Tóth Olga szociológus az egyedülállókról: "A hatalom számára olyanok, mintha egyszerűen nem is léteznének"

Elváltak, megözvegyültek, gyermektelenek vagy elvesztették a gyermeküket, szinglik, vagy nem „alkotmányos” családban élők. Az egyedülállók a célzott és garantált állami támogatásokból rendre kimaradnak, miközben sok tekintetben az átlagosnál drágább számukra az élet.

Magyar Narancs: Számos – társadalmi és anyagi – terhet viselnek az egyedülállók, mégis mintha csupán karácsonykor léteznének, akkor is inkább csak a szavak szintjén. A kormányzat családbarát politikája külön is nyomás alá helyezi őket.

Tóth Olga: Kolléganőm, Szikra Dorottya az önök lapjában megjelent interjúban (lásd: „Az Orbán-kormány mindezekre érzéketlen”, Magyar Narancs, 2021. augusztus 12.) nagyon szépen és világosan levezette, hogy ennek a kormánynak van egy határozottan konzervatív, tradicionális családképe: a kenyérkereső férfi, gyereknevelő és háziasszony nő típusú életformát preferálja, s emellett azt, hogy a párnak legalább három gyereke legyen. A családpolitikát és a támogatások nagy részét ehhez alakították, bár ahogy Dorottya elmondta, néhány kérdésben nem volt egészen következetes a kormány. Külön érdemes kiemelni, hogy ez a családpolitika a társadalom legjobban kereső felső harmadára van igazítva, és azon belül is egy bizonyos családformában élő párra: a házaspárra. A többiek meg, akik nem felelnek meg az ideálnak, sajnos, így jártak. Megjegyzem, ez tulajdonképpen az 1970-es és 1980-as évek család- és szociálpolitikáját idézi, amikor többségükben igen hamar, fiatalon házasodtak az emberek: a nők átlagosan 22 évesen, a férfiak 25 éves koruk körül. Akkoriban az egy korosztályhoz, egy születési évfolyamhoz tartozók körülbelül 94-95 százaléka megházasodott; mármint legalább egyszer életében.

MN: Mire volt ez visszavezethető?

TO: Egyrészt ideológiai normatív kényszer volt, hasonlóan a mostanihoz – a házasság nélküli együttélés lumpen dolognak számított –, másrészt gazdasági kényszer is volt, hiszen házasság nélkül lényegében nem volt esély lakáshoz jutni. Ezt a jelenséget féloldalas felnőtté válásnak nevezem, hiszen az önálló felnőtt élet megkezdése csak a családalapítással vált lehetségessé. A fiatalok a tanulmányaik befejezését követően igen gyorsan, két-három éven belül megházasodtak. Hogy mi lett a vége, bánat-e vagy öröm, nem volt lényeges, hiszen formálisan megköttetett a szent házasság. Családpolitikájával ugyanezt célozza a jelenlegi kormány is, látható eredménnyel. Például a 2010-es évek közepéig folyamatosan növekedett hazánkban az élettársi kapcsolatok aránya a párkapcsolatokon belül, azóta viszont megfordult a trend, és évről évre növekszik a házasságot kötők száma. Emellett 5–7 éve a gyerekek közel fele házasságon kívüli kapcsolatból született, ez az arány napjainkra lement 30 százalékra. Ezek a jól látható változások nagyrészt a kormány házasságkötést szorgalmazó törekvéseinek hatására következtek be.

MN: Azaz a hatalom ideológiai alapon, de anyagilag ösztönzi a házasságot.

TO: Az emberek nem önmaguk ellenségei, nyilván sokan azt mondják: első házasságkötés után adókedvezményt kapunk, hát akkor miért ne tegyük meg? Ám ez semmit nem mond a kapcsolat tartalmáról. Jobb lett ettől a kapcsolatuk vagy rosszabb? Esetleg maradt ugyanolyan? Engem kutatóként az izgat, hogy e kategóriák mögött mi a tartalom.

MN: Szociológiai értelemben ki tekinthető egyedülállónak?

TO: Egyedülállóvá számos okból válhat egy ember: vagy soha nem házasodott, vagy igen, de elvált, avagy élettársi kapcsolata felbomlott, esetleg megözvegyült, nem született gyereke, vagy született, de elvesztette és így tovább. Tehát sokféle életkor és sokféle léthelyzet keveredik itt. Egy-egy ilyen címke, mint az egyedülálló, elfedi a valóság sokszínűségét. De vajon mennyien vannak ebben a csoportban saját elhatározásból? Hányan lehetnek éppen két kapcsolat között? Ráadásul nem feledkezhetünk el arról, hogy az ember élete folyamat. Megtörténhet, hogy az épp egyedülálló jövőre megtalálja élete nagy szerelmét és megházasodik, gyermeke születik. Vagy fordítva: tragédia történik egy családban, valaki elveszíti párját, gyermekét, és magára marad.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Mégis egyre többen azonosítják az egyedüllétet az önzőséggel, különösen a szinglik esetében, akiket hordaként jellemzett annak idején a „konzervatív” miniszterelnök-helyettes.

TO: A szinglikkel kapcsolatban időről időre megjelenik a morális pánik. Azt érti e fogalom alatt a szociológia, hogy egy jelenséget, egy viselkedésformát az indokoltnál sokkal veszélyesebbnek és aggasztóbbnak gondol a társadalom, főleg azért, mert valamiféle morális romlást, elfajulást lát bele. A szinglikkel kapcsolatos aggodalom a kétezres évek elején volt leginkább tapasztalható. A korabeli kutatások – elsősorban Utasi Ágnes munkái – azt bizonyították, hogy a magyar szinglik többsége szeretett volna megházasodni. Vagyis a közkeletű felfogással szemben nem azért volt szingli, mert önző módon csak a munkájának, a szabadidejének, a szórakozásnak akart élni. Nem is azért, mert nem akart elköteleződni, és váltogatta a párkapcsolatokat. Sokkal jellemzőbb volt, hogy nagyon is vágyott férjre, feleségre, de nem sikerült megfelelő partnert találnia. Sose szoktunk beszélni például azokról az egyedülállókról, akik nagyon is szeretnének házasodni, azonban hiányzik hozzá az egzisztenciájuk, valamint nincs stabil munkahelyük. Főleg férfiak, és köztük is az alacsonyabb iskolázottságúak küzdenek ezzel.

MN: És a nők?

TO: A nőknél a magasabban iskolázottak között sok az egyedül­álló, nem találnak az igényeiknek megfelelő partnert. Nem lehet ezért azt mondani, hogy hozzuk össze egy helyre az egyedülálló férfiakat és nőket, s ezzel majd minden magától megoldódik. Tudniillik ezek az emberek társadalmi státuszukat tekintve a társadalom igen eltérő szintjein vannak. Ez is egy fontos körülmény.

MN: A szingliségnél is több rosszallást vált ki – ez a házasságban élőkre szintén vonatkozik – a gyerektelenség.

TO: A legtöbben úgy indulnak az életben, hogy szeretnének valamikor gyereket, ugyanakkor egyre többen vannak azok is, akik nem. Férfitól még csak-csak elfogadja ezt a társadalom, de ha egy nő mondja, hogy gyerektelen akar maradni, őt megbélyegzi a szűkebb-tágabb környezete. Pedig tudjuk, hogy egy csomó ember tényleg nem is való szülőnek. Mennyi rossz, rosszul működő anya, apa van, aki tönkreteszi a gyerekét? Miért kéne minden nőnek szülnie?

Ugyanolyan értékű ember az is, akinek lesz gyereke, és az is, aki gyerektelen.

Egyedülállóként szinte mindenki állandó bizonytalanságban él. Igaz, ez egyébként is korunk jellemzője, nemcsak Magyarországon, az egész világon körülvesz minket a bizonytalanság. Az egyedülállók esetében azért súlyosabb ez, mert többnyire tényleg csak önmagukra támaszkodhatnak. Nincs egy esetleges második kereset, vagy nem lehet azt mondani, hogy akkor összehúzzuk magunkat a párommal együtt, és végiggondoljuk, mire költsünk; ha az az egy kereset kiesik, nincs miből pótolni. Az ilyenfajta kiszolgáltatottság rendkívül erős. Ezt tartom az ő esetükben talán a legfontosabb veszélynek.

MN: Mennyien élnek hazánkban egyszemélyes háztartásban?

TO: A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2020-as adatai szerint nagyjából 1 millió 300 ezer egyszemélyes háztartás van. Ebben benne vannak a szinglik, a gyerektelen özvegyek és az elváltak is. Ugyanakkor az egyedülálló családi állapotban és az egyszemélyes háztartásban élők kategóriája nem esik teljesen egybe. Szükséges beszélni azokról a felnőtt emberekről is, akik ténylegesen egyedülállók, tehát nincs élettársuk vagy házastársuk, de a szüleikkel laknak együtt. Ám amíg meg nem házasodnak, nem vállalnak gyereket, nem költöznek el otthonról, addig a statisztika őket gyerekként tartja nyilván. Ezek a statisztikailag gyerekként számon tartott felnőtt emberek is egyedül­állónak, így támogatásra nem jogosultnak minősülnek. Ebben a státuszban nem kapnak állami segítséget, hogy önálló életet kezdhessenek, vagy esetleg ne kerüljenek egy bizonyos anyagi és társadalmi szint alá. Azok az egyedül­állók, akik egyedül is laknak, olyan értelemben szerencsések, hogy legalább van egy lakásuk. Persze, a szüleikkel lakókról meg azt mondhatjuk, hogy legalább van mellettük valaki. Többségüknek azonban eleve csekély az esélye önálló lakásra.

MN: Emellé még nyomasztják is őket azzal, hogy miért nem önállósodnak végre. A szüleivel élő huszon-egynéhány éves, harmincas, netán negyvenes esztendeiben járó ember már megjegyzések céltáblája lehet.

TO: Nagyon utálom, amikor jönnek a mamahotel kifejezéssel, ami igencsak megbélyegző. Azt sugallja, hogy a fiatal emberek ülnek otthon a szüleik nyakán, és élvezik az anyai kiszolgálást ahelyett, hogy végre önálló életet kezdenének. Egy csomó embernek azonban, mondjuk egy tanárnőnek, tűzoltónak, az önállósodás, az otthonról való elköltözés nem valósítható meg egykönnyen. Hát honnan az ördögből legyen annyi pénze, hogy egyedül béreljen lakást, fizesse egyedül a rezsit, és esetleg még támogassa is az idősödő szülőket?

MN: A lakásárakat és a bérleti díjakat nagyrészt a csok nyomta fel, meg azok az úgynevezett családtámogatási rendszerek, amelyek amúgy komoly adósságspirálba is kergethetik a kedvezményes kölcsönt felvevőket.

TO: Tudjuk, hogy amiként a Kádár-rendszerben, a rendszerváltás óta is folyamatosan megoldatlan a lakás- és a bérlakáskérdés Magyarországon. Egyetlen kormányzat sem törekedett működőképes bérlakásmodell beindítására. A fiatalok, a pályakezdők, egyedülállók vagy akár az egyedül maradt idősek képtelenek normális áron bérelni az igényeiknek megfelelő lakást. Az egyedülálló emberek kimaradnak a lakásvásárlást, a felújítást segítő és egyéb célzott támogatásokból is. Nem igazán fontosak a kormánynak, elengedték a kezüket. Hasonló a helyzetük, mint számos más, a hatalom ideoló­giá­jába nem illő társadalmi csoportoknak, mint például a mélyszegénységben, zárvány településeken élő embereknek. A hatalom és a szociálpolitika számára olyanok, mintha egyszerűen nem is léteznének.