Sólyom László közéleti pályája keretbe foglalja a rendszerváltás reményeit és kudarcát.
A rendszerváltás reménye az volt, hogy viszonylag rövid idő alatt Szűcs Jenő Köztes-Európája, benne pedig Magyarország is, mind jogi, mind gazdasági, mind társadalmi, mind pedig biztonságpolitikai értelemben végérvényesen a Nyugat részévé válik.
Ennek a reménynek a jog területén esedékes valóra váltásáért talán senki nem tett annyit, mint Sólyom László. Az általa vezetett Alkotmánybíróság számos nagy jelentőségű döntést hozott. Valódi, meghatározó jelentősége azonban nem az egyes, kétségkívül fontos határozatoknak van, hanem annak, hogy alkotmánybírósági elnöki ideje alatt a közös európai alkotmányos hagyományok magyarországi recepciójának végigvitelével a jogi kultúrát és az intézményeket formálta át – voltaképpen létrehozta a modern magyar alkotmányjogot. Egyrészt mindenkiben, politikusban és állampolgárban egyaránt tudatosította, hogy még a törvényhozás és a kormányzati hatalom sem mindenható egy alkotmányos demokráciában. Másrészt az egész jogi szakma számára felmutatta, hogy a szocialista államjoggal szemben a jogállam alkotmányjoga igenis normatív erejű, hogy az egyes alkotmányi rendelkezések valódi jelentéssel és tartalommal bírnak, nem pedig pusztán politikai deklarációk. Tizenhárom év Orbán-rezsim után azért létezik még egyáltalán magyar alkotmányjogi gondolkodás vagy tudományos élet, mert annak a dogmatikáját az Alkotmánybíróság Sólyom László vezetésével megalapozta. Azért lehet egyáltalán még alkotmányjogot tanítani Magyarországon a jövő jogászai számára, mert létezik az a viszonyítási pont, amihez képest az önkény és a hatalomimádat tarthatatlansága bemutatható. Azért lehet, leginkább rendes bíróság előtt, alkotmányjogi érveléssel még ügyeket sikerre vinni, mert Sólyom László műve a jogi gondolkodáson olyan mély nyomokat hagyott, amit egy új kúriai elnök sem tud lenullázni.
A szellemi és intézményes teljesítménynek – jórészt tőle függetlenül – persze megvoltak az árnyoldalai is. A magyar közállapotokat messze meghaladó színvonalú alkotmánybíráskodás azt a hamis látszatot keltette sokakban, hogy a kormányzati túlhatalommal szemben elegendőek az alkotmányjogi biztosítékok – holott a jog csak akkor tud a hatalom ellensúlya lenni, ha a hatalom maga önként elfogadja saját korlátjaként. A jól működő és tekintélyes alkotmánybíráskodás biztonságot adó árnyékában nem tudatosult sem az elitben, sem a véleményformálókban, sem a választópolgárokban, hogy a jog nem megoldás mindenre, hogy a gonosz hatalomkoncentrációval szemben a politikai szférán belüli hatalmi ellensúlyok fennmaradására és persze tartós választói támogatásra is szükség van.
Sólyom László köztársasági elnökségének nagyobbik fele már arra az időszakra esik, amikor a rendszerváltás kudarca egyre inkább nyilvánvalóvá vált. Államfői szerepfelfogása érett, konszolidált, a centrumba gravitáló alkotmányos demokráciához illeszkedett, miközben a politika mélyrétegeiben az államfői hivatalénál nagyságrendileg jelentősebb centripetális erők lépésről lépésre kezdték ki a politikai közösség egységét, a rendszerváltás értékei mögül pedig nagy arányban erodálódott a választói támogatás is. Talán egy köztársasági elnök sem volt politikai értelemben annyira magányos államfő, mint ő. Nem is kellett második ciklusra a 2010-ben hatalomra jutott, a rendszerváltás kudarcát beteljesítő erőknek.
Az elmúlt tizenhárom évben is kapott minden oldalról. Az Alaptörvény, de főként a túlnyomórészt másod- és harmadvonalbéli, egypárti jelöltekkel feltöltött és ezzel egyre inkább kinullázott Alkotmánybíróság egyik fő csapásiránya a sólyomi hagyaték lerombolása volt, demonstrálva ezzel a létező politikai jobboldal averzióját vele szemben. A rezsim ellenzékének túlnyomó többsége pedig felrótta neki, hogy nem áll bele az általuk megkívánt mértékkel a hatalom ostorozásába. Holott Sólyom csak tudomásul vette, hogy ez nem az ő ideje és nem az ő harca már.
A jövő dönti el azt, hogy Sólyom László szellemi és közéleti hagyatéka az elbukott magyar felzárkózási kísérletek egyike lesz, vagy inspirációul szolgál majd abban az időben, amikor egyszer – mint minden hatalom – ez a mostani rendszer is megbukik. Mert nem lesz mindegy az, hogy a jelenlegi keleties-despotikus kilengés után a bolsevik mentalitású jakobinusok és a cinikus hatalomátmentők káosza vagy a sólyomi minta lesz az új társadalmi-politikai berendezkedés alapja.
