Örökbefogadás: A második legjobb megoldás

publikálva
2001/31. (08. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

(lásd A gyakorlat című keretes írásunkat). A különböző módszereket preferálók között, akár az elviekben, akár a gyakorlat szintjén jelentős nézeteltérések tapasztalhatók.

(lásd A gyakorlat című keretes írásunkat). A különböző módszereket preferálók között, akár az elviekben, akár a gyakorlat szintjén jelentős nézeteltérések tapasztalhatók. Az alábbiakban igyekeztünk praktikusan megközelíteni a sokakat érintő kérdést: hogyan lehet hazánkban gyereket örökbe fogadni. A hivatalos metódus képviselői mellett megkérdeztük a tárgyban érdekelt társadalmi szervezetek képviselőit éppúgy, mint a közvetlenül érintetteket is. Mit lehet, hogyan lehetne.Az állami gyermekvédelmi rendszerben intézett örökbefogadások jelentős része titkosan történik. Ez a praxis inkább lassítja a döntéshozatalt, mivel nyilvánvalóan nagyobb felelősség terheli a döntéshozót, mint a nyílt örökbefogadás mechanizmusánál. Egyre több irányzat érvel amellett, hogy nincs örökbefogadás veszteség nélkül. El kell fogadni, hogy a vér szerinti és befogadó család nem lehet egyenértékű. Hiú az a remény, hogy a gyermek tiszta lappal indul, kvázi újjászületik akkor, amikor örökbefogadóhoz kerül, és hogy a jog eszközeivel felül lehet írni a természet erőit. Nem lehet megóvni a gyermeket attól a fájdalomtól, amit az a tudat okoz, hogy lemondtak róla, de a szorongástól igen, amihez e tény eltitkolása vezet.

Az örökbe fogadó szülők gyakran azért nem beszélnek születéséről, mert a gyermek nem kérdez. A pszichológus szerint ez arra utal, hogy kihagyott egy fontos személyiségfejlődési állomást, s ennek alapos oka kell legyen. A szülőnek rengeteg tudattalan eszköze van elérni, hogy amiről hallgatni akar, arról a gyerek ne is kérdezzen. A gyermekvédelem azzal legalizálja az elfedő gyakorlatot, hogy az örökbefogadó nevére kitölti - ahogy egy szociálpolitikus fogalmazott: meghamisítja - az eredeti anyakönyvi kivonatot ahelyett, hogy kidolgozna egy azt kiegészítő adathordozót. Gyakori, hogy ekkor a gyermek mindkét nevét megváltoztatják, megzavarva őt legérzékenyebb életkorában. Nálunk előbbre tartó országokban elképzelhetetlen az is, hogy

az örökbefogadás felbontható

legyen. Magyarországon évente tíz-tizenkét gyermeket visznek vissza, és ilyenkor is az örökbefogadóra bízzák, megfosztja-e a gyermeket saját nevétől.

Az örökbefogadók a rengeteg adminisztráció során azt is aláírják, hogy közlik a gyermekkel mindazt, amit származásáról tudnak. Ennek betartatására azonban nehéz megfelelő eszközt elképzelni. Minden embernek joga van 18 éves korától megtudni vér szerinti szülei ismert adatait, de nyilvánvalóan az sem fog hivatalos levelet kapni e tárgyban, aki nem kételkedik. Azoknak sincs könnyű dolguk, akik felnőve kezdenek nyomozásba. Egy név birtokában indulnak el, és gyámügyi előadók, ügyvédek belátására van bízva, meddig jutnak.

Neményi Eszter, a Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület munkatársa szerint a titkolózás mindenképp rombol, még ha a gyermeket kívánja is megóvni az igazságtól. "Valójában legyen bármilyen is a gyermek múltja, nyugodtabb, ha ismeri azt. Ezért az örökbefogadónak tisztelettel kell beszélnie a vér szerinti szülőről, akkor is, ha elítéli az életmódját. Ha a gyermek szemében lealacsonyítják szüleit, hajlamos lesz a könnyebb utat választani, és tanulásában, viselkedésében a lebecsültekhez hasonulni ahelyett, hogy több erőfeszítést téve, örökbefogadói elvárásainak próbáljon megfelelni. A szülő is hajlamos az ellenszenves megnyilvánulásokért, személyiségvonásokért a genetikai örökséget okolni. Elfelejti, hogy a vér szerinti szülő szidásával, hibáztatásával gyermeke létét kérdőjelezi meg.

