Össztűz a magánnyugdíj új szabályozására - Ha hallgattak volna

  • Mészáros Bálint
  • 2010. január 14.

Belpol

Sokévnyi szöszölés után megváltozott a magánnyugdíjpénztárakra vonatkozó szabályozás, amely alapján a speciális hazai intézmények végre szokványos biztosítóként működhetnének. Sólyom László és a Fidesz szerint viszont mégsem, ám igazukat bizonyítandó sületlenségeket beszélnek.
Sokévnyi szöszölés után megváltozott a magánnyugdíjpénztárakra vonatkozó szabályozás, amely alapján a speciális hazai intézmények végre szokványos biztosítóként működhetnének. Sólyom László és a Fidesz szerint viszont mégsem, ám igazukat bizonyítandó sületlenségeket beszélnek.

"Az elmúlt időszak tapasztalatai, a nemzetközi folyamatok a korábbiaknál élesebben mutattak rá a magánnyugdíjrendszer szabályai továbbfejlesztésének indokoltságára. (...) Az elmúlt időszak folyamatai hozták a felszínre azt is, hogy a jelenleg hatályos járadékszolgáltatási szabályozás egyes elemei korrigálást igényelnek" - olvasható a magánnyugdíj rendszerét újraszabályozó, tavaly december közepén elfogadott törvény indoklásában. Ez a jogalkotói füllentés egyúttal a jogszabály körüli cirkusz lényegére is rámutat. A válság kijózanító hatására ugyanis valóban sok minden ráfogható, de a magánnyugdíj-rendszer problémái korántsem most derültek ki: azok az 1997-es indulás óta világosak. És a nagy sokára elkészült megoldás is nagyjából megfelel annak, amit a szakértők - pártkötődéstől és ideológiai alapállástól függetlenül - évek óta szorgalmaznak. Ennélfogva a köztársasági elnök és a Fidesz mostani akciózása a törvény ellen vegytiszta politikai színjáték, amelynek a jogszabályhoz, pláne a jövőbeli nyugdíjakhoz semmi köze nincsen.

Harmadik út

Tizenhárom évvel ezelőtt a tőkésített magánszolgáltatói rendszer létrehozását és a nyugdíjjárulékok egynegyedének odairányítását legalább annyian ellenezték, mint ahányan szorgalmazták. Mára egyetértés van abban, hogy mindezt visszacsinálni sem célszerű, sem lehetséges nem volna (e téren az egyetlen ismert kivétel Németh György), viszont ha már így alakult, akkor a hevenyészett és sok ponton elhibázott szabályozást rendbe kell tenni. A pénztárak szerény összteljesítményéről annyi azért megállapítható, hogy a befizetések értékőrzését legalább az inflációkövetés szintjén biztosították - a válság miatt 2008-2009-ben bekövetkezett virtuális értékvesztést a tavalyi második fél évben gyakorlatilag ledolgozták -, azaz a társadalombiztosítási nyugdíjjal szemben ez a pénz legalább már "megvan", és azé, aki befizette. Viszont a pénztári nettó hozamok nemzetközi, de még régiós összehasonlításban is alacsonyak, a befektetések mögött a leendő nyugdíjak szempontjából aggasztóan nincsen garancia, valamint hiányzik az az apróság, hogy ebből az egészből hogy a bánatba' lesz a végén nyugdíjfizetés. Ráadásul az utolsó pillanatban vagyunk, mert bár a járadékszolgáltatás nagyüzeme az évtized végén indul be (a kifizetések 2013-ban már elkezdődnek), a mostani törvény szerint a kisebb pénztáraknak idén január elején jóvá kellett volna hagyatniuk a szolgáltatási szabályzatukat a felügyelettel - de még az erre vonatkozó kormányrendelet sem született meg. Ugyanakkor az is igaz, hogy az utóbbi években azért történtek lényegi korrekciók. Mivel a pénztárak közötti szolid hevességű árverseny ezt nem tette meg, a jogszabályban mesterségesen korlátozták a működési és vagyonkezelési költségeket (lásd: Korlátolt felelősségű társaságok, Magyar Narancs, 2006. december 21.). A különböző kockázatú (és így várható hozamú) befektetések csoportosításával létrehozták a választható portfóliók rendszerét azzal, hogy aki nem él a lehetőséggel, azt életkora alapján automatikusan besorolják a három kategória valamelyikébe. A rendszerszintű változtatások java maradt a mostani törvénymódosításra (pontosabban: az átalakítás mértéke miatt a teljesen új törvényre).

