Magyarországon már a XIX. század vége óta emelkedik az öngyilkossági ráta. A cselekmény "ősi eredete" nem bizonyítható, ugyanis jelenlegi tudásunk szerint nem része honfoglaló elődeink kultúrájának. A középkorban ismeretlen, Árpádházi királyaink törvényeiben, WerbőczyEzen a nyáron (a legtöbb öngyilkost adó évszakban) Csongrád és Győr-Moson-Sopron megyében végigjártuk az önkéntes halottak aktáinak útját. Mentőszolgálat, rendőrség, kórház. Szeged térségében idén is - akárcsak egy évszázada minden évben - kétszer annyian haltak meg így, mint Győr környékén.
"Édes Pannikám!
Ne csinálj felhajtást, sikoltozást és cirkuszt. Ez nem való! Leveled majd lesz. Diszkréten majd átadják. Csókol az Apu. Szeresd Pistikét és Juckót. Nagyon szerettelek, mindenkinél jobban. Remélem Te is. Az asztalos háromnegyed részben elvitte a szerszámokat. Evangélikus voltam. 13-as ének Mily nagy az úr szerelmessége."
Ha a suicidiumnál csak az számítana, hogy ki milyen embernek születik, a haláleseteknek földrajzilag egyenletesen kellene eloszlaniuk, vagy véletlenszerű, csapongó grafikonokat rajzolnának. Ha csak objektív életkörülmények determinálnának, akkor a legtöbb öngyilkos Fekete-Afrikában lenne, másutt a helyzet diktatúrák időszakában romlana, jobb évtizedekben javulna. A valóság ezzel szemben az, hogy minden jól elkülönülő földrajzi egységet (országot, megyét, falut) stabil, hosszú évtizedeken át alig változó arányszám jellemez, mely fittyet hány társadalmi berendezkedésre, gazdasági mutatókra, szociális helyzetre. Moksony Ferenc szociológus, a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem docense egy vonatkozó tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy több kutatás kimutatta a születési hely tartós, a későbbi, megváltozott környezetben is érvényesülő hatását. (Lásd: Archives of Suicide Research, 2003/7.) Korábbi amerikai vizsgálatokból az is kiderült, hogy az Egyesült Államokba kivándorolt európaiak öngyilkossági veszélyeztetettsége alapvetően megegyezik az anyaországban élőkével, vagyis a tengerentúlon ugyanazok a népcsoportok vezetik a halálozási statisztikát, amelyek az óhazában is az élen állnak. Egy 1998-as kutatás szoros kapcsolatot talált tizenegy európai ország öngyilkossági arányszáma és az ezekből Ausztráliába kivándoroltak önpusztítási kockázata között. Az összefüggés ugyanakkor bonyolultabb ennél. A Biacsi Antal által végzett 1969-es elemzés eredménye szerint a Vajdaságba költöző szerbek és horvátok öngyilkossági veszélyeztetettsége jelentősen felülmúlja anyaországbeli honfitársaikét, vagyis ezek a nemzetiségek az új környezetbe kerülve mintegy átveszik a vajdasági magyarokra jellemző, fokozott önpusztítási hajlamot.
Egy magyarázat adódik: a közösségi normarendszer, tradíciók és elfogadott lelki viselkedések, az ezekből összeálló szubjektív komfortérzet hat leginkább. Így lehet, hogy Franciaországban négyszer annyi az öngyilkosság, mint Spanyolországban; az adatok a kulturális mutatókon kívül mással nem tartanak kapcsolatot. Nemcsak a különbségek nagyok, a sorrend is állandó. Eszerint kollektív, előre meghatározott, kalkulálható, az adott közegre jellemző a késztetés - a régió az egyének akaratától függetlenül kitermeli a rá jellemző évi mennyiséget. A személyes ok csak ürügy, a tettben a társadalom morális állapota fejeződik ki.