Szintén a pszichés következmények miatt erősen vitatott, szakmailag nem kellőképpen indokolt, sőt alkotmányba ütköző az

inkubátorprogram

alkalmazása is. A szociális munkában nem minden segítség, ami annak látszik. A gyakorlat annak esélyétől fosztja meg a felnövőt, hogy valaha bármit megtudjon eredetéről. Nagy a veszélye, hogy mesterségesen gyártunk sehová sem kötődő, labilis lelkületű embereket. Nem bizonyított, hogy ezen csecsemők csoportjának lenne metszete az életveszélyben lévők körével. Híradások megalapozatlanul fogalmaznak így: X intézményben idén már ennyi és ennyi életet mentett az inkubátor. (A gyerekgyilkosságok száma évek óta állandó.) Ezek a tettek nem hosszas mérlegelés eredményei, hanem egy zavart lelkiállapot megnyilvánulásai. Nem feltétlen mutatnak azzal összefüggést, hogy lett volna más út ezen anyák számára vagy sem, van-e lakóhelyük kényelmes közelében egy diszkrét inkubátor vagy sem. Reakcióik éppen ellentétesek azzal a tudatállapottal, amivel valaki meggondolt módon biztos kezekbe juttatja újszülöttjét egy ilyen program részeseként. A csecsemőjüktől bármely úton megválók közös vonása leginkább a mélységes izoláció."

Dr. Radoszáv Miklós, a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatóhelyettese szerint "az inkubátor inkább jelkép, azt üzeni: van segítség. Igaz, hogy ezzel sérülnek a gyermek jogai, de az esetek száma nem számottevő. Semmiképpen nem lehet azt állítani, hogy az akció tömeges elhagyásra buzdítaná a lakosságot."

Mórucz Lajosné, a Gólyahír Egyesület elnöke: "Az akció csak a törvények kijátszására jó. Ezen az úton válhat magyarrá egy erdélyi baba, vagy spórolható meg a férj aláírása."

A vér szerinti szülő

hangját nálunk nem hallani. ´ a szükséges rossz a történetben, akitől hamar meg kell szabadulni, és neki is úgy a jó, ha minden szálat elvágva visszamegy régi életébe. A velük kapcsolatban általánosan elterjedt előítélet szerint a gyermekelhagyás csakis és kizárólag az anya vétke. Fel sem merül a környezet felelőssége, az a kézenfekvő tény, hogy ezt a gyereket az apa nem kevésbé hagyta magára csak azért, mert - mivel nem az ő testéből távozott - kapcsolatuk kevésbé látványos. Sok száz felvett interjú bizonyítja, hogy az anyák többsége számára az elválás traumatikus élmény, melyre főként a körülmények és az emocionális háttér kétségbeejtő hiánya, a magárahagyatottság miatt kerül sor. Egy négyszáz válaszadóra kiterjedő kutatás szerint ezen nők csaknem háromnegyedének ez volt élete legszörnyűbb élménye. Aggódva figyelik a balesetekről szóló híradásokat, keresik a bizonyítékokat arra, nem lehetett ott az ő fiuk vagy lányuk. Hetven százalékuk érzi úgy, hogy mások nyomására adta át gyerekét. Jellemzően tudatlanok voltak, majdnem 30 százalék próbálta későn elvetetni a gyerekét. Több mint 60 százalékuk nem tudta pontosan, milyen joghatásai vannak annak, amibe beleegyezett. Ahogyan Herczog Mária szociológus írja: "Számtalan oka lehet annak, hogy valakinek gyereke születik, de nem tudja vagy nem akarja vállalni e gyerek felnevelését. Ez önmagában semmiképpen sem jelenti azt, hogy nincsenek érzései. (...) Nagyon gyakori, hogy a szülő soha nem tudja feldolgozni a gyereke elvesztését, még ha később továbbiak születnek is, úgy gyászolja, mint meghalt gyermeket. (...) Másrészt a feldolgozatlan fájdalom és a titok, a szégyen hárítást vált ki, ezért látszik gyakran úgy, mintha közönyös és érzéketlen lenne." (Család, Gyermek, Ifjúság 2001/2.)