A legérzékenyebb ezek közül a szervezeti átalakítás. A korabeli naiv jogalkotói szándéknak megfelelően a pénztárak jelenleg önkormányzati rendszerben működnek. A tagok (a befizetők) eljárhatnak a közgyűlésekre, fontos kérdésekben szavazhatnak. Néhány ágazati vagy kisebb független pénztárban vannak ugyan jelek efféle aktivitásra, de a járulékfizetők döntő többségét tömörítő banki, illetve biztosítói hátterű pénztárak tagjai nem járnak közgyűlésre, ahogy egyéb biztosítóik, bankjaik irányításában sem kívánnának, pláne tudnának részt venni. Viszont papíron a tagok a főnökök, ezért a pénztárak névadó alapítóinak (érthetetlen okból szokás e cégeket szponzoroknak is nevezni) semmiféle felelősségük nincsen. A banki-biztosítói hátterű pénztárak - az ügynöki tevékenység mellett - annak köszönhetik a népszerűségüket, hogy a belépők többnyire meg vannak győződve arról: baj esetén mégiscsak ott áll a pénztár mögött egy tőkeerős cég. Pedig az ebből a szempontból hasonló ingatlanalapoknál világosan bebizonyosodott, hogy bár valóban ott áll, érthető módon csak keresni szeret rajta, ám ha nem muszáj neki, akkor baj esetén nem áll helyt (lásd: Ki ront előbb?, Magyar Narancs, 2009. február 19.). Ezzel a megtévesztő látszatdemokráciával szakít a törvény, amikor a pénztárakat "rendes" nyugdíjbiztosító részvénytársaságokká alakítaná át. Ennek legfontosabb következménye az lenne, hogy az immár tulajdonossá előlépő alapítónak a szokásos biztosítói tőketartalékokat kell képeznie, amelyek fedezetet nyújtanának a befizetési vagy a járadékszolgáltatási időszakban keletkező esetleges hiányra. Azaz garanciális okból pénzt kell tenniük abba a szektorba, ahol eddig kizárólag kerestek. Noha elvben a pénztárak nonprofit szervezetek, nem szívjóságból működtetik őket profitorientált cégek, hanem a csoporton belüli vagyonkezelő alkalmazásával vagy például az adminisztrációs tevékenység kiszervezésével lehet belőlük kivenni a befektetés alapján elvárt hasznot.

Láthatatlan alkotmány

Ettől persze még igaz, hogy a jóval kisebb költséggel és valóban nonprofit alapon működő kis és ágazati pénztárak így nehéz helyzetbe kerülnek, hiszen ha nem akarnak beolvadni valamelyik létrejövő nyugdíjbiztosítóba, akkor valahonnan elő kellene teremteniük a több százmilliós szavatoló tőkét. Ezért többen felvetették, hogy miért ne élhetne egymás mellett párhuzamosan a pénztári és a biztosítói modell. A kockázatokról azonban itt sem kell különösebb spekulációkba bocsátkozni - a MÁV ÁBE biztosítóegyesület konkrét példával szolgált arra, hogy fedezethiány esetén nem lehet rávenni a tagokat a pótbefizetésre. Tény, hogy mégis létezhetnek biztosítóegyesületek, csakhogy nem biztos, hogy ez jó, másrészt szigorítottak a rájuk vonatkozó szabályozáson: az alapszabálynak rendelkeznie kell a pótbefizetésről. Ha a közgyűlés ezt adott esetben mégsem rendeli el, akkor a felügyelet teszi meg. Míg a gépjármű-felelősségbiztosításnál csak a balesetező tagoknak és "csak" perekkel kell szembenézniük, addig egy tönkrement nyugdíjpénztárnál mind a több tízezer tag tartaná a markát - a saját szempontjából jogosan - az állam felé. Azt a botrányt pedig el lehet képzelni, ha esetleg a PSZÁF pótbefizetésre kötelezi a járulékfizetőket, vagy netán a leendő nyugdíjukból kellene lecsípni.

