A hun király sírját régóta keresik. A régészet mai állása szerint a Duna-Tisza közében lehet valahol. De ezen a területen kívül is legalább tucatnyi település vallja magáénak a dicsőséget.
A temetése körüli legendával - hármas koporsó, folyóelterelés, szolgák lenyilazása - már az általános iskolában találkozhattunk. Tudjuk azt is, hogy életéről és haláláról a bizánci Priszkosz rétor helyben készített leírásai tudósítanak, és az ő krónikája szolgált a történészek számára elsődleges forrásul a hunok életéről. A sír utáni kutatás új lendületet kapott a 19. századi nagy nemzetiidentitás-keresés idején. A hun, illetve szkíta eredetmítosz - mely szerint a magyarok a több ezer éves, korábban Szkítia területén élt hun törzsek leszármazottai volnának - ma is sokak számára egyenlő a megkérdőjelezhetetlen valósággal, amelyet helyenként bonyolult összeesküvés-elméletek kísérnek. Ezért amikor Attila kultuszával találkozunk, nehéz eldönteni, hogy mennyire érdemes kirekesztést vagy bármilyen politikai motivációt sejteni a mitikus eredetnyomok keresése, egy kétes hagyomány felelevenítése vagy akár az esetleg erre épülő üzleti vállalkozások mögött.
Sugárzó őserő
Attila állítólagos sírjának turisztikai hasznosítása Tápiószentmártonban sikerült a legjobban. Ha van település az országban, amelyik igényt tarthat a "hagyományos" nyughely rangjára, akkor ez a Nagykáta és Cegléd között elterülő, nagy kiterjedésű falu feltétlenül az. Igaz, e hagyomány sem túl régi: 1924-ben találták meg a település határában fekvő Zöldhalompusztán a Nemzeti Múzeum régészei a híres szkíta aranyszarvast, az Alföld legjelentősebb vaskori ötvösművészeti leletét. A tudósok már akkor egyértelműen megállapították, hogy a szarvas egy Kr. e. 400 táján élt ismeretlen pusztai fejedelem pajzsdísze volt, de a tápiószentmártoni birtok lelkes amatőr régész tulajdonosai, Blaskovich György és János nem hagyták magukat eltéríteni eredeti ötletüktől: a szarvas a 700 évvel később uralkodott hun király tegezét ékesítette. A Blaskovich testvérek birtokán ontotta a föld a különböző régészeti leleteket, melyek a tulajdonosok számára mind azt bizonyították: valahol ezen a helyen állt Attila városa, és itt kell lennie a legendás sírnak is a hármas koporsóval. A Blaskovichok végül a ménesbirtok istállói melletti alacsony dombot - ahol minden idők leghíresebb magyar versenylova, Kincsem legelészett - azonosították Attila nyughelyével.
Az Attila-domb közelmúltbeli karrierjét egy lelkes helyi vállalkozónak, Kocsi Jánosnak köszönheti, aki 1993-ban megvásárolta a tápiószentmártoni orosz katonai repülőtér területét, hogy ott lovasparkot hozzon létre. A vállalkozó a terület hagyományait feltérképezve a verhetetlen csodakanca mellett Attilára is rábukkant, és mindkét örökséget buzgón hasznosította. A szélsőjobbos összeesküvést keresőket annyiban azért el kell kedvetlenítenünk, hogy a tápiószentmártoni kultuszhelyen a hun nagykirály legfeljebb mellékszereplő a község híres szülöttje, Kincsem mellett.
A Kincsem Lovaspark istállói mellett emelkedő kopár dombocskát gerendákból ácsolt kilátók és egyéb faépítmények díszítik - itt rendezik meg a park fogathajtó versenyeit. A dombon plédekkel felszerelt nyugdíjas házaspárok napoznak, mintha csak a Római-parton lennénk. 'k sem a nagy király kedvéért vannak itt, hanem a park harmadik attrakciója, a területből áradó gyógyító "ősenergia" miatt. Kocsi 2000 óta sikeres médiakampányt folytat a domb csodatévő erejének népszerűsítéséért, amire állítólag lótenyésztés közben figyelt fel, a beteg állatok ugyanis szívesen feküdtek órákon át ezen a helyen.