Tehát hogy az adott élethelyzetben ilyen döntésre kényszerült, nem jelenti azt, hogy az anya szemében ez megoldásnak, különösen nem, hogy jó megoldásnak tűnne. Utóbbi érvényes azokra is, akik gyermeküket (jellemzően passzív, létét eleve tagadó módon) megfosztják életétől. Ez a tárgy azonban olyan erős indulatokat generál, hogy indokolt külön kezelni egy halálbüntetést visszasíró országban. Arra azonban mindenképpen rá kell mutatni, hogy ezen rendőrségi ügyek "lezárásaként" kizárólag az anyát sújtja a büntetés, pedig a gyermek megfoganásának felelőtlen elősegítésében legkevesebb ötvenszázaléknyi szerepe még valakinek volt. Meglehetősen álszent felmenteni őt azon indifferens védekezés alapján, hogy nem volt tudomása a terhességről. Senkinek nincs tudomása róla egészen addig, amíg az események alakulása rajta is múlik. Amint a gyermek (és ezzel a bűnbak is) megszületik, többnyire előkerülnek a szemtanúk. Bennfentesek egész sora, szomszéd, anyós, osztálytárs büszke rá, hogy ő bizony sejtette, látta a változást, de a nő letagadta. Vajon értékelhetjük-e úgy ezt a szituációt, hogy a terhesség fennállásáról egyedül az anya tudott?

Mórucz Lajosné, mint a nonprofit szféra képviselői általában,

a nyílt örökbefogadást

ismeri el egyetlen emberséges módszernek. "Érthetetlen, hogy a közvélemény inkább pártolja az abortuszt, mint a már megszületett gyermekről való lemondást. Azt hallani: miért nem vetette el, ha úgysem akarja nevelni? Álláspontunk szerint becsülendő, ha az anya nem fosztja meg a magzatot életétől, hanem vállalja a gyötrelmeket, csak hogy esélyt adjon neki. Az a tapasztalat, hogy az örökbefogadó úgy tudja teljességgel elfogadni gyermekét, ha annak anyját is elfogadta. A nevelő család alaptalanul tart az édesanya fellépésétől, hiszen az örökbefogadás során ők kerülnek a vér szerinti szülő jogállásába, vagyis a törvény ekkor már őket védi. Ez a szövetség biztonságot ad a gyermeknek, és előnyös a feleknek, mert bírják egymás jóváhagyását. Jobban megértik gyermeküket, ha tudott, kitől származik, és az is, ki neveli fel. Ezzel szemben ha a gyermek a központi rendszerbe kerül, az állam dönt a sorsáról, a feleknek nincs lehetőségük részt venni ebben."

