, vagy éppenséggel túl is jutott rajta. Ezt mutatja a kitermelés technikája is: a legnagyobb szaúdi olajmező, a Ghawar jelenleg 55 százalékos vízvágással működik - azaz minden száz egység kitermelt olajhoz 55 egység tengervizet nyomnak be a föld alá. Ha ez eléri a 70-80 százalékos szintet, akkor a mező összeomlik, hamarabb, mint ahogy ezt takarékosabb, kevésbé kizsákmányoló technológiával elérhették volna (ilyenkor az olajgörbe lefelé hajló ága különösen meredek). Ezen esetekben különösen sok olaj marad véglegesen a földben, amit már csak iszonyatos költségekkel lehet a felszínre hozni (és megtisztítani). Sokszor (lásd Tengiz, Oroszország) már az újonnan feltárt mezőkkel is az a gond, hogy nagyon nehezen és költségesen termelhetők ki, ráadásul olyan magas a kéntartalmuk, hogy csak további gigantikus többletköltséggel tisztíthatók meg. A világkészletek vitatott mennyisége miatt az is igen nehezen prognosztizálható, mikorra fogy el az utolsó csepp olaj - ráadásul a folyamat nem is ilyen mechanikus, elvégre az árak robbanásszerű emelkedése esetén a most gazdaságtalanul kitermelhető olajkészletek felszínre hozatala is rentábilissá válhat: ez egyaránt jelentheti új, nehezebben feltárható lelőhelyek beindítását, már lezárt kutak újranyitását vagy az olajhomokszerű, gyanús állagú források kitermelését (ezek erősen oxidálódott, bitumenizálódott olajféleséget tartal-maznak kvarchomokkal elegyesen, amit csak rendkívül mocskos technológiával, forró gőzzel mosatva tudunk kivenni onnan - de hát a cél szentesíti az eszközt). A becslésekre vonatkozó szórást mutatja, hogy a még bizonyítottan kitermelhető olajkészlet mennyisége az 1000 milliárd hordótól (ez 143 milliárd tonnának felel meg) a 3000 milliárd hordóig terjed. Ebből mondja meg valaki, mikor hozzák fel az utolsó hordót! Arra meg azután semmiféle megbízható becslés nem létezik, hogy még mennyi kitermelhető olajat kutathatnak fel a világban. Geológusok még vagy 40 milliárd tonnányi többlettartalékkal számolnak - sötét lelkük rajta. Csak közbevetnénk, hogy a szkeptikusok úgy kérdőjelezik meg újabb lelőhelyek feltárásának esélyét, hogy közben makacsul állítják: az egyes nemzeti kormányok galádul meggátolják a független kutatásokat (Mulder ügynöktől tudjuk: Government denies the truth). Akkor meg ezt így hogy?
A félelem bére
Vitákat keltett a mostani újabb olajárrobbanás - már ha ezt, különösen a korábbiakkal össze-hasonlítva, annak lehet nevezni. A lassan hatvan dollár felett járó hordónkénti átlagár valóban abszolút rekord, ám a korábbi válságok alkalmával (ezek tipikusan, rendre valamely közép-keleti konfliktus nyomán törtek ki) nagyobb ugrásokat is megtapasztalt már az olajpiac - nem is szólva arról, hogy mennyivel erősebb volt akkoriban a dollár. Az újdonság inkább az, hogy alighanem felkészülhetünk a tartósan magas, sőt még tovább emelkedő olajárra, amit egyaránt indokolhatnak a fent vázolt, a készletek folyamatos vagy hirtelen kimerülésével kapcsolatos félelmek meg az egyre bővülő kereslet. Ez utóbbit alapvetően az hajtja felfelé, hogy az USA és Kína óriásgazdasága (különösen ez utóbbié) rohamosan bővül, ehhez csatlakozik még a szintén prosperáló Brazília és India szintén egyre növekvő kereslete. Hiába hangzanak el a sztereotip érvek, melyek szerint az olajtermék-kínálat elégtelenségéért a korlátozott finomítókapacitás a felelős - az