A biztonsági tőke bevezetésével az új biztosítók képessé válnának a járadékszolgáltatásra is, hiszen volna tartalék arra az esetre, ha nem bizonyulna helyesnek a halálozási táblákból kalkulált nyugdíj. A járadékszolgáltatóknak közzé kellene tenniük egy bizonyos járadéktényezőt, amit ha a nyugdíjhoz közelítő delikvensek a saját számlaegyenlegükkel megszoroznak, megkapnák a jövőbeli járandóságuk mértékét - vagyis a biztosítók ily módon összehasonlíthatóvá válnának. Ezenkívül a törvény újraírta a választható termékeket is, hiszen a nyugdíjbiztosítás lényege mégiscsak az élet végéig tartó nyugdíjfizetés. Egyösszegű kifizetést ezért csak az kaphat, akinek nagyon kevés pénze gyűlt össze (abból ugyanis nincsen értelme parányi havi összegeket fizetni), akinek pedig nagyon sok, az egy részét életjáradékban kapja, a plafon fölöttit egyben. Kikerültek továbbá azok az életbiztosításoknál jellemző ellátások, amelyek különösebb előnyök nélkül bonyolítanák fölöslegesen a járadékszolgáltatást. Választható viszont inflációkövető magánnyugdíj, és a kockázatkedvelőknek olyan is, amelynél a nyugdíjemelés a mögötte álló befektetések függvényében bőven meghaladhatja, illetve alulmúlhatja az inflációt (csökkenni nem tud, azt a biztosító szavatoló tőkéjéből kell megakadályozni). Mindegyik szólhat egy vagy két életre, utóbbinál a járadékos halála után a társjáradékos kapja élete végéig a korábbi nyugdíj 30 százalékát. Sőt, lesz egy állami járadékszolgáltató is annak, aki azt szereti, abban bízik.

Végeredményben tehát olyan törvény született, amely a korábbi legalapvetőbb problémákat orvosolja, de persze sok részletét - főleg a termékeknél - lehet és szokás is vitatni. Ettől azonban teljességgel független - a minőségi kérdések ugyanis nem tartoznak a köztársasági elnök hatáskörébe -, hogy Sólyom László a parlament által elfogadott jogszabályt nem írta alá, hanem az Alkotmánybíróságnak előzetes normakontrollra megküldte. Ez teljesen rendjén való akkor, ha komoly alapjogi aggályok merülnek fel - ám ezek meggyőző indoklásával az elnöki indítvány adós maradt. Sólyom szerint a törvény azért alkotmányellenes, mert a közérdekhez képest aránytalanul korlátozza a pénztártagoknak a pénztárak irányításában és a szolgáltatásokra való jogosultságukban megtestesülő tulajdonosi jogait. A mostani pénztári rendszerben a tulajdonjog a tagok (befizetésarányos) követeléséből és a pénztári döntéshozatalban való részvételből tevődik össze. A biztosítói rendszerben az egyéni számlán felhalmozott összeg fölötti követelés természetesen megmarad, míg a beleszólás elméletileg valóban csökken, hiszen csak a pénztárváltás lehetősége marad meg. Elvesznek olyan jogok (például: éves beszámoló és pénzügyi terv elfogadása, alapító okirat és szmsz módosítása, tisztségviselők megválasztása), amelyekkel eddig sem élt szinte senki. Ettől még az AB persze megállapíthatja az alkotmányellenességet, de egy alkotmányellenességre hivatkozó (volt alkotmánybírói) indítványban minimum illene elárulni, hogy a beadványozó mégis miért vagy mihez képest érez egy elhanyagolható jogsérelmet aránytalannak - ám erről egy szó sincs Sólyom beadványában. Ha a nem működő önkormányzatiság megszüntetése valóban alkotmányellenes volna, akkor felmerül: mi a helyzet azzal, amikor annak idején a Fidesz - amúgy nagyon helyesen - egy tollvonással megszüntette a társadalombiztosítási önkormányzatokat?

