Tellér Gyula még mindig nem számít igazán ismert figurának a magyar politikában, pedig valószínűleg az egyetlen társadalomtudós, akinek kutatásai, vagy inkább tanai közvetlen és erőteljes hatással vannak az ország sorsának alakulására. Ez sokak számára akkor vált nyilvánvalóvá, amikor kiderült, hogy Orbán korszakos szózata, a tusványfürdői beszéd gondolatmenete nagyban épít Tellér márciusban megjelent tanulmányára, több helyen pedig szó szerinti, jelöletlen idézeteket is átemel belőle. A Népszabadság szerint Orbán a kormánytagoknak mint kötelező olvasmányt írta elő Tellér munkáját.
| ||
Két évvel ezelőtti portrécikkünkben egész pályáját áttekintettük, és innen az is kiderül, hogy korántsem csak a filozofálgatással volt elfoglalva, amíg az elmúlt négy évben a miniszterelnök tanácsadójaként dolgozott. Az alaptörvény, a médiatörvény, a közoktatás ideológiai átalakítása és az új munka törvénykönyve is magán viseli a keze nyomát. Befolyásos emberről van szó tehát, aki viszont kerüli a nyilvánosságot. (Interjúkérésünket, akárcsak a Népszabadságét, azzal hárította el, hogy a vele igaztalanul bánó baloldali lapoknak nem nyilatkozik.)
Ezért is vártuk fokozott érdeklődéssel fellépését a Tokaji Írótáborban. (A kormánnyal szívélyes viszonyt ápoló írók találkozójáról a jövő heti lapszámban számolunk be.) Tellér egy szekció vezetőjeként volt feltüntetve (ebben a szekcióban szerepelt volna amúgy Kukorelly Endre is, de a sors és Cs. Levente nem így akarta), azonban szerencsénkre nem a többiek mondandóját koordinálta vagy kommentálta, hanem elkezdett beszélni, és másfél óráig abba sem hagyta. Bár voltak előtte jegyzetek, de szabadon, fejből beszélt, és bármerre csalinkáztak is gondolatai, mindenre kész válaszai, sőt, rendszerszerű elméletei voltak.
| ||
Előadásának fő tétele, ha lehet ilyenről beszélni egyáltalán a vég nélkül hömpölygő gondolatfolyamban, hogy a rendszerváltás már 1955-ben elkezdődött. Az abszurd állítás mögött saját bevallása szerint sincsenek források, történeti dokumentumok, de véleménye szerint ezt ki lehet következtetni. Most átadom a szót, részben azért is, hogy láthatóvá váljon Tellér sajátos gondolkodás- és beszédmódja.
„Az történt ugyanis, hogy ’55-re a tervgazdaságot működtető közgazdászok, politológusok elkezdtek rájönni, hogy a Rákosi Mátyás által fölépített sztalinista-szocialista tervgazdaság nem hozza azokat az eredményeket, amelyeket remélt a magyar politika. Ezért elhatározták a párt Központi Bizottságában, főleg a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elnökhelyettesének, Péter Györgynek a javaslatára, hogy a szocialista tervgazdaságban néhány olyan elemet kell bevezetni, amelyek a tőkés piacgazdaságokra jellemzőek. Hát, így indult a rendszerváltás 1955-ben.”