Dr. Radoszáv Miklós: "Évente mintegy ezer örökbefogadás történik, ezek fele titkosan. Úgy vélem, ez így helyes, még nem vagyunk nyitottak az alternatív megoldásokra, a társadalom működése nem teszi lehetővé a nyílt örökbefogadást. Nem hiszem, hogy a vér szerinti anyával való kapcsolattartás a gyermek érdekét szolgálná. Az igazi és a nevelőszülői környezet olyan messze eshet egymástól, ami lehetetlen helyzetet teremt. Képzeljünk el egy esetet, amikor az örökbe fogadó sebészprofesszor, az anya pedig hajléktalan. Vajon mit tud az az anya adni? És a gyermek hogyan tudja majd áthidalni a társadalmi szakadékot? Kommunikációs problémák és kínos helyzetek adódhatnak, amit nem tud feldolgozni, aki megszokta, hogy kocsival hordják iskolába, sítáborba jár, biciklije van. Természetesnek tartom azt is, hogy új születési anyakönyvi kivonat készül, hiszen a művelet célja éppen vér szerinti kapcsolat létesítése az addig idegen felek között. Sok vád ér minket az ügyintézés hosszadalmas volta miatt, de ezt nem lehet siettetni. Idő kell ahhoz, hogy kiderüljön, valamelyik elem nem működik. A lemondó anyának két hónap áll rendelkezésére, hogy döntését megváltoztassa. Több szakmai és társadalmi szervezet próbálja ezt az időszakot lerövidíttetni, amivel nem értek egyet. Itt ugyanis nemcsak gyermekjogok védelméről, de emberi jogok sérüléséről, illetve megvonásáról is szó van. Egyedülálló kérelmezővel alig találkozunk, férfival szinte egyáltalán. Nem is lenne sok esélyük, a párokat előnyben részesítjük. Az egyedülállóaknál a nemi érdeklődést nem tudjuk szűrni, de tudomásom szerint még nem fordult elő, hogy homoszexuális személynek adtak volna ki valakit. Nem hiszem, hogy Magyarországon volna ilyen igény. Nem vitatom, hogy őket ugyanolyan jogok illetik meg, mint a heteroszexuálisokat, de a gyereknek is joga van a többség által normálisnak tartott közegben felnőni. Az anyagiak nem jelentenek szempontot, de legalább saját tulajdonú lakással, minimálbérrel rendelkezni kell. Ilyen alapon azonban nem teszünk különbséget a várakozók között. Nem igaz, hogy sokkal több a gyermekre váró, mint az örökbe adható gyerek. A számok fedik egymást, csak az igények nem. A társadalom felvilágosultabbá válásával növekvő tolerancia tapasztalható a befogadók részéről. Néhány éve még mindenki maximum hároméves, kék szemű, szőke hajú, egészséges gyereket akart. Ma már az átlag hatévest is fogadna, a külsőt tekintve a fehér bőrszín maradt jellemző kívánságként. Hosszú ideje magyar sajátosság, hogy a családok hetvenöt százaléka lányt szeretne, ennek magyarázatát nem sikerült megtalálni. Kisebb egészségügyi problémákkal is vállalják ma már a nevelést, de adtunk örökbe enyhe értelmi fogyatékos és szívbeteg gyermeket is."

A Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület külföldön már bevált modern technikákat próbál integrálni a magyar rendszerbe, vagy legalább nonprofit keretek között megvalósítani.

Nevelőszülők szakmai képzésével,

családi konfliktuskezeléssel, jogi tanácsadással foglalkozunk, mert erre központilag nincs lehetőség - meséli Neményi Eszter. Pedig ez mindenképpen konfliktusokkal teli nevelési helyzet, melyre nemcsak a nevelőszülőt, de az örökbefogadót is minden esetben fel kellene készíteni. Az ilyen kisgyerek már átélte annak az élményét, hogy nem kellett, jellemzően próbálgatja szüleit, hogy megbizonyosodjon elköteleződésükről.

Legfontosabb törekvésünk nem lehet más, mint mindent megtenni azért, hogy a gyermekeket megtartsuk eredeti családjukban. Ezért vetnek fel fontos kérdéseket a meddőségi kezelések és modern reprodukciós eljárások. Jó üzletet jelenthetnek, csakúgy, mint az örökbefogadás, amire az eredménytelen kezelés gyakran kifut. Olyan klinikákon, kórházakban, ahol szülő nőkkel és meddő párokkal egyaránt foglalkoznak, sokszor gyanúsan gyorsan adódik kényelmes megoldás a nehéz helyzetű, vívódó várandós számára. Kérdés az is, hogy a gyermek-e a meddőség egyetlen és minden esetre alkalmazható gyógyszere? A problémával küzdő párok mintegy 15 százalékánál nem mutatható ki organikus rendellenesség. Vagyis külön-külön mindkét személy képes a reprodukcióra, de a kapcsolat ezen a téren nem funkcionál. A konzultációk során kiderült, hogy mintegy 25 százalékuk nem biztos a vágyait illetően. Nem ritka, hogy a programot ezek a szülők nem csinálják végig, sőt a fáradságos próbálkozások után összejött gyermeket végül mégis elvetetik. Tény az is, hogy a meddőséggel kezelt anyák ritkábban, rövidebb ideig szoptatnak, és szülői szerepükben is gyakrabban ambivalensek, mint társaik. Ez azt bizonyítja, hogy a meddőség sokszor pszichés reakció, amelynek jelzését először tanácsos volna értelmezni, ahelyett, hogy a mindenáron való fogantatást vagy örökbefogadást szorgalmazzuk."