olajszkeptikusok megfontolásra érdemes érve szerint ama bizonyos kapacitások éppen azért olyan szűkösek, mert a nagy olajtársaságok tudják: az olajcsúcson vagy pláne a görbe lefelé hajló ágán csücsülve már nem érdemes új beruházásokba kezdeni (az új finomítókat idővel úgysem tudnák gazdaságosan kihasználni). Ráadásul azt is hozzáteszik: tekintve a készletek véges szintjét és a kőolaj sajátos, mással alig pótolható jellegét (lásd Fekete anya című keretes írásunkat), éppenséggel a mostani, még mindig irreálisan alacsony árak növelésére lenne szükség, ami véget vethetne a (szerintük) esztelen pazarlásnak, és szabályozhatná a készletekkel való gazdálkodást is - az egész emberiség üdvéért. Az ezen felüli elképzelések, melyek fenntartható fejlődésről, sőt immár a fejlődés mint alapvetően imperialista ideológia elvetéséről, s egy a tervező racionalitás elvén működő világkormányról szólnak, már túlmutatnak a realitás keretein (vagy ki tudja). Még nem tudhatjuk, hogy egy filozófusok által irányított, a nyersanyagforrások racionális kezelésén alapuló szuperállam mennyivel volna szörnyűbb a mostaniaknál - már ha nem tekintjük példának a szintén jelentős önjelölt gondolkodók által gründolt Szovjetuniót, melynek első dolga volt anno, hogy elkobozza a kapzsi kapitalistáktól a bakui olajmezőket. A világhálón is uralkodó parák szerint amint fogytán lesz a fekete cucc (s lassan már most is így állunk), jönnek a nagyok és erősek, és elveszik, ami nekik kell (nemde Irakot is stb.) - a többieknek meg csak a bányalég meg a tehénfing marad.
Akármikor jöjjön a trauma, 15-20, 30 vagy 40-50 év múlva, máris kezdhetünk azon gondolkodni, mivel is pótoljuk az olajat - s itt csak az olajról mint energiaforrásról van szó, mivel (lásd ismét a keretest) azt már végképp nem tudjuk, mit csináljunk majd, ha nem áll rendelkezésre az ásványolaj (meg a földgáz) mint vegyipari nyersanyag.
Jöjjön, aminek...
Nos, az olaj drágulása ismét rentábilissá teheti bizonyos már bezárt vagy fel sem tárt fosszilis ásványlelőhelyek kitermelését - ne tessenek messzire menni, meglehet, ahhoz sem kell sok idő, hogy a már-már teljesen rehabilitált mecseki tájon ismét megnyíljanak az amúgy kivételesen jó minőségű és fűtőértékű feketeszenet (meg rengeteg meddőkőzetet, metánt és bányavizet) termelő tárnák. De hát ez is csak ideiglenes megoldás, elvégre a kőszén ugyanúgy fogytán van - igaz, ebből speciel, hála a szorgos német vegyészek világháborús/válságos körülmények között edzett leleményének, tényleg mindent elő lehet állítani: a műanyagtól a benzinen keresztül a műgumiig. Mondjuk nem olcsón, de hát a tágas Lebensraum se két forintba' van. Ezek után jönnek a futurológia sztárjai, mint például a hidrogéncella - amivel többek között (nehézkes szállítani, tárolni) csak annyi a gond, hogy javarészt földgázból állítanák elő, az meg nagyjából a kőolajjal együtt fog kifogyni. Egyéb hidrogén-előállítási módokra talán a napenergia ad lehetőséget. Erre meg nyugodtan mondhatják: íme, a kígyó önfarkába harapott. A napenergia ugyan bőven rendelkezésre áll, ám módfelett egyenetlenül, ami a folyamatos energia- (konkrétan: áram-) termelést finoman szólva is megnehezíti. Hasonló a gond a szélenergiával - ez még az előbbinél is kiszámíthatatlanabb, nem is szólva az árapály vagy az óceáni hőmérsékletkülönbség kihasználásából fakadó energiatermelésről. Ez utóbbi