Magyar Narancs: Habár egy minisztériumnak papíron a vezetőjét is önök adják, alapvetően államtitkári szinteken hadakoznak tárcavezetői jelentőségű kérdésekkel. Megfelelő-e ön szerint az a struktúra, ahol a felelősségi és a döntési helyzet ennyire eltér egymástól?
Harrach Péter: Megvannak az előnyei ennek a kormányzati modellnek is, ám a gyengéi is. Ez is működik, de én legalább az egészségügyet kivenném a Nemzeti Erőforrás Minisztériumból, mint ahogyan a gazdaságiból is a pénzügyet. Ha engem megkérdeznek a ciklusváltáskor, nem változtattam volna az addigi kormányzati struktúrán, vagy nem ilyen mértékig. A rendszernek és a tevékenységnek az együttes újdonsága duplán terheli az apparátust is.
MN: Hogyan értékeli a KDNP tanügyekben nyújtott teljesítményét?
Harrach Péter: Akkor értjük meg a KDNP lépéseit az általános és szakpolitikai kérdésekben, ha tudatában vagyunk, hogy világnézeti pártról van szó, vagyis mozgásának irányát az alapelvei határozzák meg. Mozgásterét viszont a szövetségi rendszerben betöltött szerepe jelöli ki.
MN: Több kérdésben folyik most is vita a koalíciós partnerek közt, újabban az iskolák oda-vissza államosítása körül. Igaz, abban egyetértés látszik, hogy az iskolaigazgatókat az állam nevezze ki. Visszatér a tekintélyelvű, poroszos szellemű oktatás?
HP: Az oktatásügyben az elmúlt években kaotikus állapot alakult ki. Hoffmann Rózsa ezzel szemben nem poroszos rendpártiságot, hanem ésszerű rendezettséget igyekszik megvalósítani. Egységet a követelményekben és sokszínűséget a pedagógiai módszerekben. A kereszténydemokrata kötőszó nem a "csak", hanem az "is": nem csupán a központi iránymutatás biztosította hatékonyságra, de a kezdeményezések lendületére is szükség van. Másik kérdés a nevelés. A gyermeknek joga és tapasztalatom szerint igénye is az élet dolgaiban való eligazítás. Ez persze nem helyettesíti a lázadás és önálló gondolkodás szerepét. Tekintély nélkül azonban nincs nevelés. És nem elég a tanár személyi hitelességéből fakadó tekintélye, a státusz tekintélyére, sőt sokszor védelmére is szükség van.
MN: Az elitképzés felé halad a közoktatás: kevesebb gimnáziumi hely marad, ráadásul felvételivel lehet majd bejutni.
HP: Mindez a jelenlegi állapothoz képest túlzásnak látszik, pedig növelnünk kell a közoktatás színvonalát. És erősíteni szeretnénk a szakképzést. Ma Magyarországnak szüksége van jó szakmunkásokra, akik már komoly gépekkel és szaktudással dolgoznak. Ez a képzettség hiányzik sok helyütt.
MN: Aki abbahagyja majd tizenhat évesen a sulit, abból magasan kvalifikált szakmunkás lesz?
HP: Abból nem, hiszen ő semmit nem akar tanulni. Ha nem ül túlkorosként a többiek között, azzal mindenkin segítünk: a tanárokon, a gyerekeken és rajta is. A kérdés számomra így hangzik: mit csinál most 18 éves koráig?
MN: És mit csinál majd ezután?
HP: Ez a következő kérdés. Sajnos még megválaszolatlan. A fő csapásirányt kijelöltük, de néhány részletkérdés megoldásra vár. Éppen a KDNP-nek kínál feladatot e társadalmi problémák kezelése.
MN: És nem kellene ezt a tankötelezettségi korhatár leszállításával egyidejűleg megpróbálni? Ha már ragaszkodnak hozzá, több mint egy év alatt erre is gondot lehetett volna fordítani.
HP: Jogos, amit mond, de meg kell érteni, emberek dolgoznak a minisztériumokban is, nem marad idejük, energiájuk mindenre.
MN: A mostani kormányzó pártok által korábban sokat bírált intézkedések valósulnak meg, például tanintézményeket zárnak be sorra.
HP: Az oktatásügy átszervezésekor kényszerítő erő a demográfiai helyzet, a költségvetés állapota és a kistelepülések segítésének politikai szándéka. Ahol nincs gyerek, ott nem lehet iskolát fenntartani. Annyit tudunk oktatásra fordítani, amennyit a költségvetés lehetővé tesz.
MN: Ezt mondta a szocialista-liberális koalíció is, ami miatt az akkori ellenzék hevesen támadta.
HP: Viszont mi azt mondjuk, a kistelepüléseken is kell legalább alsó tagozatot működtetni.
MN: A közoktatást a Fidesz állami irányítás alá vonná, és alapvetően a KDNP is, még ha visszaadna is bizonyos jogosultságot az ezt igénylő önkormányzatoknak. Ám azt már tavaly nyáron, sebtiben elintézték, hogy helyhatóságok a korábbinál kevesebb megkötéssel adhassanak át egyházaknak iskolákat.