Önmagunk megölésének képessége tanult folyamat. Mint az illemszabályok, szüleink tisztelete, a lifthasználat vagy az előítélet, úgy épül be észrevétlenül megoldókészletünkbe. Két dolog szükséges hozzá: minta és megerősítés. Utóbbit nehezebb megkapni Kanadában, Brazíliában vagy Portugáliában, és könnyebb Ausztriában, Csehországban vagy Magyarországon.
Itt élned, halnod kell
Sok tizenéves lány azonosult könnyen 1986-ban a magyar szépségkirálynővel. Molnár Csilla és a róla tudósító újságok adták meg az utolsó lökést azoknak, akik Lidocaint szedtek be, azt a gyógyszert, amivel őelőttük soha nem követtek el öngyilkosságot. Az önégetések felfutása 1992-re, a tiltakozó taxis halálának évére tehető. Az osztrák újságok is szenzációként kezelték a bécsi metróöngyilkosságokat egészen addig, amíg kutatók kérték, hogy rövidítsék és szorítsák hátrébb a lapokban a róluk szóló híradásokat. Ugrottak ezután is, de nem járványszerűen. Nálunk a nyolcvanas években készült a legtöbb olyan film (minden évben egy, kétszer annyi, mint azt megelőzően), amiben öngyilkosságot ábrázoltak. A nyolcvanas években volt legrosszabb az öngyilkossági arány is.
A magyar sajtóban helyenként pontosan megjelölik a helyszínt, név szerint említik az elkövetőt, és visszatérő elem, hogy pozitív jellemzőkkel ruházzák fel. Mindez elősegíti az azonosulást. Előfordul, hogy a tett pozitív következményét (család nyugalma) említik, de ugyanilyen meglepő a cselekvő elmarasztalása a közlekedési fennakadások miatt. Gyakoriak a bulvárelemek (kriminalizálás, heroizálás, dramatizálás). Szinte soha nem esik szó megelőzésről, segítségnyújtásról, a pszichiátria szerepéről. Ez azt sugallja, hogy az illetőnek nem volt más lehetősége.
A világ kutatói a nyolcvanas évek óta kiemelten figyelik a megdöbbentő rátát mutató Magyarországot. A százezer főre jutó esetszám ekkor volt a legmagasabb (a nemzetközi első helyre jogosító 45), amikor a sorban utánunk következők 26, 25, 21 (Ausztria, Finnország, Csehország) esetarányt jelentettek (Írország, Spanyolország és Görögország három-négy fővel zárta a listát). Az utóbbi évtizedben középértékhez tartás figyelhető meg, a mi 29-ünk után következők 25-17-es, a mediterránok 4-7-es arányt produkálnak.
A különbségek Magyarországon belül legalább olyan nagyok, mint az egyes országok között. A múltban az öngyilkosság kifejezetten városi jelenség volt, 1920-ig a falvakban szinte egyáltalán nem fordult elő - 1980 óta azonban a vidék dominál. Vezet a tanyavilág, elsősorban a Duna-Tisza közén lévő. A zárt szomszédságban élők olyan erősen hatnak egymásra egy-egy kis községen belül, hogy sokszor merőben eltérő "öngyilkossági szokások" honosodnak meg azonos megyében fekvő két faluban.
Déli, délkeleti megyéinkben évről évre kétszer-háromszor annyian halnak meg így, mint északon, északnyugaton. Így van ez a XX. század eleje óta. Vezet Csongrád, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar, néha bekerül az első háromba Szabolcs-Szatmár-Bereg és Békés. A legszelídebb számokat rendre Győr-Moson-Sopron és Vas, néha Zala hozza. Tavaly Győr-Moson-Sopron megyében nyolcvankilencen ölték meg magukat, Csongrádban százhatvannyolcan (mindkét területen úgy 425 ezren élnek). Ha nem egész megyéket, hanem azonos méretű településeket hasonlítunk össze, esetenként ötszörös, tízszeres különbség is adódik.
"...alábbiakban felsorolt tárgyakat a mai napon a fenti hatóságtól átvettem. 1 db APEH-kártya, 1 db piros műbőr pénztárca, 1 db Casio karóra, 1 pár T and T feliratú szürke papucs."
