Oroszul beszélt a fiával, telefonon egy 74 éves asszony december 6-án, Budapesten a 37/A jelű villamoson. Egy huszonéves férfi ezt meghallotta, felmutatta neki a középső ujját, és megkérdezte tőle, tetszik-e ez neki. A nő azt felelte, hogy nem érti. Ezen a férfi és a társasága is nevetett. A nő leszálláskor azért megjegyezte: „a magyarok nagyon kedves emberek, maga viszont durva”. A kék szemű, világos hajú, átlagos kinézetű férfi erre számonkérte az asszonyon, hogy mit keres itt, Ukrajnában háború van, takarodjon vissza oda. „Orosz vagyok”, mondta a nő. „Mind ezt mondjátok”, így a férfi, és nevetett a többiekkel együtt. A villamosajtó zárult.
Az esetet az asszony fia tette közzé a Facebookon, azzal a megjegyzéssel, hogy édesanyja a rendszerváltás idején sem kapott semmilyen megjegyzést orosz létére Magyarországon. Ha valami csoda folytán ez a bejegyzése eljutna ahhoz a fiatalemberhez, kíváncsi lenne a válaszára, és arra, mi jár a fejében.
A Narancs.hu-nak azt mondta: úgy nőtt föl, hogy természetes volt számára a családi háttere, az is, hogy nem kell titkolni. Csak 1995-ben, egy alföldi város általános iskolájában nevezte valaki csecsen menekültnek, „de abban a megjegyzésben is inkább csak a kiskamaszokra jellemző rutinszerű szemétkedés volt, mint komoly meggyőződés”. Édesanyját azonban életében először most érte ilyen atrocitás. A bejegyzésében is említette: elkeseríti, hogy ilyen előfordul., és a 21. században, az Európai Unióban, egy történelmi fővárosban féltenie kell a tömegközlekedéstől az idős édesanyját.
Az embert ritkán éri ilyen megjegyzés, nem készül rá, és nem is nagyon tud azonnal reagálni.
Te sárga
Nem is érdemes – ezt gondolja Szilágyi Ákos költő, esztéta, Oroszország-kutató. Lányának, aki egy ideig Hong Kongban élt, vannak kínai barátai. Sétált az egyik barátnőjével a Krisztinavárosban, és egy járókelő nem restellt odaszólni: „dögölj meg, te sárga”.
„A közösségi oldalakon kilencven százalékban a lincstömeg nyilvánul meg, de a való életben ez az indulat ritkán mutatkozik meg így” – mondja Szilágyi Ákos. – „Ebből semmilyen következtetést nem lehet levonni a magyar társadalom egészének lelki állapotára. Csak arra, milyen mértékben befolyásolja a propaganda a természetes reakciókat. Nem biztos, hogy a többség, de talán nagyjából a Fidesz-tábor ukránellenes, Ukrajnát tekinti bajkeverőnek, a háború okának. Miért nem utálják az oroszokat? Azért, mert az oroszok távol vannak rég, kiestek a látókörből harminc éve. És olyan oroszellenesség, amilyen Lengyelországban – vagy épp Ukrajna nyugati felén – létezett, nálunk soha. Az ukránok most nagyobb tömegben jelentek meg háborús menekültként. Naponta 5-6 ezren jönnek be az országba, és bár többségük megy is tovább rögtön, aki marad, igyekszik alkalmazkodni, ez annak, aki gyűlölni akarja őket, nem számít. Azt sem veszi figyelembe ez az indulat, hogy aki épp menekül ukránként, az valószínűleg nem akarta ezt a háborút, illetve legszívesebben otthon lenne, békében. Az is abszurd, ha valakit orosz beszéde miatt a háborúért piszkálnak, mert egy nálunk vagy máshol, Nyugat-Európában élő orosz nem véletlenül jött el otthonról, valószínűleg ellenzi a háborút. Ebben a történetben igazán az a döbbenetes, hogy valakinek, aki oroszul beszél, védekeznie kell, hogy nem ukrán; hogy feltételezik, az orosz nyelv mögé bújt. Holott egy átlagmagyar fül aligha különbözteti meg a két nyelvet egymástól.”