Ugyanúgy lehetne figyelemmel a társadalom ezekre a tényezőkre, mint egy házasság felbomlása esetén. Ott egyértelmű, hogy kárt okoz a gyermek elszakítása valamelyik szülőtől. Ha

a gyermekvédelmi törvény

emberi jogokkal ruházza fel a magzatot, el kell ismernie azt is, hogy már születése előtt erős, vérségen túlmenő pszichés kapcsolata van azzal, aki kihordja. Egészséges hozzáállás szerint örülnünk kellene, ha az anya kíváncsi gyermekére, követni szeretné sorsát, és a második legjobbat akarja neki. Miért szükséges, hogy a lemondással együtt minden, a gyermekkel kapcsolatos jogát elveszítse? Nem indulhatunk ki döntésének morális megítéléséből. Ha elmarasztaljuk, majd azzal büntetjük, hogy megvonjuk tőle a kapcsolattartás jogát (az előnyben részesített örökbefogadó kedvére téve ezzel), azzal a gyermeket büntetjük.

Az örökbeadás nem a jelentkezőknek nyújtott szolgáltatás, mely igényeiknek megfelelő gyermekhez juttatja őket, hanem a gyermek védelme érdekében az ideális - nemcsak fizikai, de pszichés - közeg megtalálása számára. Mint ahogy a neve is jelzi, e terület fő kliense a gyerek kell hogy maradjon.

Kempf Zita

A gyakorlat

Titkos örökbefogadás

esetén tudható, de nem tudott a gyermek édesanyjának neve, sem a befogadók személye. Így megvan annak a lehetősége, hogy a nagykorú felkutassa szüleit, ám a felek nem tudnak egymásról.

Részben nyílt az örökbefogadás,

amikor a partnerek közvetítő útján az ügylet lebonyolítási ideje alatt érintkeznek, a későbbiekre maximum fényképet cserélnek. Ez esetben a kapcsolattartás csak az örökbefogadó hozzájárulásával lehetséges. Magyarországon az alapítványok, egyesületek főként a részben nyílt örökbefogadásokban közvetítenek, így a baba már akár a kórházból kerülhet új családhoz. Mivel a felek kapcsolatba kerülnek, ennél a formánál nagy a veszélye annak, hogy rajtuk kívül a pénz is szerephez jut. Ami a területi gyermekvédelmi szakszolgálat bürokráciájában megvesztegetés, az egy alapítványnál praktikusan adománynak nevezhető. Nálunk hivatalosan nem működik

nyílt örökbefogadás,

ami pedig a legmodernebbnek tekinthető. Ilyenkor a vér szerinti szülő minhárom fél által befolyásolható mértékben és módon, mindenki javát szolgálva folyamatosan vesz részt a gyermek életében, mint egy távoli rokon (természetesen a gyermek tudja, hogy ki az édesanyja).

Az 1997-es gyermekvédelmi törvény

számos újítást hozott. Előírja az örökbefogadók alkalmassági vizsgálatát, de nem teszi kötelezővé szakmai-pszichológiai felkészítésüket, és továbbra sem valósul meg utánkövetés. A várakozási idő jelenleg két-három év. A törvény nem tiltja, hogy homoszexuális pár örökbe fogadjon, de kiköti, hogy egyedülálló vagy házaspár lehet kérvényező. Örökbe adható, akinek szülei ismeretlenek (talált gyerek), árva, szülei bírósági ítélet nyomán elveszítették szülői jogaikat. Önhibájukból egy évnél hosszabb ideig nem tartanak kapcsolatot gyermekükkel (nem minősül kapcsolattartásnak évi egy-kétszeri levél vagy telefon), vagy fél évnél hosszabb időre távoznak elérhetőségük hátrahagyása nélkül. Jelenleg tizenkilencezren állnak gyermekvédelmi gondoskodás alatt, közülük kétezer gyerek adható örökbe.