"Elmondom, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy a fiam kiment újra a tetőre levegőzni, és megszédült. Így esett le. Én kizárom annak a lehetőségét, hogy megölte magát."
"9 óra 30 perckor a nővér jelezte, hogy egy számára ismeretlen férfibeteg a kórházi lépcsőházból több emelet magasból leesett. Exitus biztos jelei észlelhetők. A pupillák tágak, fénymerevek. A nyak jobbra kórosan deviál. Bal medencefélen kóros mozgathatóság."
"Bekerülésekor elmesélte, hogy a fejével küzd már régóta, fáj a feje, és már sok kórházban járt. Később beszédes lett, ebédkor, a tonhal fogyasztása közben különböző recepteket adott elő, a tonhal elkészítési módját elemezgette, elmondta, hogyan lehet megoldani, hogy a hal ne legyen tengerízű."
Szeged
"Igen, érzékeljük a visszaesést. Amikor nőnek a terhek, és a család eltartása is nehézkessé válik, ez célt ad és megemeli a tűrésküszöböt. Egyre kevésbé jönnek elő ezek a rövidzárlati cselekmények. A hetvenes-nyolcvanas években beállt egy monotónia, nem volt miért küzdeni. Az életösszegzés, a csalódottság és vele a rossz ötletek mindig akkor jönnek, ha az energia nincs lekötve. Változnak a módszerek is. A hetvenes-nyolcvanas években itt, a Dél-Alföldön mindenki növényvédő szert ivott. Ma a városi ember gyógyszerhez nyúl, a falusiak felkötik magukat, de maradt a méregivás is. Városon alig megyünk ki önakasztotthoz. A falusiak elszántabbak, ha lépést tesznek, akkor az utolsót, addig itt tartja őket az, hogy a földről, állatról gondoskodni kell. A városi gyakrabban akar csupán jelezni. Sokszor az az érzésem, tudja, hogy attól, amit bevesz, nem lehet meghalni. Van, akihez félévente járunk.
A gyógyszerek kis százaléka okoz közvetlen eszméletzavart. Közvetetten azok, amelyek a keringést csökkentik, esetleg epilepsziás görcsöket okoznak, végül az agy sem kap vért. Szóval tévhit, hogy a beteg szépen elalszik - ahhoz érteni kell. És nem olyan gyors, mint gondolják, hogy lefekszik, és fél óra múlva vége van. Több óra is lehet.
Savaktól, lúgoktól nem lehet elájulni. A rovarölő permetszerek (É) például idegbénítók, falják a szöveteket, szeretik a szívizomzatot. A vége fulladás, szívmegállás. De aki túlélné magát a heveny mérgezést, az sem él sokáig. Erős kivérzéssel károsodik a száj nyálkahártyája, a nyelőcső, a gyomor. Olyat, aki savat ivott, könnyebb műteni, a lúgok elfolyósítják a szerveket. Ritka a gyors halál, ahhoz az kell, hogy nagy kaliberű ér lyukadjon ki." (Dr. Zentai Attila, a mentőállomás vezető főorvosa)
"Szeged és vonzáskörzete tartozik hozzám, minden héten van két-három erkáhánk. (RKH: rendkívüli halál - a szerk.). Falun az akasztás a szokás, ritkábban permetezőszer, városon ugranak. Vonat alá, tetőről. Vannak csodák, éltek már túl vonatot, ugrást, de nincs rá sok esély. Ha volt egy vonatos, tudjuk, hogy utána lesz még egy pár - olvassák az újságban. Ámbár, akiben benne van a hajlam, úgyis megcsinálja, legfeljebb máshogyan. Azok, akik búcsúlevelet hagynak, családi problémára hivatkoznak. Világos: akinek fontos a család, az van, kinek írjon. Ma is volt egy esetünk, ő nem búcsúzkodott, használati utasításokat írt. Cédulákat ragasztgatott mindenhová: ez melyik villanykapcsoló, azt a zárat hogy kell kinyitni. Az állatokat is mindig ellátják.