Szurzsik
Az ukrajnai emberek beszéde számunkra a magyarokat érintő nyelvhasználati törvény miatt volt érdekes, pedig más szempontból is az. A különbség az orosz és az ukrán nyelv között nagyobb, mint a szerb és a horvát között, és – mondja Szilágyi Ákos – Ukrajnán belül máshogyan beszél a nyugati rész, amely Lengyelországhoz és az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, és csak a 20. században került Ukrajnához. Más a nagy középső részen, a valamikori cári Oroszországhoz tartozott területen élők beszéde, és Kelet-Ukrajna lakóié, akik túlnyomórészt az oroszt használják. Szurzsik – ez eredetileg különböző gabonafélék keverékét jelentette, de a két szókincsre és nyelvtanra épülő keveréknyelvet is ezzel a szóval illetik.
„Maguk az ukránok is kigúnyolják azokat, akik mindenkitől megkövetelnék azt, hogy ukránul beszéljenek. Ilyen vitás helyzet adódik a fronton is, az önkéntes zászlóaljakban. A menekültek meg, ha Ukrajnából jöttek, de szívesebben beszélnek oroszul, attól rezdülnek meg, ha észreveszik, hogy valaki hallja őket oroszul beszélni. Megesik, hogy átváltanak gyorsan ukránra, biztos, ami biztos. Nehogy orosznak látsszanak.”
Az ukrajnai háború kitörése után Magyarországra érkezett menekültek számára nemigen volt jelentősége annak, hogy azok között, akik fogadják őket, vannak, akik oroszul szólnak hozzájuk. Földvári Attila önkéntes tolmácsként próbált segíteni az Ukrajnából érkezőknek a tranzitzónaként kijelölt budapesti BOK csarnokban. Láthatósági mellényén ott volt a fölirat: oroszul beszél. Attila a Narancs.hu-nak arról számolt be, két hét alatt legalább kétszáz emberrel váltott szót. Volt, aki ukránul válaszolt neki – úgy-ahogy megértették egymást –, volt, aki oroszul, de keverte a nyelveket, vagy tiszta orosz nyelven szólalt meg. Mindnyájuk közül egyetlenegy volt, aki otthagyta az orosz szó hallatán.
„Ilyen helyzetben nem kell reagálni, levegőnek kell nézni azt, aki a megjegyzést tette” – reagált lapunk kérdésére a budapesti villamoson lezajlott esettel kapcsolatban Fenyvesi Anna nyelvész, egyetemi oktató. – „Ha fizikai bántalom nem érhet, akkor hadd mondjon az illető, amit akar. Ez kellemetlen érzés, de még mindig jobb, mint reagálni, és kiváltani ezzel egy szidalomcunamit.”
Akár reagál, akár figyelmen kívül hagyja a megjegyzést az ember, biztosan mélyen megérinti, ha az identitását kérdőjelezik meg. Ehhez még sértő szándék sem kell.
„Gimnazista voltam, a nyolcvanas évek elején, és anyukámmal, aki ugyanúgy orosz volt, mint az említett történet szereplője, az akkori szegedi Centrum áruházban vásároltunk” – mondja Anna. – „Akkor lett épp friss nyugdíjas. Az idő tájt keddenként a nyugdíjasok tíz százalék kedvezménnyel vásárolhattak. Mondta, menjünk el együtt, vegyünk farmert nekem. Számomra természetes volt, hogy édesapámhoz magyarul, édesanyámhoz oroszul szóltam. A boltban is oroszul beszéltünk. Ezt meghallotta egy eladó, odajött, és felhívta a figyelmünket arra, hogy a meghirdetett kedvezmény csak magyar nyugdíjasoknak jár. Magyarul mondtam neki, hogy az anyukám ebbe a kategóriába tartozik. Nem volt támadó a fellépése, csak fals előfeltételezéséből indult ki, és nem is folytatódott ez, de azért bennem maradt a nyoma. Azelőtt és azután sem fordult elő, hogy bárki kommentelte volna, ahogy anyámmal egy publikus helyzetben oroszul beszélünk.”
Fenyvesi Anna szerint ha beszélgetésszituációban fordul elő, hogy az identitás kerül szóba, akkor sem érdemes észérvekkel direkt ellentmondani, mert nem lehet így meggyőzni a másikat, nem számít, hogy velünk van az igazság. A populáris pszichológia szerint keresni kell valamit, amiben egyetértünk. Abból kiindulva célszerű elmondani a saját szempontunkat, felvillantva az ellentétet is. Arra nem kell várni, hogy ilyenkor a másik nyílt színen kimondja, tévedett, legföljebb arra, hogy tanul az esetből.
