Kolontár, Devecser és a környékük lezárt terület. Azok, akik Ajka felől közelítik meg Kolontárt, például a falu átmenetileg naponta ingázó diákjai, perceken keresztül kénytelenek nézni, ahogy föléjük tornyosul az iszaptározó fala. Este érkezem, az önkéntes pszichológusok csapatával az egyetlen újra üzemelő közösségi színtéren, a Diófa vendéglőben találkozom. Különböző asztalok mellett ülnek, fehér vegyvédelmi ruhában, és a falubeliekkel beszélgetnek. A helyiek szemmel láthatóan gátlás nélkül, bizalommal fordulnak feléjük. Elkísérem őket pápai szállásukra (a Református Kollégium Leányinternátusába, amit a gimnázium ingyen bocsátott a rendelkezésükre), az emeletes ágyakon ülve egyeztetik a másnapi menetrendet. Vezetőjük egy hónapja gyakorlatilag itt él.
Túlélési technikák
A Helperek - Önkéntes Segítők Közhasznú Egyesülete idén nyár óta létezik ebben a szervezeti formában, mégis mintegy húszéves múltra tekint vissza. "A Humanitás Társaság ifjúsági tagozatának vezetőjeként a főváros terein csellengő fiatalokat hívtam el egy önsegítő csoportba, ez volt a kezdet - meséli Szeles Géza, az egyesület elnöke telefonon. - Az elmúlt két évtizedben különböző keretek között több ezer emberrel dolgoztunk együtt. Önkénteseink elsősorban drogprevencióval és elsősegélynyújtással foglalkoztak, több nagy hazai fesztiválon jelen vagyunk. A mi újításunk volt a szentinelrendszer: munkatársaink járőröztek a rendezvények területén, és nézték, hol kell a segítség. Egy idő után észrevettem, hogy a kortárs segítők és szociális munkások milyen sokat beszélgetnek a betérő fesztiválozókkal, és próbaképpen csináltunk egy új, külön sátrat, direkt erre a célra. Idén a Szigeten a 400 önkéntesünk közül már 40 pszichológus volt, akik a Lélekambulancián dolgoztak. Talán meglepően hangzik, de a fesztiválokon végzett munkában és a kolontári krízisintervencióban sok a közös. Tömegeket kell ellátni, észre kell venni, hol kell a segítség, meg kell teremteni a bizalmat, fel kell mérni, kivel kell többet foglalkozni - és mindezt a megszokott irodai praxistól radikálisan különböző környezetben."
A kortárs tanácsadással és csoporttréningekkel is foglalkozó, minimális pénzből gazdálkodó egyesület pszichológusai a katasztrófavédelemmel és a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködve látják el a térség utógondozását - ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Kolontár az ő reszortjuk, de néha mennek Devecserbe is. Öt hét alatt tizenhat önkéntes dolgozott itt, akiknek a mozgását műholdas nyomkövető segítségével bárki figyelemmel kísérheti a helperek.hu oldalon.
"Krízis bármi lehet. Minden olyan állapot, amikor az egyén elveszti lelki egyensúlyát, amikor az addig bevált megküzdési módokat nem tudja alkalmazni - mondja már másnap, újra Kolontáron Szegletes Sarolt, az egyesület vezető pszichológusa, aki október 8. óta mindennap itt dolgozik, hetente egy napot tölt otthon. - Jellemző a beszűkült tudatállapot, amikor az érintett nem tud semmi másra gondolni. Krízis lehet egy szerettünk elvesztése, de kiválthatja akár egy munkahelyváltás vagy egy látszólag kisebb horderejű esemény. Az ittenihez hasonló helyzetek specifikuma, hogy a krízis tömegeket érint. Ebből következik, és ez teszi lehetővé a feldolgozás egy sajátos, a kolontáriaknál igen általános formáját: mikor valaki a többieknek való segítés - beszélgetések, figyelmesség - révén segít önmagán. Mások a munkába menekülnek, takarítják a romokat, osztják a segélyeket mindennap, munkaidő után. Így kevesebb idő jut a gondolkozásra - sokan máig nem néztek szembe igazán azzal, ami történt. A gyász jellemző módja még - nemcsak egy halottat lehet gyászolni, hanem egy tönkrement életet, az elveszett emlékeket is - a külvilágra való hagyatkozás, amikor az egyén elhagyja magát, és másoktól vár támaszt részben olyasmiben is, amit meg tudna csinálni, miközben persze nem kérdéses, hogy mennyi mindenben segítségre szorul. Vannak, akik folyamatosan hibáztatnak valakit, és így kanalizálják a fájdalmat, mások alkoholba fojtják, de egyébként főleg azok, akik már előtte sem vetették meg az italt. A legutóbbin kívül mindegyik magatartás adekvát bizonyos szintig - a szélsőséges esetekben szükséges a pszichológiai közbeavatkozás."