A depressziósokkal az a baj, hogy nem lehet kiszámítani a gondolatukat. Egyik pillanatban átlagos a viselkedésük, a másikban halottak.
Van, akiből haragot vált ki. A mainak a hozzátartozója szidta, hogy >>így kitolt velem, most nekem kell eltemetniMórahalom, Ásotthalom. Ott van a legtöbb öngyilkos. Hogy miért? Nem tudom. Minden második héten. Érzékenyebbek lehetnek ott. A környező településeken egyáltalán nincsen. Ruzsa, Pusztamérges, Öttömös. Mi van még? Zsombó, arra sem emlékszem. Csak emezeknél. Mórahalom, Ásotthalom. Mindig kötél." (Ács Sánta Gyula, Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság)
"Bár kevesebb a halálesetünk, maradtak makacs foltok a térképen. Ott változatlan lendülettel önpusztítanak. Felénk a suicid halálozás Szegeden és a városokban a legritkább, a falvakban közepes gyakoriságú, legdrámaibb a helyzet a tanyavilágban.
A (É) permetezőszer ivásának divatja sokáig feltűnő volt egy-két faluban. Többeket megkérdeztünk, miért ahhoz nyúltak. Csodálkozva néztek ránk: doktornő, hiszen mindenki azt issza. Megtörtént, hogy betelepülő így kérte a vegyszerboltban a gyomirtót: >>azt adják, amivel ebben a faluban öngyilkosok szoktak lenniAz agresszió kezelése itt, a Dél-Alföldön nem túl jó. A tanyákon izoláltan élnek, kevéssé kommunikálnak. A lelki probléma nem lelki problémaként jelenik meg. Érzékelek egy kifejezetten az önpusztítást támogató hozzáállást is a környéken, én úgy nevezem: suicidogen klíma. Az egészségügy is egy ilyen, akaratán kívül rásegítő mikroközeg, nem tudnak mit kezdeni azokkal, akik maguk sem akarják az életet. Ezt az idősek és a kórházi ápoltak is érzik. Jóllehet a legtöbb öreg és végstádiumban lévő ember nagyon is szeretne élni. Úgy vélem, a hetven év felettiek a környezet kimondatlan igényét valósítják meg, amikor végeznek magukkal." (Dr. Temesváry Beáta osztályvezető főorvos, M. J. V. Kórház pszichiátriája)
"A mozdonyvezető elmondása szerint Győrből indult, 60-70 km/ó sebességgel haladhatott. Az elhunyt huszonöt méterrel a vonat előtt leült a jobb oldali sínre. A vezető már előtte is látta az áldozatot, de akkor még csak a vasúti töltés mellett állt, jobb oldalt."
"A 47. keresztoszlop magasságában, a sínpár jobb oldalán, a fűben kék szandál és egy öngyújtó hever. Az elhunyt Volán-bérletét, pénztárcájában 67 forintot, lottószelvényt és 2 db zálogjegyet a mentősök adták át nejlonzacskóban. Bal kéz középső ujjáról egy gyűrű levéve."
"Elmondom, hogy édesanyám depresszióval küszködött, hol jobban érezte magát, hol rosszabb volt a kedve. Sajnos a segítséget mindig elutasította. Nem hagyta, hogy a rossz lelkiállapota miatt orvosok kezeljék. Elmondom, hogy amikor rosszkedvű volt, anyám néha emlegette, hogy nincs kedve az életéhez. Elmondom, hogy éjszaka rendőrök jöttek hozzánk, hogy anyámat baleset érte, öngyilkossági szándékkal vonat elé vetette magát. Elmondom, hogy anyámnak haragosa nem volt, illetve tartozásáról én nem tudok."