A domb kultusza arra a tanításra épít, hogy a betegségek valamilyen energiahiányos állapot következtében, illetve a testben áradó energiahullámok összezavarodása miatt alakulnak ki. (Erről bővebben lásd: Feri berezonált, Magyar Narancs, 2003. május 8.) A kedves hostessek azonnal el is magyarázzák a vendégnek, hogy a dombot úgy kell használni, mint egy energia-termálfürdőt: először csak egy-két órát szabad tartózkodni a varázslatos helyen, de ha igazi eredményeket akarunk elérni, akkor jobban teszszük, ha szobát bérelünk a park panziójában, és egy héten keresztül mindennap kijövünk, hogy megmártózzunk. Persze, teszik hozzá sietve, már egyetlen alkalom is pozitív hatással lehet - nyilván számukra sem tűnünk potenciális szállóvendégnek.
Követjük az utasításokat, és a dombra felkapaszkodva magunk elé tartjuk a kezünket, és széttárjuk az ujjainkat: most kellene érezni, amint az energia bizsergés, melegség, hidegség vagy zsibbadás formájában végigfut a végtagjainkon. A tünetek az észlelhetőség határán maradnak.
Pizza, hun?
A park nemzeti kultuszhely jellegét egy Attilát ábrázoló bronzszobor ("az első magyar király" felirattal), néhány kopjafa és egy rejtélyes kis építmény erősíti, oromzatán címerrel, hátsó falán pedig egy táblával, amire felvésték néhány véletlenszerűen kiválasztott ősmagyar vezér nevét. Hostessünk becsüle-tesen elismeri, hogy pusztán egy itteni hagyományról van szó, a valódi sír helyét nem ismerik. Az egyik melléképületben korrekt helytörténeti kiállítást rendeztek be, ahol a falu történetét ismertető tabló első mondataiból kiderül, hogy a sok-sok szarmata, szkíta és avar régészeti lelet mellett semmilyen hun eredetű tárgy nem került elő Tápiószentmárton határában.
A település polgármestere, Tóth János minden jelentősebb fórumon népszerűsíti az Attila-hagyományt, de a helyi pizzéria étlapján felfedezett Attila-pizzán kívül egyelőre kevés a jele annak, hogy Tápiószentmártonban gyökeret vert volna a hun kultusz. Tavaly a polgármester körbejárta az összes fontosabb újságot és tévécsatornát azzal a hírrel, hogy hamarosan felépítik Attila fából készült palotáját, sőt még a látványterveket is elkészíttette a gödöllői Szent István Egyetem egyik építészével, de a kivitelezési munkálatok egyelőre nem indultak meg.
Felmerülhet a kérdés: ugyan miért baj, ha egy turisztikai vonzerővel egyébként nem rendelkező település az Attila-hagyományt meglovagolva próbál idegenforgalmi bevételre szert tenni? Természetesen az ötlet tudománytalan, de a veronaiakat sem ítéljük el, amiért a turistáknak megmutatják Júlia erkélyét, az amerikai Maine államban pedig tucatnyi városka ápolja a legendás erejű favágó, Paul Bunyan kultuszát, aki egyáltalán nem létezett. Tápiószentmártonnak Attila jutott, van hozzá pusztája, lovai és csodadombja, Kincsemmel együtt talán ez is elég valamire.
Csakhogy az Attila-kultusz óhatatlanul összefonódik különféle kétes pedigréjű mozgalmakkal. A szobor hun-magyar azonosságot sugalló felirata vagy a templom előtti történelmi parkban Attila rovásfelirattal ellátott képmása a magyar uralkodók között még az ártatlanabb tévedések közé tartozik. A Kincsem Lovaspark Attila-napi programja viszont már klasszikus szélsőjobbos seregszemle: a polgármesteri köszöntő után az igen elvakult Friedrich Klára tartott előadást a székely rovásírásról (lásd: Ocsú kontra búza, Magyar Narancs, 2004. november 18.), majd Kerényi Imre, Hende Csaba és Czerván György helyi fideszes országgyűlési képviselő beszéde után az ősmagyar mitológia fő teoretikusa, Pap Gábor következett. (' többek között koronaügyekben exponálta magát - lásd: István antennája, Magyar Narancs, 2005. február 24.) A műsorvezető a Hír TV-ből ismert Pörzse Sándor volt. És nem ez az egyetlen alkalom, amikor a szélsőjobbos panoptikum levonul Tápiószentmártonra: a Magyarok Világszövetsége által szervezett Magyarok VI. Világkongresszusa szintén tartott itt kihelyezett ülést. A kongresszus témája a magyarság keleti kapcsolatai voltak, ami számos őrültség népszerűsítésére adott alkalmat (a bővebb tájékoztatást lásd a helytörténeti múzeumban is kapható Turán folyóirat tematikus számában). Tápiószentmártonban a turisztika és a hagyományőrzés békésen megfér a hétköznapi és a politikai okkultizmusokkal.