Hírérték nélkül
A közhangulat, az általános hozzáállás megváltozott az elmúlt hetek alatt. Eleinte mindenki dolgozott, volt tennivaló, és azt érezték: az egész ország mögöttük áll. Orbán Viktor látogatása ugyanúgy jólesett sokaknak, mint az apró figyelmességek (volt, aki egy doboz sütit küldött, egy általános iskolai osztály pedig rajzokat) és a rengeteg önzetlen, hasznos segítség (egy budapesti autós cég munkatársai például hetekig főztek az egész falunak). "A falubeliek nagy része ma úgy érzi, magukra maradtak - mondja Szegletes Sarolt. - Lassan kikopnak a hírekből, a segítő csapatok elmennek, miközben ugyanúgy nincs hol lakniuk, ugyanúgy nincsen saját ruhájuk, és ugyanúgy meghalt, aki meghalt."
A legrosszabb a bizonytalanság: az ellentmondásos, változó információk a kártérítésről, az új lakások átvételének és a rendezési folyamatok lezárultának határidejéről ugyanúgy megnehezítik a tervezést, akármilyen jövőkép kialakítását, mint az újabb áradástól való félelem vagy a tájékoztatás hiányosságai. Az itteniek nem tudják, mennyire és mire káros az iszap, mi lesz a terménnyel és így tovább. Ráadásul nemcsak a katasztrófa lelki és környezeti pusztításával kell szembenézni, hanem az alig élhető mindennapokkal, az új bajokkal. Nagy a zaj és a forgalom: az iszapot szállító teherautók és a munkagépek egész nap járnak, és közben el vannak vágva a külvilágtól, a rokonok sem látogathatják meg őket. Stigmatizálva vannak: a devecseri cukrászattól nem vesznek át árut máshol, mert "ki tudja, mi van benne". Az ügyintézés nehézkessége és a méltatlannak tartott kártérítés miatt többen csalódtak a kormányban és a hivatalokban - már nehezen hisznek el bármit is.
A helperek az áradás után négy nappal, ötfős csapattal érkeztek a helyszínre, azóta az önkéntesek váltják egymást, van, aki egy hétvégét, van, aki több hetet töltött itt; Sarolt végig itt volt. Kezdetben néhányan kissé gyanakodva fogadták őket, nem értették, miért nem fognak inkább egy lapátot a kezükbe, ahogy mindenki más, illetve elutasították a közeledést, mondván, ők egészségesek, nem kell nekik pszichológus. De aztán szájról szájra járt a hír, hogy velük milyen jót lehet beszélgetni, és elkezdtek maguktól jönni hozzájuk, ma pedig már mindenki ismeri őket. Sarolttal alig lehet végigmenni egy utcán, mert minden sarkon megállítják, mindenki meséli a híreket. (Egy részeg férfi engem is megszólít, azt hajtogatja, "ha éjszaka jön, mind meghalunk". Sokan mondják, nagy szerencséjük volt, hogy munkaidőben jött az ár.) Eleinte a közvetlenül érintett családokat vették sorra, illetve olyanokat, akikről azt hallották, bajban vannak. Most már az a cél, hogy a következő hét végére eljussanak a teljes lefedettségig, hogy minden családnál járjanak, mindenkiről legyen egy általános leírás, amely alapján a későbbiekben vissza lehet térni hozzájuk, ha szükséges. Amíg mi Sarolttal beszélgetünk, Emese és Zsófi tovább járja a házakat, sorra becsöngetnek mindenkihez. "Jellemző és teljesen érthető, hogy sokan azért nem beszélnek egymással a bajokról, mert nem akarják a másikat terhelni. Ezért jó egy kívülálló pszichológus, aki irányítani is tudja a beszélgetést, és arra törekszik, hogy megtalálják a saját belső erőforrásaikat. Nehéz lemérni, mikor mennyit használ a munkánk, de néha azért jól látható. Például ha valaki viszszajön, az nagy dicséret. Vagy volt olyan kisgyerek, aki fizikai tüneteket produkált, nem evett, és tudtunk ezen javítani. De van, akiről tudjuk, hogy nincs jól, mégis lerázott azzal, hogy minden rendben. Az is előfordul, hogy valaki nagyon szívesen panaszkodik, meg is hallgatjuk, de látszik, hogy valójában nem viselte meg, ami történt, hogy igazából nincs szüksége arra, amiért mi jöttünk." A gyerekek külön történet. "A fantázia és a realitás náluk még nem válik élesen külön. Sokan nem érintettek közvetlenül, de úgy mesélik el az eseményeket, mintha velük történt volna. Több olyan esettel találkoztunk, amikor a gyerek a család összefogását úgy fordította le magának, hogy a bajban együtt a család, és ezért fennáll a veszély, hogy a későbbiekben majd betegségtüneteket produkál. A szülők próbálták távol tartani a gyerekeket a történtektől, de általában jobb, ha bizonyos keretek között elmondjuk nekik, ami történt, a feszültséget úgyis érzik. Egész váratlan helyzetekben, egészen megdöbbentő dolgokat tudnak mondani. 'Nem baj, legalább a családommal halok meg.' 'Hát, ilyen az élet.' Játékokkal és rajzokkal is sok mindent elő lehet hozni. Például megkérdeztem egy kisfiút, akinek látszólag semmi gondja nem volt, hogy itt van ez a kiskutya, mit adnál neki? És akkor rajzolt neki egy házat, ami dombtetőn van, ahova nem ér el az iszap. Sokan csak vörös és bordó színeket használnak."