Kis kitérő után így folytatta: „A mindenkori pártvezetés megpróbálta valahogy megmenteni a szocializmust. Ez hosszú folyamat volt, ha nem iróniával és távolságtartással nézzük, akkor igazi dráma, ahol a lehetetlennel próbálkozott a párt. (…) Az a társaság pedig, amelyiknek jól informált tagjai úgy látták, hogy a szocializmusnak vége, népes utódokkal rendelkezett. Ezek az utódok is megtudták a papáktól és mamáktól, hogy a szocializmusnak annyi. Elindult egy nagyon érdekes folyamat, amelynek a legtöbb mozzanatát csak kikövetkeztetni lehet utólag, mert olyan memoárt, dokumentumkötetet, amelyben ez részletesen le volna írva, nem találtam. Az első következtetésem, hogy azok a fiatalok, akik bukni látták a papák sztalinista kísérletét, először abba ütköztek bele, hogy a papák rosszul építették a szocializmust. Ezért nekitámadtak a papáknak, és azt mondták, hogy ezt a rossz szocializmust azonnal ki kell javítani. Méghozzá úgy, hogy a társadalommal szembeni szégyenletes kompromisszumokat fel kell rúgni, és vissza kell térni a sztalinista, sőt maoista modellhez. Az 1960-as évek táján szabályszerű maoista összeesküvést szőttek. Volt iskolatársam, bizonyos Kemény Csaba volt szereplője ennek az összeesküvésnek, bizonyos Haraszti György, Demszky Gábor és mások, közülük egy-kettőt be is börtönöztek, hogy kijózanítsák őket. A második lépése a fiaknak az volt, hogy nem a sztalinista-maoista modellhez kell ragaszkodni, hanem új mércét kell választani. Ez a mérce a fiatal Marx volt, a Grundrisse der Kritik der Politischen Ökonomie című műve emberközpontú, humánus gondolkodása, amely a szocializmus megjavításához szükséges tudást tartalmazta. A Grundrisse-mánia után jött az áttérés a liberalizmusra. Ez számomra szintén számos komikus mozzanatot tartalmaz. Ugyanis egyszerre, egy egész társaság, akiknek közismert neveit nem akarom most felsorolni, állt rá hirtelen egy bizonyos eszmére és tanra, és ezek követésére. Mi volt ez az eszme és mi volt ez a tan? Ez utólagos megállapításom szerint a frankfurti iskola filozófiája volt.”
| ||
Itt röviden ismertette a frankfurti iskola „lényegét”, amelyet Lukács Györgytől eredeztet. Ezekből azok a bizonyos magyar fiatalok azt a következtetést vonták le Tellér szerint, hogy „nem elég a szocialista rendszert megdönteni, hanem az egész civilizációt, az egész kultúrát kell kiiktatni. A morált, a történelemtudatot, az államhoz való viszonyt és így tovább, mindent ki kell iktatni. (…) Ez a felfogás, amit itt elmondtam, ez vált ennek a közgazdász-, pénzügyes, újságírócsoportnak a második generációja számára fő ideológiává. Ők hozták létre a Szabad Demokraták Szövetségét. Ez volt a liberális demokrácia, a nyitott társadalom ideológiája”. Ennek az ideológiának az összefoglalására Kis János 1992-es cikkét idézi, amely Tellér szerint napjaink vitáira is rávilágít, mármint ami a liberális és az illiberális demokráciát illeti. Kis János szerint – legalábbis Tellér összefoglalásában – az értéksemleges alkotmány és a liberális jogrend, illetve a piac teremti meg a nyitott társadalom keretét, amiben e kettőn kívül minden más magánügy (tehát az erkölcs, a vallás stb.). A liberális demokráciának gazdasági következményei is vannak Tellér szerint, például az a vélekedés, hogy „nem kell nemzeti vagyon”. Tellér szerint az egész privatizáció az SZDSZ ideológiája szerint zajlott, még az MDF-kormányt is ők befolyásolták.
Nem idézzük tovább a fékevesztett eszmefuttatást, még az ’56-os forradalom mögötti puccskísérletről alkotott összeesküvés-elméletét sem, pedig az szórakoztató. Így is képet alkothatunk róla, mit gondol Tellér Gyula a liberalizmus, sőt, a magyarországi liberális demokrácia eredetéről és természetéről. Ezek után nincs más hátra, mint hogy feltegyük a kérdést, amit egy gyanútlan néző is feltett, de válasznak ugyanazt a homályos leírást kapta, ami az előadásban elhangzott. Hogy tudniillik kikből is állna ez a titkos csoport? Kik ezek a sztálinisták, akik már 1955-ben mindent tudtak? Akiknek a gyerekeik maoisták lettek, aztán marxisták, aztán az egész civilizációt lebontani akaró liberálisok, eszdéeszesek? Nyilván nem a szó szoros értelmében vett szülő-gyerek viszonyról van szó minden liberális vagy SZDSZ-alapító esetében. De akkor mi ez a kötelék, mi ez a csoport? Mivel mégiscsak Magyarország egyszemélyi vezetőjének legfőbb ideológusáról, ha tetszik, az ország gyakorlati értelemben legbefolyásosabb gondolkodójáról van szó, ezért nem vágnánk rá a kézenfekvő választ. Csak idézzük egyik tanulmánya részletét egy 2009-es Nagyvilágból, amelyet a kuruc.info előzékenyen és teljesen érthető módon utánközölt. A válaszadást pedig az olvasóra bízzuk.