Attila a Dunakanyarban
Még kacifántosabbak azok az elméletek, amelyek még csak nem is a "szokásos" sík vidéki helyeken keresik a nagy király palotáját és nyughelyét. Az utóbbi években egyre népszerűbb terep a magyarok ős- és szellemtörténetének felkutatására a Pilis hegység (lásd: A szívcsakrától Fehér-várig, Magyar Narancs, 2005. május 12.). Aradi Lajos, Gönczi Tamás és más történészek bizton állítják, hogy nemcsak "honvisszaszerző" Árpád és az Árpád-házi királyok székhelyének kellett a Pilisben lennie, hanem Attila várának és sírjának is, mivel a krónikák szerint a királyt palotája néhány kilométeres körzetében temették el. Szörényi Levente 1996-ban adta ki a témával foglalkozó tanulmányát Az eltűnt 'sbuda nyomában címmel. A rockzenész olyan forrásokra alapozza művét, mint Bradák Károly Fehérvár - fehér folt című kötete, mely, mint Szörényi fogalmaz, "hatalmas követ dobott az úgynevezett Fehérvár-kérdés csöndesen pangó állóvizébe", és "az egyik tarajosodó víztömeg éppen az ősi Buda (Buda Vetus) hegyének lábait és az ott ma már nem látható város rommaradványait nyaldossa". A vizsgálatok alapját Anonymus Gesta Hungaroruma képezi, melyben az áll, hogy Attila a Duna mellett alakított ki székhelyet, s ezt hívták Buda várának. Szörényi kétségbe vonja, hogy ennek helye a mai Esztergom területén lett volna, mert egy török utazó feljegyzése szerint "Esztergom egyik városrészét >>Budin Kálászi
Eörsi Sarolta
Zsuppán András
Elveszett illúziók
A hunok és Attila egyik legnagyobb magyarországi kutatója a pár éve elhunyt Bóna István régész volt. Bóna írásaiban megerősíti, hogy a sírnak feltehetően a hun emlékekben gazdag Duna-Tisza közén kellett lennie. A legenda attribútumait azonban többnyire már cáfolta. Szerinte valószínű, hogy Attilát koporsóban temették el, ám a hármas koporsó lehet félrefordítás is, annál is inkább, mert az eurázsiai sztyeppék régészeti leleteiben nem ismerünk fémkoporsókat. Ugyanakkor a régi mongol népmesemotívumok közt fellelhető a hármas koporsó legendája, így lehet, hogy Priszkosz rétor is egy népi gyászéneket jegyzett fel a valóság helyett. A folyó elterelése és a mederbe temetés pedig egyszerűen lehetetlen volt. Egy Jordanes nevű történetíró feljegyzései szerint 410-ben így temettek el egy vizigót királyt, talán ez a - valóságalapot nélkülöző - monda szállt át Attilára. Akárhogy is, a rétor följegyzéseit átvette a híres népművészet-gyűjtő katolikus pap, Ipolyi Arnold, aki sokat vitatott Magyar mythologia című gyűjteményében jegyzi fel Attila temetésének legendáját. Ez szivároghatott át Móra Ferenc szerint (aki egy időben a szegedi múzeum régészeti gyűjteményének igazgatója volt) a magyar irodalomba, Jókai és főképp Gárdonyi Géza műveibe. Bóna István szerint ha Attila sírját keressük, legalább 20 ezer négyzetkilométerrel kell számolnunk, ekkora területen pedig hozzávetőleg egy az egymilliárdhoz az esélye annak, hogy valóban rábukkanhatunk a sírra.