A helperek iránti bizalmat mutatja, hogy délután, amikor éppen velem beszélget, egy házaspár elhívja Zsófit, kísérje el őket, amikor visszamennek a patakon túli, lebontásra ítélt házukba. Az új hídon csak az mehet át, akinek engedélye van, de velük bemehetek - mikor mondom, hogy újságíró vagyok, csak legyintenek. A házból már kipakoltak, a feleség a bútorokat simogatja, a férj pedig arról mesél, mit hogyan újítottak fel idén. "Azt a lakrészt a lányomnak csináltuk, három estét töltött benne." Büszkék a házra, ezért is nem írták alá a bontási engedélyt - a kárpótlásként felkínált lakás éppen fele ekkora lenne. Az ablakból látjuk a rést a gáton, a kert aljában folyik a még mindig vörös patak. Visszafelé megállunk a nagymama házánál, és éppen amikor elhaladunk a szomszéd porta mellett, a markoló nekiáll szétverni a házat. Úgy omlik össze, mint egy homokvár. A férfival nézzük, szerintem arra gondol, amire én: az ő házával is ez lesz. "Nem értem, miért nem szedték le ezt a tetőt. Megérhet vagy egymilliót." Ahogy kimondja, rohanva és káromkodva érkezik a polgármester, próbálja leállítani a bontást - kiderül, hogy a tulajdonos vinné a födémet és a cserepeket, de erről valaki elfeledkezett. Hát, ami megmaradt, azt viheti.
Kívülállónak maradni
Lassan besötétedik, Sarolt és Emese mennek tovább, Zsófival pedig visszaindulunk Pestre. "Ma húsz háznál próbálkoztam, nyolc családdal sikerült beszéltem. Nagyon nehéz egyformán rezonálni ennyire különböző problémákra, rögtön egymás után, olyan embereknél, akikről nem tudok semmit. Egy idős házaspár azért költözött ide fél éve, hogy nyugalomban öregedjen meg, most legfőképpen a terményekért aggódnak. Egy középkorú férfinál ez a tragédia csak egy újabb volt a sorban: az elmúlt évekre jutott egy életveszélyes baleset és két közeli haláleset - ez egyszerre könnyíti és nehezíti a feldolgozást. Egy nagymama nem láthatja az unokáit, mert az anyjuk nem meri idehozni a kicsiket. A szomszédjának meg a teherforgalomtól repedezik a háza, és nem tud tenni semmit. Ez egy napra nagyon sok. A saját korlátaimat ismerve én ennyit, két napot tudtam bevállalni."
"Nehéz lesz hazamenni - mondta Sarolt. - Ez egy nagyon speciális helyzet, mivel az itt töltött hetek alatt, az érintettekkel való folyamatos munka révén mi is közel kerültünk a katasztrófához. Ilyen esetben nagyon fontos, hogy jól ismerjük korlátainkat és kompetenciáinkat, illetve, hogy megfelelő keretek között mi is feldolgozzuk azt, amit a beszélgetések kiváltanak belőlünk. A jövő hét az utolsó, amikor végig itt vagyunk. Eleinte hetente három napot, aztán hetente egyszer, később kéthetente visszajárunk, várhatóan legalább két évig. Ez elkerülhetetlen, mert az itteniek számítanak ránk, és nem lehet előre látni, kinél és mikor lesz majd szükség a közbeavatkozásra. Amíg szükség van ránk, addig itt leszünk."