Máté

"Nyár volt, teljesen véletlenül kaptuk meg. Benn voltam a munkahelyemen, iszonyú meleg volt, fél öt, haza kéne menni, mit ülök én itt... És akkor csöngött a telefon. Van egy kisfiú, nem találnak senkit, mindenki szabadságon van, nem akarjuk-e. Egészséges, háromhetes, persze hogy akartuk. Az mindegy volt, fiú vagy lány, csak azt írtuk be, fehér bőrű legyen.

Háromhetes volt, a kórházból hoztuk el. Akkor már két éve vártunk, le is mondtunk róla. Furcsa, milyen kevésen múlik. Ha akkor nem találnak ott, hívják a következőt. Azt mondta az ügyintéző, előttem vagy öt számot próbált. Fel kellett készülnünk, venni gyerekágyat, pelenkázót, másnak erre hónapjai vannak. Nagyon furcsa volt így hirtelen. Csak ültünk a kórház előtt a kocsiban, a férjem rám nézett, és azt kérdezte: Felmenjünk? Úgy hoztuk el, hogy semmi papírunk nem volt, hogy a miénk. Egy szál kórházi zárójelentést adtak vele. Anyakönyvi kivonata, taj-száma is fél év múlva lett csak. Elvittük a kórházba, mondtuk, itt születtél, innen hoztunk el téged. Nem kérdez ő semmit, elfogadta így. Én várnám, hogy kérdezzen, de sose hozza szóba. Teljesen sajátomnak érzem. Annyira, hogy ha egy év múlva valaki megkérdezte volna, hogy szültem, el tudtam volna mondani. Most már az óvónőknek is elmondtam, mert szeretik Mátét, de eddig nem mertem. Sok szülő megbánja ugyanis, megkülönböztetések érhetik őket emiatt. Rém boldogan bementem a munkahelyemre, hogy sikerült. Ez volt kedden, én meg mondtam, hogy hétfőtől gyesen vagyok. Ki is rúgtak azonnal. Sokaknak van szociális, munkaügyi problémájuk. Ha idősebb gyereket kapnak, vele már nem tudnak fizetetten otthon maradni, pedig a szoktatás időszakában ez ugyanolyan, mint egy csecsemőnél. Vele kell lenni egyfolytában, nem lehet nyolc órában dolgozni. Legtöbben arra kényszerülnek, hogy otthagyják a munkájukat. Sőt az általános iskola végéig otthon kell maradjanak, különben a gyerek nem tudná elvégezni, annyi a lemaradása. Nagy segítség a többi szülővel beszélni, a Mózeskosár Egyesületben rendszeresen találkozunk. Különbözők a problémák attól függően, mekkora korú kicsit fogadtak be. Az ilyen családokban sincs több konfliktus, csak ilyenkor a szülő hajlamos erre fogni.

Máté édesanyjával nem találkoztunk, csak a nevét tudjuk. Becsülöm érte, hogy nyilatkozott, mert amikor ott voltunk, nyolc kisfiú volt ott, és csak három örökbe adható. Nem is akarjuk megismerni, nem örülnék neki, ha egyszer az iskola előtt várna, közölné: én vagyok az anyád... Nem tartom jónak, hogy mindenáron próbálják a gyereket annál az anyánál tartani, aki le akar mondani róla, mikor más meg örülne neki. Ha nem akarja nevelni, jobb, ha nem adnak neki hosszú gondolkodási időt. Ha már a kilenc hónap és a szülés kimarad az örökbefogadók életéből, legalább több időt ne vegyenek el tőlük.

Ismerőseinknél tapasztalom, hogy aki tudja is, néha elfelejti, honnan jött Máté. Azon is sokat nevettünk, mikor a szemész automatikusan erősebb szemüveget írt fel. Azt mondta: Ha a papa ilyen vastagot hord, biztos, hogy a kicsi is örökölte."