A másik államfői fölvetés a szolgáltatások korlátozására vonatkozik, hiszen megszűnnének a mostani törvényben szereplő bizonyos járadékfajták. Csakhogy ezek sem valamiféle bejáratott és megkedvelt nyugdíjtípusok (a járulékfizetők döntő többsége vélhetően nem is hallott róluk, nem azért léptek be a pénztárba, mert mindig is ilyet szerettek volna), hanem afféle homályos várományok, a mostani szabályozás miatt leginkább megvalósíthatatlan formában - az ilyesmi elvétele az alkotmánybírósági gyakorlat szerint az elmeszelésre okot nem adó, igen csekély jogsérelmet jelent.

Láthatatlan értelem

Sólyom indítványának van azonban teljesen jogos észrevétele is. Eddig ugyanis kedvezményezettként - aki örökli a felhalmozott vagyont, ha a pénztártag akkor hal meg, amikor még nem ment nyugdíjba - bárkit meg lehetett jelölni. Az új szabályozás szerint csak közeli hozzátartozót lehet. Ezzel a törvény az állami tb-nyugdíj logikáját kívánta követni, de a korábbiakhoz képest ez a változtatás valóban szűkítés. Igaz, a teljes szabályozáshoz képest marginális kérdés, de ha tényleg ez a legnagyobb probléma, akkor csak ez szerepelne az indítványban. Hasonlóan ítélhető meg a nyugdíjaskorba lépéskor választható egyösszegű kifizetés szabályának megváltoztatását ért elnöki bírálat. Eddig ezt az választhatta, aki 15 évnél kevesebb szolgálati idővel rendelkezik; mostantól meg az, akinek az ez alapján számított magánnyugdíja nem érné el a minimális tébényugdíj öt százalékát. A kettő természetesen összefügg: annak lenne kevés a járadéka, aki keveset dolgozott, csak az utóbbi meghatározás precízebb. Persze elképzelhető néhány olyan ember, aki kevés ideig dolgozott, de akkor nagyon jól keresett - ők kénytelenek volnának a nyugdíjukat nyugdíjban felvenni, nem kaphatnák meg egyben.

A szokatlanul gyenge érvelés miatt Sólyom László fellépése az első valódi politikai akciójának tekinthető. Legalábbis az elnöki vélemény nagyon egybecseng annak a pártnak az álláspontjával, amelyik a hatalom várományosaként az AB döntésének idején valószínűleg a magánnyugdíjtörvényről éppúgy dönthet majd, mint a következő köztársasági elnök személyéről. Mindazonáltal a Fidesznek e tárgyban egyáltalán nincsenek komolyan vehető érvei. Megszólalóik a magánpénztárak magánosításáról beszélnek - ehhez az ostobasághoz nincs mit hozzátenni -, valamint az öröklés korlátozását kárhoztatják, holott a vagyon eddig is csak a felhalmozási időszakban volt örökölhető. Az eddig is meglévő profitérdekeltséget is elfogadhatatlannak tartják, nem beszélve arról, hogy ezután nem szólhatunk bele abba, amibe eddig sem akartunk. Külföldi befektetők fognak a magyar emberek pénzével sáfárkodni - akárcsak eddig, ráadásul ugyanazok. A legszomorúbb, hogy Varga Mihály húszperces, konstruktív parlamenti felszólalásában azt tudta a magánnyugdíjak tárgyköréhez hozzátenni, hogy a kormánynak inkább az állami nyugdíjpillérrel kellene foglalkoznia. Ha mindezt betudjuk felelőtlen kampányfogásnak, akkor is érthetetlen: ezek után hogyan kerül a rendszerbe garancia és szolgáltatás. Már ha nem az államosítás a cél.

Jó firmák

Jelenleg 19 magánnyugdíjpénztár kezeli a hárommillió tag mintegy 2300 milliárd forintnyi vagyonát. A két legnagyobb (OTP, Aegon) tömöríti a tagok felét, az öt legnagyobb (az előbbiek plusz az ING, az Allianz és az AXA) a tagok 85 százalékát. A pénztárak hozamaiban hatalmas különbség nincsen, de az is igaz, hogy hosszú befektetési idő alatt az állandó kis hozamkülönbség is nagy járadékkülönbséget eredményez - a múltbeli pénztári eredményekből a jövőbeliekre következtetni persze nem lehet. Működésükre jellemző, hogy a banki és a biztosítói hátterű pénztárak a saját csoportjukbeli vagyonkezelőre bízzák a befektetéseket, míg az ágazati (Vasutas, Postás stb.) és a független pénztárak (Dimenzió, Életút) megpályáztatják a tevékenység végzését, nem lévén saját vagyonkezelőjük. Általában az is jellemző, hogy az előbbi csoportnál a vagyonkezelés költsége jóval magasabb, mint az utóbbiaknál: korábban nem volt szokatlan a banki-biztosítói szegmensben a másfél, kétszázalékos díj sem, míg nem banki-biztosítói hátterűeknél ez 0,1-0,15 százalék is lehetett. Négy évvel ezelőtt a jogszabályban meghúzták a felső határt, ami folyamatosan csökken: jelenleg 0,8 százalék, 2014-re eléri a legfeljebb 0,4 százalékot (ez az új törvényben sem változott). A magasabb díjak - minimum elvileg - lehetővé teszik a pénzkivételt, ami vagy profitot jelent, vagy megfelelő fedezetet a bővüléshez szükséges reklám- és ügynöki költségekre.

A legutóbbi összecsapásra a Figyelő és a Heti Válasz tavaly év végi konferenciáján került sor, és a portfolio.hu felületén folytatódott. A vitában Matits Ágnes, a Dimenzió Magánnyugdíjpénztár aktuáriusa hívta fel a figyelmet arra, hogy a nem banki vagy biztosítói hátterű pénztárak hozamai mennyivel jobbak a nagyokéinál, melyek közül egyik-másik még az inflációs értékmegőrzést sem tudta biztosítani. Hamecz István, az OTP alapkezelőjének vezetője ezt blöffnek minősítette. Az ő számításai szerint a nagy pénztárak bruttó hozamai kifejezetten jobbak a kicsikéinél, de még a költségektől megtisztított nettó hozamokban sincs szignifikáns különbség. Ami differencia mégis mutatkozik, az csak a kisebb költségekből adódik (tehát nem az eredményesebb befektetési döntésekből), ami viszont egyfajta keresztfinanszírozás következménye: "Mivel a vagyonkezelők költségeiket kitermelik a nagy pénztárak esetében, a kis pénztárak vagyonkezelési pályázatain a szinte nulla marginális költség mellett alacsony díjért vállalják el a független pénztárak vagyonkezelését." Ha pedig csak kis pénztárak volnának, akkor senki nem keresztfinanszírozná a kicsik vagyonkezelését, és megnézhetnék a költségeiket. Azt is hozzátette, hogy a kezelt vagyonok növekedésével és jogszabályban előírt költségplafon-csökkenésével a nagy pénztárak nettó hozamai is csökkenni fognak.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.