HP: Ez önkormányzati igény volt. Ami az egyházi iskolákat illeti, státuszukban az új törvény után sem lesz változás, megőrzik relatív autonómiájukat, és működésükhöz megkapják a nemzetközi egyezményben biztosított támogatást. A Nemzeti alaptanterv követelményei természetesen rájuk is érvényesek, de a kerettantervet maguk készíthetik és hagyathatják jóvá, ahogyan például a Waldorf-iskolák is.
MN: Erősen aggályos, amikor egy település egyetlen iskolája egyházi kezelésbe kerül.
HP: A táblacsere még nem tesz egy iskolát egyházivá. Hosszú éveknek kell eltelniük ahhoz, hogy az arra jellemző oktatási színvonal és nevelési gyakorlat érvényesüljön. Fontos szempontnak tartom a gyermekek iránti megértést és a különbözőségek iránti toleranciát. Azok a politikai indíttatású megnyilatkozások viszont, amelyek ezt tűzik zászlajukra, miközben csak saját pecsenyéjüket sütögetik, agresszivitásukkal megnehezítik ezek érvényesülését.
MN: És ha mégsem érvényesül "a különbözőségek iránti tolerancia"? Akkor hová menjen egy ilyen településen lakó gyerek?
HP: Indokolatlan az aggodalom. Egy piarista gimnázium igazgatójától tudom, hogy diákjaik többsége nem vallásgyakorló családból kerül ki. Ha a gyerekeknek hátrányuk származna ebből, másik gimnáziumba íratnák őket. Nem teszik, mert látják, hogy ebben az iskolában minden gyerekről egyaránt gondoskodnak. Jobb lett volna, ha az önkormányzat nem átadja, hanem megszünteti a számára fenntarthatatlan iskolát?
MN: A felsőoktatás egyik szlogenje lett, hogy az állam ne képezzen felesleges munkaerőt.
HP: Ez is méltánylandó szempont. A felsőoktatásban is rendet kell tenni. Itt különösen sok érdek sérül. Az ideológiai indíttatás mellett ez az államtitkár asszony elleni támadások legfőbb oka. Annak dacára, hogy túlburjánzottak az intézmények, és csökkent a színvonal.
MN: A tárca legújabb elképzelése az, hogy az államilag támogatott helyekkel szemben az ösztöndíjas képzést kellene favorizálni. Ám korábban is látható volt: egyáltalán nem biztos, hogy itthon maradnak a diplomások, sőt. Jól eleresztett foglalkozási dinasztiák tagjai is inkább külföldre mennek, ingyen kijárva az egyetemet, miközben sokuk súlyos összegeket költ idegennyelv-tanulásra.
HP: Kétségtelen, és éppen a Fidesz két képviselője javasolta, ha valaki külföldre megy a tanulmányai után, fizesse meg a képzés díját vagy egy részét. Ez is egy lehetőség.
MN: A tandíj.
HP: Lehet, de szelektív és igazságos. A külföldi munkavállalás jogát nem lehet vitatni, legtöbbször az indokoltságát sem, de hogy a fogadó ország kiszúr a képzővel, az nyilvánvaló.
MN: A tandíjat a "szociális népszavazás" kilőtte.
HP: A tandíjmentesség már régóta elvi kérdés a Fidesznél.
MN: Ezt diplomatikus válasznak veszem.
HP: Vegye annak.
MN: A háromszáz forintos vizitdíjtól, illetve a kórházi napidíjtól is féltették az embereket. Az orvos- és nővérhiánytól nem?
HP: De attól is. Részben szociális, részben szakmai, ugyanakkor politikai kérdés is volt az a népszavazás. És elvi kérdés is, hogy a már befizetett járulékot még egyszer valamilyen formában megfizettetni nem korrekt dolog. De nem hiszem, hogy ez lenne a legnagyobb probléma. Az egészségügyet megviselte, hogy az elmúlt nyolc évben 250 milliárdot vontak ki a betegellátásból és 400 milliárdot az egészségügyi biztosítási alapból. 2009-es adat szerint a GDP 7,4 százalékát költjük az egészségünkre. Ez 2 százalékkal kevesebb az OECD-átlagnál. Mivel a közeljövőben lényeges forrásbővítésre nincs lehetőség, a belső viszonyok rendezésétől várhatunk némi javulást. A fenntartóváltás mellett változtatni kell a feladatmegosztás rendszerén is. Sokat várunk az állami egészségszervezési központ működésétől.
MN: Mit változtatnának a szociális ellátás terén?