Ádám és Nóri

"A fiam most négyéves, a kislány tizenöt hónapos. Mindketten néhány napos korukban kerültek hozzánk, mivel a Gólyahír Egyesületen keresztül már terhességük előtt megismerkedtünk az édesanyákkal. Közben a hivatalos rendszerben is szerepeltünk, így történt, hogy még Nóri előtt szóltak a GYIVI-ből, lenne egy hat hónapos kislány. Azt gondoltuk, inkább várunk a nyílt örökbefogadás lehetőségére, mert akkor már megtapasztaltuk, micsoda különbség. Ha nincs olyan szerencsénk, hogy ötnapos korában megkapjuk Ádámot, talán elfogadtuk volna azt a kislányt is. De így tudtuk, milyen, ha a kezdetektől nevelhetünk valakit, rengeteget számított az első fél év. A kicsit már élete első órájában a kezemben tarthattam. Sok segítséget kapunk a családtagoktól és az ismerőseinktől, bár mindenkinek nem mondtuk el, az óvódában sem tudják, hogyan születtek. Kétszer találkoztunk az anyákkal. Szülés előtt és a gyámügyön, a hivatalos ügyintézés során. Ádám édesanyja csaknem nagymamakorú asszony, akinek már volt gyermeke, és a védekezés ellenére esett teherbe. Nóri mamája fiatal lány, támogató szülői háttér nélkül, akkor még iskolába járt. Lakhelyétől több száz kilométerre ment szülni, titkolnia kellett a terhességét. Nagyon jó így, hogy ismerhetjük őket, láttuk a tekintetüket, hogy egészségesek, értelmesek. Láttuk, hogy jól meggondolták, amit tesznek, nem aggódunk amiatt, mit örökölhettek a gyerekek. Alaptalanok a félelmeik azoknak, akik így még nem próbálták. Hogy az édesanya felbukkan, zaklatja majd őket. Az egyesület hatéves működése alatt tudtommal nem fordult elő ilyen. Ha itthon nincs családi probléma, biztos, hogy később, külső személy nem zavarhatja meg az életünket. Hisz akkor már mi leszünk legközelebb a gyerekekhez, mi törődünk velük nap mint nap. Ha azonban ők szeretnék majd megismerni szüleiket, nem tagadom meg tőlük. Nem tehetem."

Határok nélkül

Egy 1997-es UNICEF-jelentés szerint a nemzetközi örökbefogadás legfőbb célországa Amerika, az összes külföldre örökbe adott gyerek körülbelül fele érkezik oda. Az amerikai családok elsősorban Oroszországba mennek a cél érdekében, kevesebben Kínába és Koreába. Második helyen Olaszország áll; Oroszország mellett főleg Romániából, Brazíliából adoptál. A szocialista országokban a 90-es évek elejéig a tevékenység ritkaságnak számított, azóta viszont váratlan méreteket öltött. Romániában például 1989-ben még kevesebb mint harminc kiskorút adtak örökbe külföldre, másfél év alatt ez a szám tízezerre duzzadt. Ekkor az elnök moratóriumot hirdetett, és rövidesen megugrott az ilyen ügyletek száma Bulgáriában és Oroszországban. Több közép-kelet-európai országban a nemzetközi örökbefogadás a mai napig tilos. (Magyarországon kizárólag a Szociálpolitikai Intézet Örökbefogadási Központján keresztül legális. - K. Z.)

Az e területen történő visszaélések jellemző technikái a következők:

- gyermekrablás,

- sérülékeny helyzetben lévő, elsősorban egyedülálló tizenéves anyák felkutatása és befolyásolása,

- az anya félretájékoztatása (pl. azt mondják neki, hogy a gyereke halva született),

- pénzbeni vagy más ellenszolgáltatás közvetlenül a családnak vagy az intézetnek,

- pénzfelajánlás nőknek a teherbe esésért,

- a vér szerinti szülők félrevezetése az örökbefogadás körülményeivel kapcsolatban,

- a leendő örökbefogadók félrevezetése a gyermek egészségi állapotával kapcsolatban,

- a befogadó és a kibocsátó ország hatóságai által elfogadott engedélyek, nyilatkozatok hamisítása.

publikálva
2001/31. (08. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra