A Quaestor-botrány kirobbanása után másfél évvel, júliusban végre megkezdődött a bírósági tárgyalás a 232 befektető sérelmére elkövetett csalással és sikkasztással vádolt Tarsoly Csaba és társai ellen. A főügyészség és a törvényszék közötti hosszú huzavona alatt a közvélemény előre kihirdette a bűnöst: a bíróság épülete előtt tömegek skandálják, hogy „Tarsoly, szégyelld magad!”, és követelik az elítélését.
Ha 1995-ben az amerikaifutball-sztár O. J. Simpson gyilkossági ügyét nem kíséri példátlan médiaérdeklődés – 134 napig szerepelt az amerikai tévécsatornák vezető híreként, 300 napig volt a Los Angeles Times címlapján –, vajon felmentették volna-e a később polgári jogi perben bűnösnek talált férfit? Ha a médiafelhajtásnak köszönhetően az amerikai lakosság nagy része nem érezte volna úgy, hogy a per nem csupán egy gyilkosságról, hanem sokkal inkább a rasszizmusról, a feketék elnyomásáról szól, akkor is O. J. ártatlansága mellett döntenek az esküdtek? „Nálunk sokkal kevesebb bizonyíték miatt is bűnösnek találták volna – mondja Vaskuti András, a Kúria Büntetőjogi Kollégiumának bírája, aki az Egyesült Államokban tanított a per idején. – Egyébként én nem ellenzem a média jelenlétét a tárgyalásaimon, sőt kifejezetten örülök, ha ott van. Csak sokszor nem találja meg az igazi funkcióját.”
A nyilvánosság mint az igazságszolgáltatás garanciális eleme az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és valamennyi ország alkotmányában szerepel. Nem véletlenül, hiszen az alapvető jogok érvényesülésének, a demokráciának és a hatalmi ágak megosztásának egyik feltétele. A társadalmi és médiajelenlétnek, túl azon, hogy a független, pártatlan tárgyalás érvényesülését, a tisztességes, észszerű időn belüli lefolyását biztosítja, megelőző ereje is van. Ez utóbbi miatt különösen a büntetőeljárások során fontos, hogy az ítélet ne zárt ajtók mögött szülessen. Természetesen a magyar jogi szabályozás is lehetőséget ad indokolt esetekben (minősített adat, üzleti titok, a közerkölcs vagy az eljárás résztvevőinek személyiségi jogai védelme érdekében) zárt tárgyalás elrendelésére.
A nyilvánosság eltérő mértékben befolyásolja a kontinentális (ilyen a magyar is) és az angolszász (például Nagy-Britannia, Egyesült Államok) igazságszolgáltatás rendszerét. Míg Magyarországon kizárólag az elsőfokú büntetőeljárásoknál ismert a társas bíráskodás intézménye (a tanácselnök bíró mellett két laikus ülnök van), az angolszász jogrendben az esküdtek gyakorlatilag önállóan döntenek a vádlott bűnösségéről vagy ártatlanságáról.
Behatások
„A tárgyaláson minden olyan dokumentumot ismertetni kell, amelyen aztán az ítélet alapul. Amit nem ismertettek, arra nem lehet ítéletet alapozni. Addig, amíg az iratok a bíróságon vannak, nem nyilvánosak, kivéve, ha a bíróság elnöke betekintési jogot ad. Amikor az iratok átkerülnek a levéltárba, akkor a védelmi időn belül is kutathatók, mint azt a Kiss László-ügyben láthattuk. Vagyis az újságíró, a magánszemély vagy a kutató az esetek nagy többségében személyesen betekinthet az iratokba” – mondja Majtényi László volt adatvédelmi ombudsman. (A levéltári kutatást a vonatkozó – a levéltári és az adatvédelmi – törvények szabályozzák: az 1990. május 1. előtti iratok a keletkezésüktől számított 15, a ’90 után keletkezettek 30 év múltán kutathatók a védelmi idő lejárta előtt is, jellemzően anonimizált formában. Személyes adatokat is tartalmazó anyagokat nem közszereplők esetén csak tudományos kutatás céljára adnak ki. Az ún. védelmi időt az iratokban szereplők születése vagy halála, illetve ezen ismeret hiányában az iratkeletkezés dátuma függvényében határozzák meg 30, 90, illetve 60 évben.)
Csakhogy a nyilvánosságot mindaddig nem érdekli egy tárgyalás, amíg nem történik valami izgalmas: „Leköpik a bírót vagy összeverekednek a résztvevők. Egy bírósági tárgyalás a legunalmasabb dolog a világon, kivéve, ha egy híresebb tanú vagy vádlott jelenik meg. A sajtó pedig éppen ezeket ragadja ki” – mondja Vaskuti András. Ez természetesen érthető, hiszen a szenzációt lehet eladni – csak épp a néző vagy olvasó nem kap reális és teljes képet.
