Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. május 25-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Május 14-én 5656 ember érkezett Magyarországra Ukrajna felől. Akik a román–magyar határon át léptek be, azok közül 5747 nyilatkozott úgy, hogy Ukrajnából jött. A 11 és fél ezer ember közül 87 kért és kapott a rendőrségtől ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolást, ami 30 napig érvényes. Ez idő alatt kell elmenniük az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóságnak a tartózkodási helyük szerint illetékes hivatalához, s ott kiállítják nekik a végleges okmányokat.
Ezeket a számokat mindennap közli az Országos Rendőr-főkapitányság az Ukrajna elleni háború kitörése óta. Az MTI-hírben mindig szerepel az a mondat, hogy a rendőrség továbbra is segíti a háború elől menekülőket.
„Értesítést kaptunk róla januárban, hogy egy évre automatikusan meghosszabbították a menekültstátuszt, 2024. március 31-ig. Kormányrendelet született róla. Csakhogy a menekültek kártyáján, a »mindenkártyán« ez a hosszabbítás nem szerepel” – mondta a Magyar Narancsnak Sajtos-Zapotocsnaja Natália, a Szegedi Ukrán Nemzetiségi Önkormányzat elnöke. „Akik áprilisban mentek a postára a pénzükért, nem kapták meg, mert aki az ablak mögött ült, azt mondta, a kártya lejárt. Mennem kellett tárgyalni a postaigazgatóval, vinni a kormányrendeletet kinyomtatva, ami alapján kiderült, hogy az a kártya mégis érvényes. Ugyanígy a sürgősségire is vinni kellett, mert ott is azt mondták, nem érvényes a kártya. Szerencse, hogy annak a gyereknek, akit vinni kellett, csak a fogával volt gondja. Mindenütt köszönték a felvilágosítást, mert ők is segíteni akartak, és örültek, hogy így megoldódik a gond. Nyilván senki sem hibás, csak nem értettem, hogy erről a rendeletről miért nem tudtak.
Kinyomtattam, sokszorosítottam, és minden menekültnek, aki jön, adok belőle azzal, hogy e nélkül a papírka nélkül nem szabad kimozdulni.”
Ha orosz már a polgármester
Előfordul, hogy a helyi önkormányzat értesíti a menekültekkel kapcsolatban álló szervezetet, hogy szívesen adna munkát az embereknek. Ehhez erkölcsi bizonyítvány és iskolai végzettséget igazoló dokumentum is szükséges. „Ez nyilván egy munkahelyen természetes, de akad, aki úgy jött ide, hogy csak kulcscsomó volt nála, egy olyan lakáshoz, amely már nem létezik” – magyarázza Natália. Ha nincsenek meg az iratok, elvileg fel lehet venni a kapcsolatot Ukrajnában a tanácsházával vagy az iskolával, ha még áll és működik az adott településen. Ha sikerül is kapcsolatba lépni az ottaniakkal, nem biztos, hogy az a legfontosabb teendőjük, hogy kiállítsanak egy erkölcsi bizonyítványt. Az is lehet, hogy a település már orosz fennhatóság alatt áll, és az ügyintézés szinte reménytelen.
Ez csak két példa a megoldandó abszurd helyzetekre, amelyekkel a szegedi Nemzetiségek Háza – a nemzetiségi önkormányzatok közös székhelye – találkozott a háború kitörése óta. Ott működik a Szegedi Ukrán Nemzetiségi Önkormányzat is, amely az elsők között alakult meg az országban. Akik létrehozták, jellemzően házasságuk révén kerültek ide, így az elnök, Natália is. Magyar férje Kijivben tanult, az egyetemen ismerkedtek meg, összeházasodtak, a rendszerváltás előtt költöztek Szegedre. Natália a Szegedi Tudományegyetem szláv filológiai tanszékére került ukrán nyelvet, irodalmat, kultúrát tanítani, tolmácsol is. A helyi ukrán közösség százfős, karácsonyi, húsvéti összejöveteleket tartanak, 2010-ben tiszteletbeli konzulátust nyitottak, amely főkonzulátussá bővült. Natália volt az országos ukrán önkormányzat elnökhelyettese is, és már a visszavonulását készítette elő, amikor elkezdődött a háború. Azóta válságmenedzser, ahogyan a ház többi munkatársa is: más nemzetiségi önkormányzatok vezetői és Karsai Attila igazgató. Volt, hogy 24 órás ügyeletet tartottak, annyian jöttek segítségért.
„Éjjel tizenegy órakor telefonáltak, hogy Mariupolból érkeznének, mennek tovább Németországba a rokonokhoz, van munkahely is, csak megpihennének két-három éjjelre, három gyerekkel. Ahogy megbeszéltünk mindent, kérdeztem, honnan van meg a telefonszám. Olyan emberektől kapták, akik már itt jártak. Pedig akkor még ki sem hirdettük az elérhetőségünket” – mondja Natália.
Ahogy az állami szervek, úgy az óvodák, iskolák, civil szervezetek is tanulták a helyzetet.
Amivel megkavarják
„Szerettünk volna készíteni egy weboldalt azok számára, akik jönnek, hasznos információkkal – idézi fel Karsai Attila –, de megrekedtünk ott, hogy
a kormányhivatal semmit nem akart erről írásba adni. Mindent elmondanak, amire csak kíváncsi vagyok, de leírni nem lehet.
Ezért jött létre a zárt Facebook-csoport, ahol az itt lévőkkel tartjuk a kapcsolatot, és benne vannak azok is, akik már elmentek. A hivatal hozzáállása mögött nem rosszindulat van, mert tényleg segítenek, csak a segítség koordinálása hiányzik, és a hosszú távú terv a helyzet kezelésére. Nagyon sokan ajánlottak segítséget az első pillanattól. Jöttek az adományok – de volt, aki bálba való cipőt, nyári ruhát hozott a tél közepén. Több tonna olyan ruhát is gyűjtöttek, amilyenre abban a helyzetben nem volt szükség, azt nem volt értelme továbbküldeni Ukrajnába. Célirányos gyűjtéseket kellett szervezni. Jellemző, hogy amikor már tisztázódott, mire van szükség, például kávéra, teára, cukorra, nagyon sokan küldtek. Mi küldtük tovább. De kiskanalat, amivel meg lehetne kavarni az italt, nem kaptunk. Arra, hogy olyasmi nincs a fronton, nem gondolt senki. Egy szegedi iskolában azután a gyerekek kiskanalat gyűjtöttek.”
Annak, hogy hogyan jusson el az adomány a megfelelő helyre, kialakult a gyakorlata. A szegediek információt kértek az érintett városoktól, hogy mire van szükség. Megbeszélték, hogy a magyar határon találkoznak, átrakták az adományt a fogadó szervezet teherautójába, az továbbvitte, és aztán fotóval dokumentálták, hogy tényleg megérkezett. Szumi város kórháza listát küldött azokkal a gyógyszerekkel, holmikkal, amelyekre szüksége volt. A szegediek megvették a helyi patikában, s ment a másfél millió forint értékű szállítmány a kórháznak.
„A következő fázis az volt – folytatja Attila –, amikor látszott, hogy a háború nem ér véget két héten belül. Előfordult, hogy akik első felbuzdulásukban segítettek, azok közül páran elfáradtak. Jött hozzánk sírva olyan asszony, aki két gyerekkel került így az utcára. Akinél laktak, számolt és megmondta, nem tud többet segíteni. A Vöröskereszttel és az önkormányzattal együtt átmeneti szállást sikerült intézni, ahol 37 ember lakik most. Szegeden még körülbelül ugyanennyien bérelnek lakást, azok, akiknek volt erre tartalékuk.”
Egy orvos-közgazdász házaspár gyerekekkel járt Szegeden, aztán továbbment Németországba, ahol átmeneti táborba kerültek volna. Visszajöttek ide, és Szegeden maradtak. A közgazdász feleség takarít egy zeneiskolában. A Nemzetiségek Házának igazgatója egy másik esetet is megemlít: „Egy laboráns kislány tavaly februárban jó ötletnek gondolta, hogy találkozik neten megismert izraeli barátjával Szegeden. Találkoztak, aztán nem tudott visszamenni. Fél évbe telt, mire munkát kapott. Angolul jól beszél, de a feltétel az volt, hogy magyarul tudjon. Tanul. Ez fontos feltétel. Hiába van Magyarországon orvoshiány, és hiába jön ide egy orvos, aki dolgozna, nyelvtudás nélkül nem boldogul.”