Győr
"Legtöbbször gyógyszeres esetekhez megyünk ki, főleg nőkhöz. Nem sokan halnak meg, a többség csak átalszik egy napot. A megyében havonta tíz és húsz közötti szállításunk van, idén az első fél évben egyetlen eset volt, ami halállal végződött. Az egész megyében havonta egy-két önakasztáshoz megyünk, ennél több ritkaság. Az eltelt fél évben volt egy, aki magas házból leugrott. Olyan is előfordulhat, hogy valaki vonat elé ugrik, bár erre nem találtam adatot." (Dr. Nagy Attila mentőorvos, győri mentőszolgálat)
"Nem, nem a megélhetés számít, olyan öngyilkossal még nem találkoztam, aki anyagi gondok miatt döntött volna így. De máshogy fogják fel itt nálunk az életet, az biztos. Sokkal nyitottabbak, költekezőbbek, nyugatiasabb az életforma. És a vallás - főleg a falvakban - még mindig visszatartó körülmény. A hozzátartozók helyenként szégyellik a dolgot, próbálják elsikálni: >>Csak meg ne tudják, meg ne jelenjen, mindenkinek úgy mondtuk el, hogy hirtelen meghalt, leesett>Bocsáss meg, nem bírom tovább. Fulladás, gáz nincs nálunk, olyannal még nem találkoztam. Hallom, a Kisalföldön sok a kútba ugrás." (Putz Gergő hadnagy, városi rendőrkapitányság, bűnügyi osztály)
"Kicsit haragszom a sajtóra. Tavaly a Mosoni-Dunába ugrott valaki, és túl nagy nyilvánosságot kapott az ügy. Rá két-három napra megismétlődött a cselekmény, majd újra folytatódott. A harmadiknál kértük az újságírókat, a tévét, hogy ne közöljék, vagy csak rejtettebb szövegkörnyezetben. Meg is szűnt az utánzás. Évekkel ezelőtt ugyanez játszódott le, amikor a középiskolás diákok párosával vetették le magukat a tízemeletes házakról. Ilyen azóta sem volt több. A múltkor meg József Attila-emlékestet adtak a tévében, és mit mutattak? Talpfákat, sírköveket. Muszáj így dramatizálni? Aláfestésnek hozzátenni a zakatolást? Most a környék egy plébánosával foglalkoznak minősíthetetlen módon, vezércikkben krimit gyártanak belőle, szinte misztifikálják, majd képileg felravatalozzák. Azt sugallják, mintha az elkövető megtalálta volna a kiutat, szinte megdicsőül vele a tett is. Ehhez hasonló buta üzenet gyakran jelenik meg. Csak ebben a három napban három akasztott suicidium fordult elő abban a térségben, ezt dátum szerint követjük. Fontolóra kellene venni per indítását. Az újságírók erről a témáról több országban is csak százórányi képzés után írhatnak.
Érdekes, hogy több pszichés probléma inkább az ország keleti részén összpontosul. Utánanéztünk, akiknél elmeszakértői vizsgálat történt az utóbbi húsz év alatt, azoknak kilencven százaléka alföldi születésű volt. Oka lehet ennek, hogy ott a legelterjedtebb a tanyasi életforma. A nyugati aprófalvak, kisközségek lehet, hogy jobban védenek a devianciáktól. Nálunk, Győr-Moson-Sopron megyében is vannak puszták, tanyasi települések, ott a suicidium háromszor gyakoribb, mint a teljes megyei népességben. Bár a mutatók országosan a legkedvezőbbek, a pannonhalmi érték a csongrádi átlagnak felel meg. Az ebben a városban 18 év alatt bekövetkezett húsz öngyilkosság mindegyike a Tóthegyen, egy külterületen történt, egymás melletti utcákban. Az elkövetési mód is kivétel nélkül a stranguláció. Kicsit baljós környék ebből a szempontból Écs, Nyúl, Ravazd és Győrújbarát is. A sok kis hegyi utcával, szórványos telepekkel a sokorói nyúlványokon. Ezek a területek mindig szinte teljesen izoláltan működtek, hegyi iskolával, hegyi kápolnával, a hegyi emberek mentalitásával. Nálunk, a megyében ma is ez a három-négy falu vezet, Győr csupán az ötödik, és arányszáma tizede a falvakénak. Egyszer azt mondta nekem David Lester, nemzetközi szaktekintély: >>Nektek semmi más dolgotok nincs Magyarországon, mint a stranguláció jelenségét kell vizsgálnotok. Jó lenne tudni, honnét ez a ragaszkodás nálatok a kötélhez. Mi ez a kíméletlen önagresszivitás?
Gyakran hallani, hogy a közösség is felelős, lehet, hogy a suicidogen kultúra is. Meg kell nézni, hány öngyilkosság van a magyar színpadi darabokban, regényekben. Ebben is élenjárunk. Nyelvünk is izgalmas ebből a szempontból. Azt mondjuk: kötelező, elkötelezte magát, sínen vagyunk. Halálosan jó ötlet, öngyilkos költségvetés. Egy csinos nőre gyakran mondjuk: nem semmi. Kettős tagadással dicsérünk.
Talán kisebb a suicid érzékenység a kultúránkban? Elgondolkodom azon, hogy nem tűnt fel, Latinovits ott kínlódott a Veszprémi Színházban, egyfolytában József Attilát tanulmányozta, legdepressziósabb verseit még kiadta lemezen. Azét a költőét, akinek Juhász Gyula volt a példaképe. Ünnepelték a színészt, ahelyett, hogy segélykiáltásként is értelmezték volna üzeneteit.
Gyakran kérdezik: miért tette? Az ok soha nem racionális, hiszen ez egy irracionális cselekvés. Sajnos Magyarországon a múltban sok helyen elvárt tett volt. Az Alföldön néhány területen gyakran előfordult, hogy az öregeknek el kellett menni az arzénpipás emberhez. Hasonló jelenség Szekszárd környékén, amikor a megesett lányokat elküldték a javasasszonyhoz, tudva, hogy utána - az elcsinálásután - tízből kilencen meghalnak vérmérgezésben. Azoknak a nőknek csak egy háromlábú baba volt az emléke az ablakban." (Dr. Varga Gábor osztályvezető főorvos, Petz Aladár Megyei Oktató Kórház III. sz. Pszichiátriai és Mentalhygienes Osztály)
"Bucsú levél
Nehéz életem volt. A fürdő külsö lefolyója nem müködik, ne nyissátok meg, úgy feljön a víz. Hét testvérem van. Értesíteni elöször:..."
Kempf Zita
Százhúsz év szomorú vasárnapjaiHármaskönyvében nem említik. A XVI., XVII. században még szavunk sincs a jelenségre - mutat rá Zonda Tamás Az öngyilkosság történelmi gyökerei című könyvében. A kiegyezés után nyugati hatásra vesszük át a vezetést, politikusaink, katonatisztjeink, birtokosaink és az értelmiség szolgáltatnak ehhez mintát. Folyamatos az emelkedés a háborús éveket és két fellélegzős időszakot, 1953-56-ot és 1988-89-et kivéve. (Krízishelyzetek, illetve alapvető fordulatok idején mindig ritkábbak a szélsőséges cselekmények, a lezajlásuk után beállt bizonytalanságban a szint megugrik. Ám míg Európa más országaiban a háborúra jellemző csökkenés hosszú távon folytatódott, nálunk a görbe ismét felfelé ível. Az arányszám duplájára nőtt a hatvanas évektől a nyolcvanasokig; míg 1950-ben kétezer-hetvennégyen fejezték be életüket önszántukból, 1992-ben már négyezren. Negyven százalékkal többen, mint az utánunk következő európai országokban (az ilyen tett jóval gyakoribb Európában, mint az Egyesült Államokban vagy Dél-Amerikában).
Egyes kutatók szerint a sötét számok centrális helyzetünkből adódnak. Nálunk hiányzik a szabályozó erő, amit Nyugaton a polgári érintkezés kicsiszolt, kulturált, civilizált szabályai, Keleten pedig a tradíció jelentenek. A probléma 1983-87 között tetőzött, azóta csökkenést tapasztalni. Most a hatvanas évek szintjén tartunk, vezető szerepünket elvesztve egy vagyunk a legmagasabb rátájú országok között (a kísérletek tendenciája nem ilyen örvendetes, vagyis több embert mentenek meg).