Lattmann Tamás nemzetközi jogász szerint ez különösen a látszólag egyértelmű ügyeknél veszélyes; ezekben a társadalom gyorsan véleményt alkot, még ha alapvetően nem egyszerű jogi esetekről van is szó: „Ilyen volt például Biszku Béla ügye. A társadalomban jelen lévő feszültségek, vélemények bizonyos mértékig hatnak az eljárás résztvevőire. Valamilyen módon meg akar felelni az ügyész, a bíró, és bizonyos esetben meg akar felelni a védelem is. Egy olyan kérdésben, mint a Biszku-ügy, ahol a védelemnek egy alapvetően sokak által vitatott jogszabályi környezetben kellett valamiféle védelmi stratégiát felállítani, degradálódott az ügyvédi munka a »te vagy az a rohadt kommunista, aki megvédi azt a rohadt kommunistát, dögölj meg!« szintre, ami visszahat a tárgyalás menetére.”
Lattmann szerint az sem segít az egészséges közvélemény kialakításában, hogy míg a bíróra nyilatkozati stop vonatkozik, a különböző médiumok szakértőket, ügyvédeket kérnek fel, hogy folyamatban lévő ügyeket kommentáljanak. „Van egy ismert arc, akit sokszor lát a tévében, és ezért úgy gondolja a néző, hogy annak az arcnak igaza van. Pedig erre semmi garancia nincs. Ha pedig a bíró másképpen dönt, ahogyan a tévében hallotta, a közvélemény megzavarodik.” Sőt, csalódik az igazságszolgáltatásban – de a bíróságnak nem az a feladata, hogy igazolja az ügyészi vádat, vagy engedjen a közvélemény nyomásának.
Majtényi László hosszú évtizedeken keresztül küzdött azért, hogy átfogó törvény szülessen az igazságügyi nyilvánosságról, amely rendszerezi, követhetővé teszi az információk áramlását a folyamatban lévő ügyeknél. „Igazságügyi eljárás során a bírósági szak nyilvános, a vádemelés előtti szakasz nem. Ez teljesen rendben van, az viszont erősen vitatható, hogy a nyomozó hatóság erre feljogosított tagja vagy az ügyészség a vádemelésig tájékoztatást adhat, de nincsen pontosan meghatározva, hogy mikor és milyen információkat. A Kulcsár-ügyben például egy politikai szándékú kiszivárogtatásnak köszönhetően 24 órán belül, következmények nélkül eljutott a napi sajtóhoz a nyomozati jegyzőkönyv.” Majtényi nyilvánosságpárti, ám szerinte is „csínján kell bánni ezzel, mert a bírói függetlenség olyan érték, amit adott esetben a jogállamiság érdekében meg kell védeni a nyilvánosság nyomásától. Az nem jogállam, ahol a bírák függetlenségét a pillanatnyi közvélemény korlátozza.”
Ennek az ellenkezőjére is találunk példákat a közelmúltból: a vörösiszapperben a bíróság a közvélemény várakozása ellenére sem állapította meg a 15 vádlott büntetőjogi felelősségét. De ahogyan a kívülállókat, úgy a bírót is megérinti az őt körülvevő hangulat és feszültség. A Quaestor-ügy „tárgyalása során, minden alkalommal megjelennek a tüntetők, a bíró nem tud bemenni úgy a bíróság épületébe, hogy ne vegye észre. Ráadásul a bíró is olvas újságot, nézi a tévét. Pontosan tudja, hogy a média felkorbácsolta közvélemény mit vár tőle, de nem ennek akar megfelelni, hanem a törvényeknek” – mondja Vaskuti András.
Magyarországon két büntetőperről is készült dokumentumfilm. Hajdu Eszter díjnyertes alkotása, az Ítélet Magyarországon a 2008–2009-es romagyilkosságok tárgyalásait rögzíti. Vaskuti bíró azonban a kamera ilyenfajta állandó jelenlétét kicsit veszélyesnek tartja. „Ha film készül egy perről, annak az a hátulütője, hogy onnan kezdve mindenki szerepelni fog, még a bíró is. Amikor pedig a bíró véletlenül megfeledkezik arról, hogy ott vannak a kamerák, akkor azok a részek kerülnek be. Ha például egyszer kiabál a tanúkkal és az helyt kap a filmben, az arra enged következtetni, hogy ez éveken keresztül így ment.” Hajdu Eszternek erről egészen más a véleménye: „Én nem éreztem azt, hogy bárkit megzavart volna a kamera, de valószínű azért sem, mert nem tud valaki három éven keresztül a kamerára fókuszálni. Nagyon fontosnak tartom a dokumentálást, és az egyértelmű volt, hogy ez a film nem fog az ítélet előtt megjelenni, így az ábrázolás semmiképpen nem hat vissza a tárgyalás folyamatára. A jogi egyetemen hallgattam egyszer egy előadást a nyilvánosság súlyáról, ahol egyszer csak felszólalt egy bírónő: »Természetes, hogy történnek szabálytalanságok a tárgyaláson, az nem is baj, csak az, ha ez kiderül a nyilvánosság jelenléte miatt!« Ezt a szemléletet én életveszélyesnek tartom, és éppen ezért nélkülözhetetlen a nyilvánosság.”