jelenleg maga a sci-fi. A geotermikus energia is játszana még - ám ezt egyelőre legfeljebb csak ott vethetik be, ahol magától, irtózatos erővel tör a felszínre (mint Izlandon). A természet úgynevezett nyers erőinek (tektonika) megzabolázása majd utódainkra vár, már ha. Mozgó kőzetlemezek és hatalmas izzó magmatömegek hasznos munkára fogása - nos, ez egyelőre még leginkább csak mosolyt képes az ember szájára csalni. Ezek után pedig csak a legnagyobb hype-ok maradnak, mint a most épülő ITER (a leendő termonukleáris reaktor), amitől csak remélik, hogy hatékonysága évtizedek múlva eléri a száz százalékot - már ha nem számolunk a tabloid sajtótermékek és a buta akciófilmek sztárjával, a hidegfúzióval (más megközelítés szerint igenis létezik hidegfúzió - igaz, rengeteg vazelinnel). Honunk az obligát biomassza-kísérletek (tényleg: világszerte gondolkodnak a tehén- és juhszellet zömét adó metán megregulázásában) meg a fűből készült brikett mellett a sültkrumpliszaggal elégő repceetilésztert (az ún. biodízelt) tudja felmutatni. Az egykor Torgyán által is támogatott repcebenzin-kísérletek a jelentős államférfi bukása (s a támogatói források elapadása) nyomán elakadtak - attól tartunk, még sokáig kell nőnie az olajárnak (dejszen fog is!), míg megéri majd repceolajészterrel hajtani autóinkat (s akkor az előállítható mennyiségről ne is szóljunk).
A végére mindig a feketeleves meg az atom marad - még az olajszkeptikusok is zömmel erre hívják fel drága figyelmünket: jelenlegi ismereteink szerint csak a nukleáris energia tudja pótolni a jövőben kieső fosszilis energiaforrásokat - mostanság a fissziós, a jövőben tán a fúziós energia, legyenek bármilyenek is az ezzel kapcsolatos üzemi kockázatok (nem is szólva a hulladékokról). De akkor még nem kaptunk választ arra, miből csináljuk holnap a nejlonzacskót (és a kis műanyag baszokat), s azt sem tudjuk még, mi fogja holnapután hajtani az addigra tán troliszerűvé (?), esetleg akkumulátormeghajtásúvá (?) alakított verdáinkat.
Fekete anya
A kőolaj és a vele általában társuló (rokon eredetű) földgáz számos hasznos tulajdonságának köszönheti, hogy jelenleg is páratlan nyersanyagnak és energiaforrásnak számít. Ott van mindjárt a fűtőértéke - még a legdurvább (legmagasabb széntartalmú) feketekőszén sem eredhet a nyomába. Alapvetően jól lehet szállítani, ráadásul papíron veszteség nélkül - egészen addig, míg ketté nem törik a tanker, vagy sötét szándékú terroristák, esetleg korrupt szekuritik meg nem fúrják a vezetéket. A kőolaj további jelentőségét az adja, hogy viszonylag egyszerű eljárássorozattal (durván ez a frakcionált desztilláció) komponenseire bontható, amelynek alapvető célja motorüzemanyagok (benzin, gázolaj, kerozin) előállítása. Mivel a világ járműveinek túlnyomó része kőolaj alapú üzemanyaggal működik, ez már magában is szinte alig megvalósíthatóvá teszi a kőolaj más üzemanyaggal való kiváltását. S ekkor még nem beszéltünk a kőolajról mint vegyipari nyersanyagról - belőle készül minden műanyag, beleértve a műgumikat is, szinte valamennyi gyógyszer, számos élelmiszer-ipari adalékanyag (ezáltal ételeink-italaink egy jelentős része), szinte minden festék, számos szigetelő, ragasztó és persze megannyi ruha - nem is szólva a szintetikus tudatmódosítókról. Kitalálhatunk bármit - valamennyi funkciójában szinte biztosan lehetetlen lesz pótolni a kőolajat.