A csökkenést magyarázzák az erősebb antidepresszánsok megjelenésével, a hajléktalanság terjedésével. Bizonyos, hogy a rendszerváltás politikai változásai kedvezően hatottak, a gazdasági események viszont ellenkezőleg. Hiba volna a visszaesés tényét összekapcsolni a konkrét fejleményekkel, a jelenség sokkal lassabban változik, minthogy aktuálpolitikai eseményekre reflektáljon. Ezt mutatja, hogy a volt szocialista országok helyzete tőlünk eltérően alakult, Csehországban nincs jelentős változás, Lengyelország és Bulgária pedig emelkedést jelent.
Ami minket illet, a hanyatlás szinte kizárólag a férfiakra korlátozódik. Vagy e csoport nagyobb fokú politikai érzékenységét, vagy a nemi szerepek kiegyenlítődését sejthetjük a háttérben. Települések szerint a városoknak - főként Budapestnek - köszönhető a visszaesés, a falvak lakossága makacsabb: a területi egyenlőtlenség tovább nőtt. A mérgezés ötven százalékkal csökkent (ma szakszerűbben látják el), az akasztás csak három százalékkal.
Középkorú, elvált, külterületen lakó férfiak veszélyben
Lelki krízisben a képzettségnek és az intelligenciának van bizonyos mértékű védő funkciója, amit többnyire arra vezetnek vissza, hogy a tanulás kreatívvá tesz, vagyis szélesíti a problémamegoldás eszköztárát. Ugyanakkor az életkor növekedésének a szerepe óriási, a veszélyeztetettség vele párhuzamosan emelkedik (bár az utóbbi években a negyvenes-ötvenes férfiaknál a kockázat felülmúlja más korosztályokét), ilyenformán a korcsoport létszámához képest legtöbben a nyolcvan év felettiek közül emelnek kezet magukra. `k már egészen elszántak a halálra, náluk "kísérletezés" nemigen fordul elő. A férfiak dominanciáját arra szokták visszavezetni, hogy ők kevésbé ismerik el, ha nincsenek rendben pszichésen, nem kérnek (sokszor nem is fogadnak el) segítséget, viszont rosszabbul tűrik a stresszt, a veszteségeket. Nőknél fordított a helyzet, ők középkoruktól kezdve védettebbek, gazdagabb a szereprepertoárjuk, és ez segít. Nemcsak nőnek születni, de életünket egy nővel összekötni is védelmet jelent. A perifériára szorult rétegek között nem gyakoribb ez a cselekmény, mint a jómódúak között. Ennek érzékletes példája a hajléktalanoké, akik között szinte egyáltalán nem fordul elő öngyilkosság.
Ki számít öngyilkosnak?
Az öngyilkosság erőszakos halálnak számít, minden esetben igazságügyi rendőrorvosi boncolást rendelnek el. Az eseteket változatlan módszerrel jegyzik azóta, hogy polgári anyakönyvet használnak. Az országos összesítést a Központi Statisztikai Hivatal munkatársai végzik, a beküldött halottvizsgálati bizonyítványok alapján. A szakemberek egyetértenek abban, hogy biztosítási csalás, politikai indíttatású elfedés vagy családi eltussolási szándék hivatalos szinten nem módosította az adatokat sem a múltban, sem ma. Némi torzítást eredményezhetnek a tisztázatlan esetek (ugrás/esés, gázolás/gázoltatás, baleset/szándékos autós ütközés, borulás, szakadékba zuhanás).
Többen felhívták a figyelmet arra, hogy elsöprő elsőségünkben szerepet játszhatott az is, hogy a Monarchia létrejötte óta rendkívül pontos nálunk az adminisztráció, illetve hogy a volt Szovjetunió, az NDK, Románia és Kína hosszú ideig nem hozott nyilvánosságra adatokat. A mélyen katolikus országokban ma is nehéz öngyilkost temettetni.