Más a helyzete annak, akinek a munkája intézhető interneten. Egy mariupoli asszony a gyerekével először Lettországba ment, de egy hideg, nedves levegőjű városban kaptak szállást. A nő úgy olvasta, Szeged időjárása száraz és meleg, felvette a kapcsolatot a Nemzetiségek Házával. Egy hónapra kért segítséget a szállás elintézésében, azt mondta, utána megoldja maga. Így is történt. Egy varrónőről van szó, aki tornászoknak készít egyedi dresszeket, és neten intézi a vállalkozása adminisztrációját.
Hogyhogy már építkeznek?
Ülnek a bőröndjeiken – ezt a kifejezést Natália használta erre a helyzetre. Legföljebb két-három család kezd el berendezkedni hosszabb időre. Akik idekerülnek, jellemzően nők a gyerekeikkel. Szegeden négy férfi van, a legtöbben hetven körüliek. A fiatalabb férfiak otthon vannak, teszik a dolgukat. Az asszonyok azt nézik, mikor indulhatnak vissza, és ha visszafoglalja az ukrán hadsereg a településüket, haza is mennek. Akkor is, ha a házuk már nem áll. A fronton harcolókat rotálják, a férj szabadságot kap és hazamehet. Ukrajna a külföldi segítség révén konténerházakhoz jutott, odaköltöznek, és aki teheti, azonnal nekilát a ház felújításához. Natália tolmácsolt egy építőipari cég képviselőjének Szegeden. Az üzleti tárgyaláson ki kellett térni arra, hogy a háború közepette miért fognak bele már az építkezésbe.
„Akik a menekülteknek segítenek – tapasztalta Attila –, azzal a helyzettel is szembesültek, hogy ezeknek az embereknek a mentális állapota nem javul, hanem romlik. A régen látott, távol élő rokonból is elég lehet három nap, ha vendégül látjuk. Ezek az emberek pedig nem is ismerik egymást, de hónapok óta együtt laknak, közös konyhán. Jellemző kép, hogy megyünk hozzájuk, és ülnek kinn, páran szívják a cigarettát, és a telefonjukon az otthoni híreket nézik, vagy SMS-t írnak a rokonoknak. Ebbe bele lehet fásulni.”
A Nemzetiségek Háza hetente egy programot szervez, megtartják a hagyományos ünnepeket, anyák napját rendeztek, közben előbb magyarnyelv-, most pedig angolnyelv-tanfolyam indult. A ház egyik szobájában asztalon száradnak a művészetterápiás foglalkozáson befestett CD-tokok.
Bármit is sugall a média
„Bérletvásárlásra, hogy közlekedni tudjanak, az összegyűjtött adományokból is költöttünk – mondja Attila –, de az a pénz elfogyott. Arra gondoltam, a legtöbben olyan munkát találtak, ahová el lehet menni kerékpárral is, a gyerekek mehetnek ezzel iskolába, Szeged elég jól biciklizhető város. Közben megismerik a környezetüket. Jó fogadtatása lett az ötletnek, a gyerekek már várják, hogy megkapják a kerékpárt.”
A Nemzetiségek Háza felmérte az igényeket, szervezi, hogy a felajánlott kerékpárokért legyen, aki elmegy, és szerelő is lássa. A kerékpárok tartós használatba kerülnek a menekültekhez. A szükséges mennyiség fele hamar összegyűlt, aztán a minap azzal kereste meg a szervezőket egy szegedi férfi, hogy harminc kerékpárt ajánl fel. Így aztán mindenkinek jut.
„Jellemző, hogy bármit látni, olvasni a médiában – húzza alá az igazgató –, nagyon sokan segítenek most is. Negatív tapasztalat alig van. Egyszer azzal hívtak fel, hogy miért nem tűzzük ki a házra a palesztin zászlót is az ukrán mellé. Mondtam, hogy semmi akadálya nincs. Ha lesz szegedi palesztin nemzetiségi önkormányzat és ezt kéri, kitűzzük.”