Esti sörök szisszentése
Egy vadidegen ember megjegyzésére azért sem lehet jól reagálni, mert nem csak ő nem tudja, kik vagyunk, mi sem tudjuk, hogy ő miféle. Mi lehetne a közös platform?
A cset és a közösségi oldalak azt az illúziót nyújtják, hogy bejegyzései, kommentjei, szavai alapján meg lehet ismerni a másikat. Aztán a személyes találkozásnál kiderül, hogy ő élőszóban milyen értelemben és érzelmi töltettel használja azokat a szavakat, amelyeket le szokott írni. Azért lehet beszélgetni, és üzenni is, bár nincs garancia arra, hogy az üzenet eljut a címzetthez.
Az említett Facebook-bejegyzés szerzője az édesanyját ért inzultus után néhány nappal, attól függetlenül fölrakott a Facebookra egy másik bejegyzést is: képeket a családjáról. Megmutatott egy régi fotót apai dédapjának egykori vasboltjáról, illetve anyai ükapjának biskeki (Kirgizisztán) nyári lakját annak 2022-es felújítás után. Az ükapa a város választott elöljárója, köztiszteletben álló ember volt, a maga módján hozzájárult a 19. század vége felé ahhoz, hogy Biskekből főváros lett. „Marx, Engels, Lenin és a többiek eszméinek nyomán úgy az apai, mint az anyai család érintett ágának méltóképp megköszöntek mindent, amit a közösségért tettek. Kit-kit onnan pofoztak ki, ahonnan lehetett: boltból, házból, közéletből. Megérne egy misét, hogy az őseim közül ezután ki, miért, hogyan és hova keveredett a 20. században (mint ahogy az is, hogyan alakult volna a családok sorsa, ha Marx, Engels, Lenin és a többiek nem lépnek színre, vagy csak kevésbé szorgalmasak)” – írta.
A legfőbb következmény az ő szempontjából mégis az volt, hogy ilyen előzmények után „egyéb származású”, az állatorvosi egyetemtől eltanácsolt, agrármérnökként végzett édesapja rádiós tudósító lett Moszkvában. Ott találkozott az orosz rádió hangtechikusával, aki anyai ágon orosz középnemesi, apai ágon belarusz zsidó felmenőkkel rendelkezik. „Őszintén remélem (bevallom, némi aggodalommal) – írta –, hogy az én ük-, déd- és szimpla unokáimnak lesz módja leülni abban a szobában, ahol az ük-, déd- és nagyapjuk szisszentette az esti söröket”.
Más előítéletek
A közösségi oldalakon bizonyos posztok alatt tapasztalt ellenszenv az ukrajnaiakkal szemben a valóságban ritkán nyilvánul meg. A menekültek életét segítő szegediek, akik sokféle adományt, kerékpárokat is gyűjtöttek azoknak, akik itt maradnak, nem hallottak még olyat, hogy bármelyik menekültre megjegyzést tett volna valaki. Egy időben a gyerekeknek akadtak beilleszkedési nehézségeik, de ezek megoldódtak.
A Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjában dolgozó munkatársai ilyen problémáról szintén csak ritkán hallanak. „A rendszeres monitorozó látogatásainkon elsősorban magyarul beszélő, kárpátaljai roma menedékesek panaszkodtak, amiben más előítéletek köszönnek vissza” – írta kérdésünkre Nagy Bernadett közösség- és támogatásszervező. Bár kizárni nem lehet, hogy történhetett hasonló eset, ilyenről a menekültek az Ökumenikus Segélyszervezet Ukrajnai Menekülteket Támogató Központjának sem számoltak be. Pedig a központ nem csak a fizikai szükségletekre figyel, hanem a lelki egészségre is. Egyéni és kiscsoportos pszichológiai és jogi segítségnyújtás is elérhető a menekültek számára. Működik krízisambulancia a kapcsolati erőszak elleni küzdelem jegyében, specializált, ukrán nyelvű ellátás és anonim online tanácsadás is.
(Címlapképünk – ukrán menekültek a záhonyi vasútállomáson – illusztráció. Fotó: Sióréti Gábor)