HP: Közhelynek számító tény, hogy a hozzánk hasonló országokhoz képest sokat költünk szociális célokra. A hatékonyság biztosítása és a költségvetési helyzet arra késztet minket, hogy átgondoljuk az ellátásokat, például az intézményfejlesztés vagy házi gondozás, otthon ápolás kérdéskörét. A másik ismert tény a foglalkoztatás alacsony szintje. A kettő közötti összefüggés nyilvánvaló. Hozzáteszem, az eszközökkel van probléma. Krízishelyzetben direkt módon kell segélyezni, egyébként indirekt eszközökkel, az önerő megmozdításával. Ez elsősorban a munkaképes felnőttekre vonatkozik, náluk a legfontosabb feladat a munkahelyteremtés. A közmunkaprogramok jelentőségét nem lehet eltúlozni.
MN: Ön szerint méltányos, ha a közmunkások még a minimálbért sem kapják meg?
HP: A közmunkáért járó pénz viszonyítási alapja a segély összege. Nagyrészt segélyből élőkből lesznek közmunkások, akiknek még ez a bér is nagyobb összeg annál, amiből eddig éltek. Viszont kevesebb a munkaerő-piacinál, ami arra ösztönzi őket, hogy mégiscsak ott akarjanak inkább elhelyezkedni.
MN: A minimálbérnél nagyobb összeg is lehet ösztönző.
HP: Ez világos, de a költségvetés helyzete ezt nem teszi lehetővé. Amit meg tudunk tenni, az is nagy erőfeszítésbe kerül. Nyilván, ha jobbak lesznek az állam lehetőségei, többet kell adni.
MN: Normálisnak tartja, hogy a közmunkát a belügyminiszter koordinálja, aki közben munkafelügyelőket emleget?
HP: Egy kialakult rendszerben és nyugodtabb körülmények közt ez nyilván gazdasági vagy szociális tárca feladata.
MN: Bevált-e ön szerint az alapvetően a munkahelyhez köthető, adórendszeren keresztül alkalmazott családtámogatási politika?
HP: A családi vagy családi típusú adózás célja kettős. Egyrészt a demográfiai helyzet javítása. Tudjuk, hogy az alsó középosztály körében a leggyengébb a gyermekvállalási kedv. Ez a támogatási forma nekik nagy segítség. A gyermek a családnak öröm, a társadalomnak befektetés, amit támogatni kell. A családi adózással szemben a segély típusú családtámogatás az úgynevezett megélhetési gyermekvállalást erősíti, konzerválja a lumpen életformát.
MN: Mit ért a megélhetési gyermekvállalás fogalmán?
HP: Ez egy idézett meghatározás, ami elhangzott többször is. Azt jelenti, ha valaki arra az életformára rendezkedik be, mely szerint a gyerekek után járó támogatásból él a család, akkor megvan a kísértése arra, hogy az újabb gyermek vállalását ennek a célnak rendelje alá.
MN: A megélhetési gyerek nem gyerek?
HP: Minden gyermek egyenlő személyes méltósággal és jogokkal rendelkezik. De itt nem a gyermekről, hanem az őt megalázó szülői magatartásról van szó. Nem lehet cél, hogy gyermeknevelésre alkalmatlan szülőket késztessünk szülésre, a gyerekből pedig nagy valószínűséggel képzetlen, munka nélküli, boldogtalan felnőtt lesz. Minél több gyermeknek kell születnie, minél többet kell örömmel vállalni, de a gyermek örömteli vállalásának ellentmond, ha megélhetési céllal születik.
MN: Valóban úgy gondolja, hogy előre lehet tudni, mi lesz a gyerekből?
HP: Valószínűsíthető. Az viszont biztos, hogy az a szülő, akinek ilyen szempontja van, az méltatlan a gyerek nevelésére.
MN: Aki munkanélküli vagy nagyon keveset keres, az az adókedvezményekből alig vagy egyáltalán nem részesül.
HP: A normális állapot az, hogy dolgozik valaki. A cél az, hogy munkahelyeket teremtsünk. A kettős terhet vállalók, vagyis akik gyereket nevelnek és dolgoznak, kapjanak támogatást. Az igaz, hogy ez a dolgozó emberek támogatása, de azért továbbra is mindenkinek jár a családi pótlék, és továbbra is érvényesek a szociális ellátást célzó támogatások. Ami, ugye, nem család-, hanem szociálpolitikai juttatás, a kettőt nem érdemes keverni. A családtámogatás a gyermeknevelés költségeinek adómentessé tételét jelenti. Van egy felső határ, efölött nincs kedvezmény. A törvény a szegényeknek elengedi, a gazdagoknak mérsékli a jövedelemadóját.
MN: Törekszik-e a KDNP továbbra is az egyházi esküvő állami aktusként való elismertetésére?
HP: Néhány éve valóban felvetődött a kérdés. Valószínűleg azért gondolja, hogy a KDNP vetette fel, mert mi olyan "egyházias figurák" vagyunk. Lehet, de épp ezért nem támogatjuk. Ugyanis az egyházak sem kívánják ezt, akkor meg miért erőltessük. Akkor sem, ha sokan vagyunk, akik feleslegesnek tartjuk a dupla esküvőt. Annak idején magam is farmerban mentem a polgárira.