„Nem hagyható figyelmen kívül a formálódó szembenállásnak a zsidó-nemzsidó összefüggése sem. A Rákosi-rendszer politikai, tudományos, kulturális és gazdasági vezető posztjain, sajtójában feltűnően sok volt a zsidó származású ember (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Péter Gábor, Vas Zoltán, Gyáros László, Betlen Oszkár, Vásárhelyi Miklós, Eörsi Gyula stb.). Ezek az emberek – közülük a vezetők – a kötelező sztálinista tisztogatást a ’40-es évek végén, az ’50-es évek elején elsősorban a párt nemzsidó része ellen hajtották végre (Rajktól Nagy Imréig). Kádár – feltételezve, hogy a zsidó származású politikusok egy részének a magyar társadalom problémái iránti érzéketlensége vagy a magyar polgársággal és parasztsággal szembeni ellenszenve és kegyetlenkedései (Farkas, Princz, Bauer, Földes, Szinetár stb.) ’56-ban erősen közrejátszottak a rendszer elleni indulatok kitörésében –, saját csapatát túlnyomórészt nem zsidókból válogatta össze s az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején a zsidó származásúak, sőt, a zsidós nevűek közül sokakat ’visszavont’ a politika első vonalából. A Kádár-rendszer ellen a ’70-es és ’80-as években felvonuló, imént említett ’reformer’ csoportok tagjai között viszont megint nagy többségben voltak s meghatározóak voltak a zsidó származásúak (erre az egyik érintett, aki egyébként a Rákosi-rendszer rettegett – s később liberálissá vedlett – helyi pártfunkcionáriusa volt, magánbeszélgetésben büszkén fel is hívta a figyelmemet; később ugyanerre hivatkozott Szabó Miklós egy magánbeszélgetésben az 1990. év végi szombathelyi SZDSZ-küldöttértekezleten; a beszélgetésen harmadikként jelen lévő, zsidó származású Gadó György élénken helyeselt). A Társadalmi szerződés című irat, melynek szerzője az imént elemzett csoportokhoz tartozott, kijelenti: Kádárnak mennie kell! Ebben az iratban ezzel szemben sehol sem olvashatjuk, hogy a felső pártvezetésben szinte egyedül maradt zsidó Aczélnak mennie kell, vagy hogy az irat szerzői őt is az eltávolítandó ’múmiák’ közé számítanák! Aczélt később – 1989-ben – az ellenoldal: a népi oldal szólította fel pécsi országgyűlési képviselőségéről való lemondásra, sikerrel. Kérdés, hogy ebben a versengésben és konfrontációban mennyi volt a spontán és mennyi a tudatosan szervezett elem. Volt-e, létezett-e valahol – akár az országhatárokon belül, akár rajtuk kívül – az ős-SZDSZ oldaláról az egész folyamatot áttekintő, elemző, szervező és irányító agytröszt. Csurka István annak idején párizsi, New York-i és tel-avivi sugallatokról beszélt. Forrásait és bizonyítékait azonban sohasem tárta fel. Így hát az a nem mellékes kérdés is megválaszolatlan marad, vajon az ős-SZDSZ-nek Kádár és az őt körülvevő ’múmiák’ elleni, bizonnyal Aczél által is támogatott fellépése értelmezhető-e és értelmezendő-e az ’57–58-as Aczél–Kádár, zsidó-nemzsidó politikai kiszorítósdi visszavágójának.”