A döbbenetes hülyeségek tere
A tárgyalóteremben is használható okostelefonokon és a közösségi médián keresztül a gyors hozzáférésű híranyagok könnyen alkalmasak lehetnek az online lincshangulat kialakítására. Az átvevő médiumok sokszor anélkül posztolnak valamit, hogy ellenőriznék az információk hitelességét. „A magyar sajtóban, a magyar közösségi média terein elképzelhetetlen mértékű penetrációban terjed a hülyeség. Vannak a kattintást generáló hülyeségeket posztoló oldalak. Ezek híreit sokan átveszik, főleg az idősebb generáció, akiknek senki nem magyarázta el, hogyan működik a közösségi média. Ez szerintem ténylegesen alkalmas az igazságszolgáltatás befolyásolására” – mondja Lattmann.
Vaskutinak az azeri baltás gyilkos volt az első olyan tárgyalása, amelyen szinte mindenki rögzítette a mobiltelefonján a tárgyalótermi eseményeket. „Ekkor döbbentem rá arra, hogy mi mindent engedünk meg a tárgyalóteremben.” Elmeséli egy angliai élményét: a londoni központi büntetőbíróságon, az Old Bailey-ben már az épület bejáratán figyelmeztette őket egy felirat: „Nem lehet bevinni kamerát, telefont.” A közvélemény a bíróság sajtótájékoztatóján, illetve meghatározott médiumokon keresztül értesül a tárgyaláson történtekről. „Végleg nem értem, hogy mi a funkciója a tárgyalótermi képfelvételnek, amit ráadásul sokszor a felek készítenek. Miért viszik be a telefont? Azért, hogy ha leköpik a bírót, felvegyék, és később legyen bizonyíték arra, hogy ő már elfogult velük szemben. Vagy jó példa erre egy a Youtube-on keringő felvétel, ahol azon szórakoznak, hogy iratismertetés közben a bíró milyen arcokat vág. Nem vagyunk színészek, nem tudunk végig merev arccal ülni a többórás iratismertetésnél.”
Mivel az eljáró bíró nem reagálhat semmiféle kritikára, véleményre a folyamatban lévő ügyével kapcsolatban, a valótlanságok cáfolatlanul keringnek, és hosszú távon a bíróság, az igazságszolgáltatás tekintélyét, hitelét csorbítják. A bíróságnak amúgy kapacitása sincs arra, hogy reagáljon minden alaptalan vádra. „Ennek pedig az a látszata, hogy a bíróságok ennyire rosszul teljesítenek” – mondja a bíró.
Ha lecsap a népharag
Vaskuti András évtizedekig volt a Fővárosi Törvényszék tanácselnöke, számos nagy médiaérdeklődést kiváltó ügyet tárgyalt: az 1997-es taxisgyilkosságot, a Mortimer-ügyet, a magyar maffia, a Fekete Sereg ügyét, de egy fiatalkorú ügyében tapasztalta meg a média és a közvélemény valódi haragját. „Nagyon súlyos ítéletet vártak tőlem egy halált okozó testi sértésben. Érdekes mód az ügyész végrehajtandót kért a fiatalkorúra. Én pedig felfüggesztett szabadságvesztést szabtam ki, miután utánanéztem, hogy hasonló ügyekben milyen büntetést szoktam alkalmazni. Óriási felháborodást váltott ki a tanács ítélete, már másnap cikkek jelentek meg, melyekben azt írták, hogy én alkalmatlan vagyok és elmebeteg. Hát ez sem volt kellemes, majd utána jöttek az e-mailek, melyekben már fizikai erőszakkal fenyegettek. Ekkor pár hétig nagyon rosszul éreztem magam. Én tisztában voltam azzal, hogy korrekt döntés született, nem attól rettentem meg, hogy miért nem ítéltem úgy, ahogy várták, hanem hogy egyesekben ez milyen indulatot vált ki. Nem mentettem fel az ítélettel, kapott egy felfüggesztett börtönbüntetést. Az a baj, hogy megfelelő kommunikáció hiányában ezt a közvélemény nem büntetésként fogja fel.”
„A társadalom igazságszolgáltatás iránti igényét kevésbé professzionálisan bosszúvágynak is nevezhetjük, mivel gyakran nincs különbség a kettő között. Ha nagy teret engedünk ennek, akkor az virtuális lincseléshez vezet – fejtegeti Lattmann Tamás. – Az igazságszolgáltatás egyetlen dologról szól, az eljárás alá vont személy büntetőjogi felelősségéről, hogy elkövette-e a bűncselekményt vagy sem, és ha elkövette, milyen jogkövetkezményt kell megállapítani. És azt, ugye, nem szeretné senki, hogy a rule of law helyett a rule of opinion uralkodjon, mint a II. világháború utáni népbíróságok rendszerében?”
